Néhányan már találkoztak korábbi táborokban, de egyébként nem ismerték egymást. A vonaton mindenki zavartan kereste a helyét, kifelé bámult az ablakon, vagy a telefonját nyomkodta. Sárbogárdon, a 2 órás várakozás alatt körbe ültek, és mindenki mondott magáról néhány mondatot (nyögvenyelősen, ahogy a 10–14 éves korosztályhoz illik). Kiderült néhány közös érdeklődési pont, s már nem is voltak olyan idegenek egymásnak.

Faddig a vonaton és biciklizés közben (!), már elkezdődtek a beszélgetések, ismerkedések, ami aztán olyan jól sikerült, hogy a táborban az előre eltervezett programok mellé 3 tábortag közösen kitalált tánckoreográfiát tanított be a többieknek, amihez a táborvezető is örömmel csatlakozott. (Köszönjük, Hédi, Dávid és Kinga!)

Azért haladt a tábor előre eltervezett programja is, tehát biciklizés, úszás, vízi birkózás, erősítés, sprintversenyek biciklikkel, futással. Két alkalommal is részt vettek a faddi sárkányhajósok edzésén, ahol egyik alkalommal Faludy András kajakos is velük tartott, aki szintén 1-es típusú cukorbeteg. Edzés után együtt vacsorázott a gyerekekkel, majd egy felejthetetlen beszélgetés során mesélte el saját történetét cukorbetegségéről, sportolásáról.

Egyik délelőtt Bali Ervin tartott karateedzést a táborozóknak, ennek végén a gyerekek mondták el az edzőnek saját történetüket a cukorbetegségükről. (Számára is felejthetetlenre sikerült az a beszélgetés.) Aztán egy másik délután Hevesi Tamás mozgatta meg őket ügyességi vetélkedő formájában. De nem csak sportoltunk. Meglátogatták a gyerekek a Meseházat, ahol Gáti Mariann művésznő elvarázsolt mesebeli világába csöppenhettek egy rövid időre.

Ahogy teltek a napok és egyre több program volt mögöttük, olyannyira összekovácsolódtak, hogy már hipózni is együtt hipóztak. Na, nem nagyon, csak annyira, hogy lehessen ezen is jót nevetni. Mert abból volt a legtöbb. Sporttábornak indult, de aztán a nevetés sokkal több lett, mint a sport. Ugyanis nevetni lehetett sportolás közben is, de az esti párnacsaták alatt is, meg az étkezések alatt mesélt viccek özönén is, sőt az ebéd utáni csendes pihenők is egyre jobban megteltek nevetéssel, ahogy a napok haladtak előre. Az egyik táborozó szerint a tábor csúcspontja az volt, amikor az egyik este spontán tánccsoporttá alakultak, és egy újabb koreográfiát betanulva közel három órán át táncolt mindenki.

A sportnak és a nevetéseknek az lett a mellékhatása, hogy a kezdetben ugráló vagy szélsőséges értékeket mutató vércukorszint, MINDENKINÉL a kívánt szint körül mozgott a tábor vége felé, ami a szülők elmondása szerint a tábor után akár 7–10 napon keresztül meg is maradt. Sőt mindenkinél csökkent a szükséges inzulinmennyiség 20–25 százaléknyit!

A tábor végére a 10 ismerten ugráló vércukrú gyerekből 10 jó barát lett, akik nem csak rengeteg élménnyel lettek gazdagabbak, hanem azt is megtanulták, mire kell figyelniük cukorbetegként sportolás előtt, alatt és után. De gazdagabbak lettek azzal is, ami a tábor elsődleges célja volt, hogy saját magukon megtapasztalhassák – a rendszeres mozgás jótékony hatású.

Dávid Zsuzsa