Válogatás a Diabetes 1999/5. és 6. számából
Visszatekintés a 10 éves Diabetesre
Gyertyák a tortán
A Diabetes Forecast, az amerikai cukorbetegek lapja ötvenéves fennállásának szentelt számában ötven egészségügyi szakembert szólaltattak meg, akik a cukorbeteg-gondozás fél évszázados vívmányait és az elkövetkező ötven év várható fejlődését mutatták be. A példán felbuzdulva mi is megkértük születésnapi rendezvényünk tíz vendégét, hogy fújják el tortánk képzeletbeli gyertyáit. Kérdésünk így szólt: Miben látja cukorbeteg sorstársaink tökéletes önkontrolljának megvalósítását?
Véghné Göbl Mariann, a pécsi Diabétesz Centrum oktató nővére, koordinátora: Az a legfontosabb, hogy a diabéteszesek elfogadják betegségüket. Én öt éves korom óta vagyok cukorbeteg, nekem elhihetik, hogy lehet ezzel élni, ha megfelelően kontrollálják.
Szalai Gáborné, a MACOSZ elnökhelyettese, a Zalaegerszegi Diabétesz Egyesült elnöke: Ez az a betegség, amiről a betegnek rengeteg dolgot kell tudnia. Ezért fontos, hogy a diabéteszes sokat tanuljon.
Reichardt Béláné, a Diabetes szerkesztőségi titkára: Az önkontroll négy részből áll. Ezek a diéta, az inzulin, a vércukorellenőrzés és a mozgás. Sok dologhoz hasonlították már ezt a négy tényezőt, én egy vonathoz hasonlítanám. A vonatot indulás előtt mindig ellenőrzik, ugyanígy ellenőrizzük a reggeli vércukrunkat is. Majd feltöltik üzemanyaggal, ami az inzulint és a szigorú diétát jelenti. Végül a mozgás következik, amikor a vonat indul hegynek fel, völgynek le. S még figyelnünk kell arra, hogy a vonatunk soha ne lépje át a kötelező sebességhatárt!
Kincses János, a MACOSZ és a Gyulai Cukorbeteg Egyesület elnöke: A legfőbb tanács az, hogy képezze magát a beteg. Tanuljon és ne ijedjen meg betegségétől. Járjon utána a dolgoknak, vegyen tápanyagtáblázatot, oktatófüzetet, jelentkezzen oktatóprogramokra. Tanuljon, tanuljon és tanuljon!
Erős Antónia hírolvasó-bemondó, délutáni programunk háziasszonya: Próbálják meg elfogadni állapotukat és ne tegyenek úgy, mintha a diabéteszük nem létezne. Megtehetik, de tíz év múlva ez „megbosszulja” magát. Fogadják meg az orvosok tanácsait. Ellenőrizzék naponta többször a vércukrukat, akkor is, ha ez néha kellemetlen, és ha fáj az ujjbegyük. Merjék saját magukat szabályozni. És sportoljanak! Próbáljanak meg nagyon boldogan élni, úgy, mint bárki más!
Vér Katalin, szerkesztőségünk régi barátja: Én akkor lettem cukorbeteg, amikor még híre-hamva sem volt az önkontrollnak. Egy két és fél éves gyerekben – aki folyton azt lesi, hogy hol lehet édességet lopni – nem lehet megbízni. Én már megünnepeltem az aranylakodalmamat is a diabétesszel, ami hagyott rajtam nyomokat. Az én önkontrollom tíz éve kezdődött, amikor megjelent az első vércukormérő. Addig havonta egy-két alkalommal ha megmérték a cukrunkat. Mi az őskort jelentjük. Nektek fogalmatok sincs, hogy mi volt ötven évvel ezelőtt! Akkoriban, ha rosszul lettem, fellapoztak egy könyvet, hogy megnézzék, mi a teendő.
Hevesi Tamás előadóművész: Mindenek felett áll a diéta. Ha valaki betartja a diétát, jobb vércukor értékei lesznek. Ne az inzulinadag emelésével érjünk el eredményt. Egy másik fontos dolog a testmozgás, amit nem győzünk hangsúlyozni. Pattanjunk kerékpárra, lovagoljunk, kocogjunk, sétáljunk! Ezek nem igényelnek nagy energiát, nem tudják hirtelen megbillenteni a vércukrot és a szabadban végezhetők. Az az igazi, ha az ember kint van az erdőben, a réten. S hogy ezután milyen inzulint használunk, az részletkérdés.
