Feltöltés dátuma: 2014.10.09.

Istenem, adj erőt!

Bíró Antalné, Magdi idén tavasszal kapta meg az 50 évnyi diabéteszért járó Joslin-érmet. Gyermekkoráról előző számunkban mesélt Önöknek. Most a párra találásának, gyermeke születésének történetét ismerhetik meg.

Illusztráció

Tizenhat éves vagyok. Elmegyünk hétvégén moziba a lányokkal. A mozi előtt néhány fiú beszélget. Az egyik igencsak tetszik, ő is nézeget. Odajön, és megkérdezi, nem jöhetnének-e velünk. Így kezdődött az első szerelem.

Korábban a barátnőmmel együtt jelentkeztem a Tejporgyárba, akkor a barátnőmet vették fel. Ő most beteg, előre láthatólag sokáig az lesz, így, mivel engem már ismertek, nekem szóltak először, fel tudnak venni. Az irodában mindenféle lóti-futi munkát kell végeznem, és a megrendelt tejport postázni. Van munkahelyem! Néhány nap múlva mindenkit és mindent megismertem, jól érzem magam.

Szombatonként bál van a művelődési házban. Anyu mindig szid, de én már nem vagyok irányítható, élni akarom a saját életem, megyek táncolni a szerelmemmel. Aztán egyszer, a 18. hónap után a barátnőm valakitől hallotta, hogy a barátom anyukája nagyon nem örül, hogy egyetlen fiacskája cukorbeteg lánynak udvarol. A barátnőm megkérdezte tőle, igaz ez? A barátom annyit mondott, egyelőre nincs semmi, ami miatt elhagyna, de nincs a céljai között a messze jövőben, hogy egy cukorbeteg nővel élje le az életét. Egy átsírt éjszaka után, a következő találkozásunkkor annyit mondtam a barátomnak, hogy ne kérdezzen semmit, de ne is jöjjön többet. Nagyon szenvedtem, anyu ezt még fokozta azzal, hogy én megmondtam előre, de te sose hallgatsz rám… Hónapokkal később tudtam meg, hogy a fiú öngyilkosságot kísérelt meg.

Beiratkoztam a gimnáziumba, elkezdtem tanulni. A tizennyolcadik évemben találkoztam a második és még nagyobb szerelemmel, de ez sem zárult szerencsésen. A „leendő” párom félt attól, hogy nem tud kitartani egy beteg nő mellett, hogy nem lesz egészséges a gyermekünk. Ennek a szerelemnek a végén én akartam öngyilkos lenni, de megmentettek.

Hosszú ideig tartó begubózás után végre elmentem szórakozni néhány lánnyal. Megszólalt a zene, összenéztünk a másik asztalnál ülő egyik fiúval. Minden megszűnt körülöttünk. Gyönyörű éjszaka volt. Bíró Antal vagyok, mondja a fiú, mondanám én is a nevem, mire a szavamba vág: tudom ki vagy, régóta ismerlek. Honnan? Nyomoztam utánad. Mikor hazakísér, elmondja, hogy már régóta figyel, és egyetlen célja, hogy az övé legyek. Magamba csak ennyit gondoltam – mit tudsz te én rólam? Néhány nap múlva kiderül, hogy majdnem mindent. Két hét alatt háromszor találkozunk, s a második hét végén megkéri a kezem. Gondold át, én cukorbeteg vagyok! A válasza fantasztikus volt: ma te, lehet, holnap én. Már a cukorbetegségről is sok mindent tudok. Szombaton úgy készülj, hogy a szüleidtől megkérem a kezed, és a következő szombaton megyünk gyűrűt venni. Jó, mosolyogtam a kapunál, és egy szavát sem hittem. Ilyen nincs! Ilyen nem lehet!

1975. november 2-án megismerkedtünk, 15-én gyűrűt vettünk, december 20-án volt az esküvőnk. Ezt az iramot a párom diktálta, én igazából magamhoz sem tértem. A szülei kedvesen fogadtak, én zavartan megszólaltam: tetszenek tudni, hogy… – akartam valamit mondani, de nem hagyták. – Igen, tudjuk, hogy cukorbeteg vagy. De mi a garancia, hogy holnap nem rólunk derül ez ki? Senki nem ismeri a sorsát előre!

Biztosan csak álmodom, és fel fogok ébredni! Volt még néhány hétvége a kitűzött esküvőig, mindenki lázasan készült, csak én nem értettem mi történik. Sodródtam, és egyre jobban megszerettem ezt az embert. Inzulinadáskor egyik alkalommal anyu megkérdezte a kedvesemet, mi lenne, ha neked kellene beadni az inzulint? Kivette a fecskendőt a kezemből, és beadta nekem az inzulint. Nem volt rutinos szúrás, de anyu előtt jól vizsgázott.

Aztán jöttek a hétköznapok. Mindketten mentünk dolgozni, reggel és késő éjszaka találkoztunk. Mostanában reggel mindig hányingerem van! Biztos nem jó a cukrom, gondoltam, és elmentem orvoshoz.

Április elején a nőgyógyászati vizsgálat szerint is terhes vagyok. – Azonnal állítsák be a belgyógyászaton a vércukrát, mert a babának inkább az alacsony értékek a megfelelőek! Átmegyek a belgyógyászatra. Az ott lévő orvos rám néz: hogy a fenébe állítsam én be magának, mikor mindig ingadozó volt. Tudja maga, mit vállalt?

