Visszatekintés a Diabetes 20. születésnapjára
A Diabetes 2009/3. számából
Vendégeink
Kevés dolog van egy ember életében, amit szívesebben ünnepel, mint a huszadik születésnap. Hát még akkor milyen felemelő az ünnep, ha nem egy, hanem több ezer ember ünnepe. A Diabetes magazin húszéves születésnapjára – a Veszprém Arénába – olyan sokan érkeztek az ország minden részéről, hogy már az előcsarnokba is alig lehetett belépni, amikor a rendezvényre érkeztem.
Meg is gondoltam magam, és a sportcsarnok előtti téren javában folyó kerékpáros-bemutató irányába indultam.
– Még egy bátor anyukát kérek! – hallatszott a hangszóróból. Bátornak bátor vagyok, sőt, négygyermekes anyuka is, így hát rögtön a hang irányába indultam. Ám amikor megláttam, hogy a kerékpárosok a bátor anyukákat fogják átugrani, inamba szállt a bátorságom. Persze rögtön indulnom kellett „dolgozni”, vagyis anyagot gyűjteni a Diabetes magazin éppen aktuális számához. A vállam fölött azért kíváncsian pislogtam vissza, amint a kerékpáros fiatalok bámulatos ügyességgel ugratnak át az élő akadály fölött.
A csarnokba lépve meghökkentő tömeg fogadott. Udvariasan próbáltam bekukkantani egy-egy csoportosulás mögé, hogy a kiállítók standját, valamit a különböző mérési lehetőségeket megnézzem, de eredménytelenül. Így először a nagyszínpad felé vettem az irányt. Még időben érkeztem, mielőtt az ünnepi nyitóbeszédek megkezdődtek volna. Két kollégámmal – Módos Anikóval és József Attilával – is összefutottam, együtt ültünk a lelátóra. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze egyetlen napja ismerem őket személyesen, holott szinte egy évtizede „együtt” dolgozunk a Diabetes magazinnál. Illetve én azóta írok a magazinnak – többé-kevésbé rendszeresen –, és természetesen olvasom is minden számát, így a kollégák írásait is. A technika jóvoltából azonban mindehhez nem kellett fülledt szerkesztőségi szobákban ücsörögni, értekezleteket végigbóbiskolni. Hála Herth Vikinek és a Tudomány Kiadónak, mindent rugalmasan meg tudtunk oldani. Viki rugalmasságára jellemző, hogy ehhez a cikkhez is szabad kezet adott. S míg én azon gondolkoztam ott, a születésnapi rendezvényen, hogyan vezetem majd fel ezt a cikket, a nagyszínpadon már Hevesi Tamás énekelt. (Ugye Te is belátod, Viki, hogy ezt nekem is meg kellett hallgatnom!) Utána persze már indultam is dolgozni. Na, jó, kicsit elbűvölt a színes kavalkád, és úgy nézelődtem, mint egy kétéves a bábszínházban. Sok kiállítónál megálltam, és a számat tátottam. Éppen a Tudomány Kiadó standját támasztottam, amikor egy mosolygós hölgy megállt mellettem, és annyit mondott: – Hú, de elfáradtam!
– Honnan tetszett jönni? – kérdeztem vissza.
– Verőce-Magyarkútról – felelte rögtön, és mesélni kezdett.
– Nagyon régóta diabéteszes vagyok, 2003 óta inzulinos, és ha csak tehetem, elmegyek minden diabéteszes rendezvényre. Jók az eredményeim, most mérettem koleszterinszintet, ez 3,8 lett. A cukrom 4,9. Az is jó érték. De voltam szemnyomásmérésen is, az is jó, az életkedvem szintén jó, mit akarhatnék még? Csak kicsit már elfáradtam. Minden kiállító standjánál megálltam. Nagyon sok új információra szert tehet ilyenkor az ember, amit akár saját maga életében, akár a környezetében élőknél hasznosítani tud. Hiába vagyok cukorbeteg, az én életemet nem korlátozza a diabétesz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak kötöttségek, azok is az inzulin miatt. Nagyon sokat utazom, abban sem befolyásol, csak mindent előre el kell tervezni, és oda kell figyelni a táplálkozásra.
Miközben beszélgettünk, megtudtam, hogy a hölgyet Illyés Józsefnének hívják. (Most én kérek elnézést a cikk szerzőjétől: úgy tűnik, mégsem alaposan olvasod a Diabetest, Marika! Rózsikát tavaly már bemutattuk a lap olvasóinak. Igaz, olyan kedves hölgy, és olyan okos diabéteszes, hogy akár évente készíthetnénk portrét róla. – a szerk.) Rózsika elmondta még, hogy most éppen fogyókúrázik. Bár nem látszik rajta, hogy súlyfeleslege lenne, de azt mondta, az inzulin miatt felszedett néhány kilót, és szeretné leadni, hogy jobban érezze magát.
