Visszatekintés a Diabetes 20. születésnapjára
A Diabetes 2009/3. számából
Gyerekszemmel
Szia, Ricsi, hol lehet pólót festeni? – Rámutatok a szomszéd standra, és Miron, aki egyébként a maga nyolc évével igazi veterán cukorbeteg, rutinos táborozó, máris elviharzik. Mosolygós szülők érkeznek tündéri kislányukkal. Beszélgetünk egy keveset, megtudom, hogy a kislány idén januárban lett cukorbeteg, és már eddig is nagyon bátran és hősiesen viselkedett. Üvegfestéket, színes gyurmát és diabetikus nápolyit adok neki jutalmul. A szülők a kislány vércukornaplóját mutatják dagadó büszkeséggel, elvétve lehet csak felfedezni egy-egy rosszabb, 7 feletti vércukorértéket benne. Hirtelen egy csengő-bongó vékony kis hangocska vet véget beszélgetésünknek: Anya, nézd, pólót lehet festeni!
Később Miron talál vissza hozzám, hogy eldicsekedjen remekművével, lehuppan a standunk egyik székére. Már kérdezném is, beszélgetnék kicsit vele, mint régi jó „földimmel”, merthogy akárcsak én, ő is egri cukorbeteghős, de máris felpattan: Jaj, majdnem lekéstem a BMX-bemutatóról!
Régi ismerősök integetnek a távolból, még odakiáltják nekem: Majd benézünk ám hozzád, csak már így is el vagyunk késve, előadásra megyünk a Fecsi terembe. Kintről zenekar vidám harsogása hömpölyög be az Arénába, jelezve a vendégeknek, hogy hamarosan kezdődik az ünnepség a nagyszínpadon. „Nálunk”, az Aréna második emeletén, ahol a gyermekprogramok kaptak helyet, már javában tart a fiesta: boldogan szaladgál összevissza kipirult arccal az „aprónép”. Vidáman ugrálnak, bohóckodnak a széles folyosókon a lufikkal, néha meg-megállnak, és kikerekedett szemmel csodálkoznak, például hogy milyen hatalmas ez a terem (amúgy az Arénára gondol), mennyi sok szék van, amin jókat lehetne ugrálni, ha anya engedné. Néhány lurkó az ablakból bámulja szüleivel a folyamatosan érkező színes buszokat (egy nagy, szép kék színűt választanak ki, az a kedvenc, majdnem össze is vesznek azon, hogy ki „stoppolta le” előbb, melyiküké legyen).
Van egy szusszanásnyi időm, és a standunkat hátrahagyva a nézőtér egyik bejáratánál a korlátnak támaszkodom. Egy darabig egyedül figyelem, ahogy komótosan, ráérősen népesülnek be az ülőszektorok, mellettem a „kakas-ülőn” egy család üldögél, és az egyik kisfiú komoly, „tudományos” arccal megjegyzi: nagyon kicsi az a színpad. Na, ja: az Aréna legfelsőbb szintjéről nézve valóban az. Tíz óra felé jár az idő, kissé lelombozva fürkészem a még jócskán foghíjas sorokat, amikor egy kedves ismerős terem mellettem: Peti, Fecsi és Ferike szülőatyja, Miklosovits László grafikusművész, akivel nagy örömömre előző este volt szerencsém megismerkedni a szerkesztőségi vacsora utáni fakultatív sétán, a veszprémi várhegyen. Mosolyogva közli, nem kell ám aggódnunk, mert gyülekezik már a nép, csak leragadt a kiállítók standjainál a földszinten. A 10 éves szülinapi partiról mesél egy keveset, ami a mostani eseményhez képest szolid zsúrnak, békés teadélutánnak tűnik a számomra. Hirtelen félbeszakítja mondandóját, vendégei érkeztek. Tüstént nagy alkotásba kezd: Fecsi portréját rajzolja le készségesen, ki tudja, ma már hányadik alkalommal, a tágra nyílt szemű apróságoknak, miközben a szülők nagy lelkesedéssel, boldogan magyarázzák, hogy bizony ő az a bácsi, aki Fecsibe és barátaiba életet lehelt. Oszkó Zsuzsa terem ott hirtelen zseniális érzékkel és időzítéssel, és máris villan a vaku. Ismét megragadott egy kedves pillanatot, ami bekerülhet a Diabetes újság ünnepi számába. Zsuzsa már szalad is tovább, mert esemény, kedves pillanat ma aztán van ám rengeteg.
Vidáman lemerészkedem a földszintre, megdöbbentő és szorongató látvány fogad: annyian vannak a vendégek, hogy egy gombostűt sem lehetne leejteni. Összeszűkül a gyomrom, és a szervezők arcát keresem: Herth Viktóriáét, Vándorfi Győző főorvos úrét, Guti Péterét, Béki Jánosét, de egyiküket se látom. Óriási lehet most a nyomás rajtuk, de biztos rendben lesz minden, gondolom, remélem. Nem irigylem a földszinti standok házigazdáit sem, akik egyébként fáradhatatlanul, hősiesen állják a vendégek szűnni nem akaró érdeklődését, kérdéseit. Csupa vibrálás, izgalom a levegő, a vendégek érezhetően ki vannak éhezve a nagy eseményre, mindenki felfokozott izgalommal, hatalmas várakozással tekint e napra.
Végül, ha lassan is, de megtelnek a lelátók, és néhány percnyi feszült várakozás után olyan egyszerűen és könnyedén kezdődik az ünnepség a köszöntőkkel, megnyitó beszédekkel, mintha valóban egy szűk körű, bensőséges családi eseményről lenne szó. Merthogy most már kimondhatom nyugodt szívvel, valóban az volt: egy nagy, meghitt, könnyed és kellemes családi találkozónak, ünnepségnek voltunk a boldog részesei. Hevesi Tamás koncertje alatt már igazi házibuli-hangulat tombolt, mindenki vidáman csápolt és tapsolt.
A standjainknál pedig csak most indult be igazán a nagyüzem, egymást érték a cukorbeteg-családok, zsúfolásig teltek a kézműveshelyek, játszóházak, minden gyerkőc alkotni akart valami maradandót. Az egyik anyuka nevetve jött oda hozzám, hogy teljesen „megőrült” a gyermeke, már két órája képtelen elrángatni a BicikliSuliból, a másik arra „panaszkodott”, hogy a Tudj és Merj társasjátékon kívül nem érdekli más program a gyermekét. Időközben egy másik kedves ismerősöm cukorbeteg fia is előkerült, aki ferraris logót rajzoltatott az arcára, és megesküdött, hogy soha többé nem mossa le. E nap különlegességét jelezte az is, hogy a színpad fergeteges záróeseményét, a Pannon Várszínház Táncdalfesztiválját is nagy számban csápoltuk végig, pedig egy „átlagos” diabétesz-eseményen ilyenkor már a „vidékiek” javában hazafelé tartanak.
Az én számomra nemcsak azért volt fantasztikus és egyedi A SZÜLINAP, mert a szervezők, a szerkesztőség néhány tagja mindig különleges helyet foglalt el a szívemben. Hanem azért is, mert mint mindig, most is sokat gondoltak a cukorbeteg gyermekekre, fiatalokra, nagyon sok színes programmal kedveskedtek nekik. Akik (természetesen első kézből tudom) nem a 25. szülinapi ünnepséget várják nagyon, hanem jövőre a 21-et. Hölgyeim és Uraim, a lecke tehát fel van adva…
Keller Richard