Igen, tudtam, csak azt nem, hogy ennyire fogok félni. Este Antinak mondom el először. Megrémül, de kis idő múlva megsimogatja a hasam: itt nő az én fiam! Aztán kimegyünk a konyhába, ahol anyu a vacsorát készíti, mondani szeretnénk valamit… Az első rémület az anyu arcán is ott van. Istenem! Unokám lesz! Mit főzzek? Mit ennél, Magdi? Spenótot. Anyu lázasan nekiáll spenótot főzni az unokájának.

Ha ismerősökkel találkozom, sokan tapintatlanul teszik fel a kérdést: – Mi lesz, ha nem sikerül, vagy siket lesz a gyerek? Vagy hiányzik egy keze? Nem félsz? Minden esetben azt válaszolom: nem! Pedig nagyon félek, de ezt még magamnak sem merem bevallani.

A klinikán van a veszélyeztetett kismamák részére felszerelt osztály. A következő másfél hónap úgy telik el, hogy egy hét kórházban, egy hét otthon. Este a nővérke hozza a táblát az éjjeliszekrényemre: nem reggelizhet! Szóban is elmondja, hogy amíg a vért nem veszik le, nem ehetek. Hajnalba arra ébredek, hogy folyik a víz rólam és remegek. Leesett a vércukrom. Ha nem eszem valami szénhidrátot, elveszítem az eszméletem, és mi lesz a babával? Kotorászom az éjjeliszekrényemben, már alig látok. A mellettem fekvő, szintén cukros kismama egy darab kenyeret tör, és rám kiált, egyed gyorsan! Eszem a kenyeret, kinyílik az ajtó, bejön egy hatalmas darab nővér, és ordít velem, miközben az öklét a fejemhez ütögeti. Mondtuk, hogy nem reggelizhet! Maga elfoglal egy ágyat más elől, akinek szüksége lenne rá. Minek jön az ilyen ide, ha nem együttműködő! Mondanám én a választ, de már nem tudom, elsötétedik előttem minden. Mire felébredek, valaki injekciót nyom a vénámba. A reggeli éhgyomri vérvételt nem tudták levenni, jött a vizit, és én közöltem, hazamegyek.

A terhességem 34. hetében úgy döntöttek az orvosaim, menjek vissza a klinikára. Vittem a papírjaimat, hogy nem hanyagoltam el sem magam, sem a babát.

Kezdődnek a fájások. Segítsen valaki, kiáltok fel. Rám se hederít senki. Nagyon fáj. Biztos, hogy ennyire kell fájni, kérdezem magamban. Néhányszor megnéz egy bába. Fáradt vagyok nagyon, és szomjas. Inni nem szabad. Jó négy óra múlva kerülök a szülőszobára. 13.15-kor vége lett a szülésnek, mindvégig többször mérték a vércukrom, vérnyomásom.

Amikor megszületett a fiam, minden fizikai fájdalom megszűnt, de abban a pillanatban semmit nem hallottam, mert minden zajt kizártam, csak a baba hangját vártam. Nem sír! Miért nem sír? Kapkodnak körülöttem, nem értem, mi történik. Végre meghallottam a hangját. Nagyon gyengén, nyöszörögve. Odatették a hasamra, édes picikém, nagy fekete haja van. Aztán gyorsan elvitték egy inkubátorba. A szülés ideje alatt a gyermek vércukra nagyon alacsony volt, amit korrigáltak, cukros infúzióval. A gyerek nem beteg, csak a méhen belüli táplálkozás során több inzulin szívódott fel nála, ezért alacsony a vércukra.

Már elmúltunk egyhetesek én naponta többször átszököm a gyermekklinikára. Az orvosok azt mondják, hogy nagyon magas a vércukrom, ezért nem szabad mászkálnom, bármikor rosszul lehetek, de én csak úgy nyugszom meg, ha látom. Reggel korán, ahogy kezdődik a műszak, hívom a gyermekklinikát, szokás szerint bemutatkozom és kérdezem, hogy van a fiacskám? Egy nővérke veszi fel a telefont és mondja, hogy tessék most már megnyugodni, túl van az életveszélyen! – Mi történt? – kiálltok fel kétségbeesve. Elejtem a telefont, és pánikba esve zokogok. Próbálom magam összeszedni, hogy átmenjek a gyermekklinikára, mikor megszólal a telefon. Meghallom a doktor hangját, aki nagyon nyugodtan mondja: bocsánatot kérek a kolléganő nevében. Antika jól van, nincs semmi baja. Egy másik babát, akit szintén Bírónak hívnak, az éjszaka hozott a mentő, otthon született, valóban életveszélyes állapotban került hozzánk. Tessék átjönni, és a babával maradni, ameddig csak akar.

Holnap végre hazamehetünk! Végre karjaimba vehetem Antikát! Éjszaka álmatlanul forgolódom, nagyon készülök a holnapi találkozóra az én drága kicsi fiammal. Bíznom kell abban, hogy most már biztosan nem lesz semmi baj. Imádkozom. Istenem, ha ennyit adtál nekem, kérlek, segíts, most már sokkal többet szeretnék kérni. Adj nekem erőt, és állapotom hagyd meg így, hogy tudjam felnevelni a fiamat!

Bíró Antalné

Megjelent a diabetes2011/3. számában

Rendelje meg a Diabetes című betegtájékoztató kiadványt, és féláron adjuk mellé a Diabetes különszámokat és a Hypertonia Magazint!
(Legfeljebb 3 db-ot)

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!