Szamosváry Mariann, a lap szerkesztőbizottságának tagja és a veszprémi Diabétesz Centrum szakápolója, az egyetlen nem cukorbeteg a megkérdezettek között: A tökéletes önkontrollhoz megfelelő önfegyelmet kell gyakorolni, mert korlátok közé van „szorítva” a cukorbeteg. Ez csak akkor korlát, ha ő tényleg annak tartja. Ha a beteg belátja, hogy az ő érdekében történik, akkor biztosan könnyebb.
Sámán Miklósné, a MACOSZ elnökségi tagja, a Cukorbetegek Budapesti Egyesületének elnöke: Az önkontroll nagyon sokrétű, ezért nehéz erre a kérdésre válaszolni. Azt hiszem, hogy mindenki megfeledkezik a mozgásról. A betegek ezt a tanácsot fogadják meg a legkevésbé. Kerüljön a mozgás is előtérbe! Én is naponta tornázom és sétálok.
Ötvös Ferenc, a Várpalotai Diabétesz Klub elnöke: Figyeljenek oda magukra és javaslom, hogy olvassák a Diabetest. Mi büszkék vagyunk a lapra, sajátunknak tekintjük. A cikkek mindenkit feldobnak, a fiatalokat is. Nekünk, a diabétesz klubok vezetőinek fel kell karolnunk ezeket a srácokat. Ott a helyük közöttünk! Ez nem olyan betegség, amit szégyellni kell. A szülők is értsék meg, hogy ha ezeket a gyerekeket nem is tudjuk meggyógyítani, legalább ne éreztessük velük, hogy betegek!
J.A.
Fecsi és barátai
A tarka forgatagban örömünkre köztünk volt Miklósovits László grafikusművész is a nagy találkozón. Ő az, aki évek óta a népszerű képregényünk rajzolója, Fecsi és a többiek alkotója. Asztalát lányokfiúk serege vette körül, a helyszínen készített rajzaival diszített lapok soksok gyerek számára lesznek maradandó emlékek.
Amikor Fecsi először jelent meg a színen, a nézőtéren csak úgy zúgott a taps. Ám azt, hogy neki szólt-e az ováció, vagy a gyönyörű tortának, nehéz lett volna eldönteni. Tény azonban, hogy bármerre is járt, szeretettel fogadták mindenütt. Éppen az előtérben sétált, amikor egy kislány hozzászaladt. Bátran, nevető szemekkel megállt előtte, s valamit magyarázott lelkesen. Amikor újra odanéztem, már fogta is Fecsi kezét. És lépegettek egymás mellett, összekapaszkodva, ahogyan a legjobb barátok közt dukál…
Az utolsó ötszázas
Megható, szép pillanatai voltak a rendezvénynek, amikor a színpadon szót kért Vér Kati. A fiatal veszprémi nő remegő hangon mondott köszönetet mindazoknak, akik segítségükkel teljesebbé tették életét, akik adományaikkal hozzájárultak, hogy speciális számítógépe legyen.
Kati ugyanis vak, akárcsak János, akiről cukorbeteg sorstársaik előtt olyan szeretettel beszélt. Most érte szólt, azokhoz fordult, akik megértik, mit jelentene János számára a nem túl drága, ám neki anyagilag elérhetetlen számítógépes kihangosító.
És az előtérbe kihelyezett gömbben azonnal gyűlni kezdtek János forintjai. Tehetsége szerint ki aprót dobott a perselybe, ki papírpénzeket, de szíve után az erszényét is megnyitotta a legtöbb résztvevő.
– Mi már tettünk bele? – biccentett a gyűjtő felé egy nyugdíjas korú úr.
– Mi most teszünk – bólintott élete párja, s az öreg retikülből egy kopott pénztárcát húzott elő. De alig nézett bele, máris társára vetette tanácstalan tekintetét. – Csak ez az egy ötszázasunk maradt. És vacsorát kell még vennünk, meg buszjegyet…
– Ugyan már! – dohogott a párja. Azért csak találunk még otthon valamit! És nem a minap vetettede a szememre, hogy én mostanában nem sétálgatok veled…?
Egymásra mosolyogtak, s az asszony gyöngéden a férjébe karolt. Az utolsó ötszázas pedig máris ott pihent a persely fenekén…