– Az orvosom kinevetett, amikor közöltem, hogy fogyni szeretnék – mesélte. – Mostanra három kiló lement, de nagyon nehéz volt. Kisebb súlyból ugyanis sokkal nehezebb leadni. Pedig naponta négy-hat kilométert gyalogolok. Miután három gerinccsigolyámmal is vannak problémáim, ezért Nordic walkingozom, ami tehermentesíti az ízületeket. Nagyon szeretek gyalogolni, akár magányosan is, ilyenkor jókat lehet gondolkodni. Nem érzem magam öregnek, mindig mondom a gyerekeknek is: higgyétek el, a kor csak a testeteken látszik, a szellem és a gondolkodás megreked egy bizonyos érett szinten. De most mennem kell egy kicsit falatozni, ne haragudjon!
A beszélgetésünk itt félbeszakadt, ám délután újra találkoztunk, amikor mindketten egy kis friss levegőre és napsütésre vágyva egy padra ültünk a sportcsarnok előtt. Ekkor megtudtam, hogyan fogadta, amikor a tabletták helyett inzulinnal kellett szúrnia magát.
– Először egy tablettát kellett szednem, majd kettőt, négyet… Na, mondták, jön az inzulin. Én meg tiltakoztam, hogy nem, elájulok még akkor is, ha vért vesznek tőlem! Azért erőt vettem magamon, és elmentem egy nagyon kedves orvoshoz Vácra, aki megmutatta, hogyan kell beadni az inzulint. Mostanra már meg se kottyan, sőt másoknak is szívesen segítek. Ha egy ismerősöm váratlanul felhív, már pattanok is. A férjem mindig mondja, bolond vagyok, minek megyek már megint? De én nem tehetek róla, így érzem jól magam.
Ezután még jól kitárgyaltuk az ír szetterek és a vizslák élettani szokásait – neki ír szetterei vannak, nekem vizslám –, a rohanó világot, és az étkezési szokásokat, s ki tudja még mit, majd azzal váltunk el, reméljük, még találkozunk.
Illyés JózsefnéDe térjünk vissza az arénába, ahol a kiállítók lelkesen kínálták portékáikat. Nem vagyok a reklámok híve, de az MBT cipőknél még én is csak ámultam. A Mátyus házaspár – Mátyus András és Mátyusné Csonka Ágnes – éppen sorban állt, hogy komputeres méréssel megállapítsák, milyen terhelés éri a talpukat.
– Mindkettőnket érint a cukorbetegség, bár nem vagyunk betegek – mondja a feleség. – Nekem apai ágon vannak diabéteszes rokonaim, a férjem édesanyja pedig olyan súlyos cukorbeteg, hogy erre a rendezvényre sem tudtuk magunkkal hozni. Őt mindenről tájékoztatjuk majd, amit itt megtanulunk. A saját egészségünkre fokozottan vigyázunk, szeretnénk megelőzni a problémákat. Ezeket a cipőket már ismerjük, és fantasztikusnak tartjuk. Csak az ára sok nekünk egy kicsit, de majd meglátjuk, mit mutatnak a mérések. Nem csak ez a stand fantasztikus, az egész program rendkívül színes és érdekes.
Mátyus András és Mátyusné Csonka ÁgnesKicsit tovább araszoltam, de nem jutottam messzire. Szemembe ötlött az a síbotszerűség, amiről az előző interjúalanyom beszélt. Közelebb mentem, megtapogattam a fogantyúkat. Ahelyett, hogy rám szóltak, vagy a kezemre ütöttek volna, a standnál ülő hölgy – Herendiné Kiss Judit – biztatott, nézzem csak meg alaposan. Neki is ilyen van, csak más márka, mutatott a háta mögé.
– Bármelyik korosztály könnyen megtanulhatja a technikáját – mondta. – Megmozgatja minden ízületünket, miközben mentesíti azokat a túlzott terhelés alól. A légzésünket karbantartja, és nem elhanyagolható a társaság sem, akikkel így túrázni járunk. Sajnos Magyarországon még nem terjedt úgy el, hogy egyesületi szinten összefogva a botokra támogatást szerezzünk, hiszen elég drágák.
Herendiné Kiss JuditMegköszöntem az információt, és elindultam a szemnyomásvizsgálat irányába. Ha már itt vagyok, miért ne vizsgáltatnám meg magam? – gondoltam, de olyan hosszú volt a sor, hogy hamar letettem róla. Szerencsére voltak, akik nem adták fel ilyen könnyen. Kiss Tiborné Kapuvárról érkezett Veszprémbe. 13 éve 2-es típusú cukorbeteg, s bár a diabétesznek nincsenek nála szövődményei, mégis úgy látja jónak, ha megnézeti az értékeit.
– Addig jó, amíg egyéb gond nem fordul elő. Így is nagyon nehéz munka mellett betartani a szabályokat, mert olyan munkahelyen dolgozom, ahol még kis sem engedik az embert, hogy az inzulint beadhassa magának. Úgy kell kikönyörögni, még öt percet is – válaszolta, miután megszólítottam. – Most itt kihasználom a vizsgálati lehetőségeket, nagyon jónak tartom az ilyen típusú rendezvényeket. Sok újdonságot hallottam, mind technikai, mind életvitelbeli jellegűt, amiről még nem tudtam, és a jövőben megpróbálom beilleszteni az életembe. Sőt, továbbadom a többi „cukros társamnak”. Tagja vagyok a kapuvári egyesületnek. Igaz, még Sopronhoz tartozunk, mert nemrég alakultunk, de egyre növekszik a létszámunk, mert sokan belátják, hogy az érdekeinket csak összefogva képviselhetjük megfelelően.
Kiss TibornéA következő interjúalanyom személyében a Generáli Egészségpénztár képviselőjébe botlottam. Lovász Péter elmondta, hogy azokat a költségeket, amelyek a betegségek velejárói, lényegesen csökkenteni lehet egészségpénztári tagsággal. Példaként felhozta, hogy egy Bioptron lámpánál akár ötvenezer forintot is visszakaphat valaki a tagsággal. Vagy a már említett MBT cipők akár 15 százalékkal olcsóbban megvásárolhatók. De a gyógyszerköltséget is lehet harminc százalékkal csökkenteni. Majd hozzátette, a betegek nem túlságosan fogékonyak még erre, sok az olyan idős is, akinek nincs lehetősége pénztári taggá válni, illetve túlságosan bonyolultnak, átláthatatlannak találják a rendszert.
Lovász PéterA miskolci klub tagjai vonattal érkeztek Veszprémbe a húszéves születésnapot ünnepelni.
– Nagyon meg vagyok elégedve a szervezéssel, és az előadások is magas színvonalúak – kommentálta Tóth Pálné az addig látottakat, hallottakat. – Miután én 18 éve inzulinos beteg vagyok, kiváltképpen érdekelt Fövényi tanár úr előadása. A neuropátia szinte mindannyiunkat érint, és örülök neki, hogy kérdezhettem is, így többünk személyes problémáira is választ kaphattunk.
Nem véletlenek az interjúalanyom hozzáértő szavai, hiszen a miskolci Szent Ferenc Kórházban dolgozik, s nem mellékesen a helyi cukorbeteg-egyesület vezetője. Rögtön újságolta, hogy a Szent Ferenc Kórházban, az obezitológiai osztályon – az országban egyedülálló módon – inzulinos cukorbetegek lefogyasztásával foglalkoznak, diabetológus orvos felügyelete mellett. A kúra háromhetes, száraz-tornával, vízi-tornával, valamint szigorú kalóriaszámlálással. Akár 10–15 kilogrammot is le lehet adni a három hét alatt, ráadásul a kúra ismételhető. A háromhetes „tábor” teljesen térítésmentes, és azokat is szívesen fogadják, akik nem cukorbetegek, de fogyni szeretnének. Természetesen fel kell iratkozni a listára, hiszen olyan sok a jelentkező, hogy már csak a jövő év elejére tudják előjegyezni a jelentkezőket.
Tóth PálnéUgyancsak Miskolcról érkezett Sas Tiborné, aki a lábában az erek állapotát mérette fel.
– Nem lettek jók az értékeim, pedig évek óta csak „cukorbeteg-cipőben” járok, azóta nem fájnak a lábaim. Nyolc évvel ezelőtt derült ki a cukorbetegségem. Éppen lábmasszírozáson voltam, s amikor felálltam, megszédültem. A masszázst végző hölgy kérte, másnap menjek el vércukorszint-mérésre, ahol rögtön kiderült, magasak az értékeim. Azóta rendszeresen járok vizsgálatokra, a miskolci cukorbeteg-egyesületnek alapító tagja vagyok. Nagyon jó a betegek egymás közötti kapcsolata nálunk, gyakran összejövünk, és átadjuk egymásnak a tapasztalatainkat. Úgy gondolom, hogy a diabétesz nem betegség, én egészségesnek vallom magam, és úgy is akarok kinézni, ennek megfelelően próbálok élni.
Sas TibornéÉn is elfáradtam a sok új információtól, pedig nem is vagyok diabéteszes. Kihasználva a lehetőséget, vércukorszintet, szemnyomást mérettem. A megfelelő értékek megnyugtattak ugyan, de tudom, az ördög nem alszik. Ezután én is odafigyelek magamra, ha lehet, még jobban, mint eddig.
Kavisánszki Mária
A fotókat a szerző készítette.
