Interjú dr. Kántor Irénnel

Minden újdonságban lehetőséget látok

Dr. Kántor Irén, a Magyar Diabetes Társaság Digitális Diabetes Munkacsoportjának elnöke Magyar Imre-díjat vehetett át tavaly, a társaság kongresszusán. A doktornő elsősorban a telemedicina tudója, de mellette sok mindennel foglalkozik.

– Sokat jártam külföldön, láttam, máshol mi történik, s mindig az jutott eszembe: a magyar gyerekek ezt miért nem kapják meg? A „világvégén”, Nyíregyházán élek és dolgozom, itt nincs egyetem, klinika, de mindig szerettem utazni, tanulni. Ráadásul volt egy nyitott főnököm, aki engedte, hogy csináljam, amit szeretnék. Tehát nem gátoltak, én pedig igyekeztem mindent megtanulni, amit lehetett. Minden újdonságban lehetőséget látok, előrehaladást, ami segíti a diabéteszes gyerekek életét.

– A közelmúltban a gyermekdiabetológia nagyot fejlődött.

– A gyermekek mindennapi életében nagy jelentőségű az inzulinpumpa, a szenzor használata, sokat javult az életminőségük. Ahogy belemerültem a technikai újdonságokba, egyik hozta a másikat, és eljutottam oda, hogy a diabéteszgondozás terén a digitalizációnak nagyon sok haszna van. Kempler professzor, aki szintén nyitott minden újdonságra, felismerte, hogy ez a jövő, bábáskodott a munkacsoport megszületésénél. A COVID idején voltak folyamatok, amelyek leálltak, mások előtérbe kerültek. De ez az időszak is segített a felismerésben: az orvoslásnak része kell, hogy legyen a digitalizáció.

– Mi a legnagyobb jelentősége?

– Menedzselni szeretnénk, racionálissá tenni az adatokat. Strukturált adatok kerüljenek be az EESZT-be, megvalósulhasson a nemzeti regiszter. Csak akkor tudunk eredményes diabéteszgondozást megvalósítani, mind az alap-, mind a szakellátásban, ha pontos adatokkal rendelkezünk. Ráadásul részei vagyunk az európai rendszernek, ahol a betegadatokat harmonizálják, hogy összehasonlíthatóak legyenek, hasznos következtetéseket lehessen levonni belőlük.

– A COVID óta a telemedicina elfogadott gondozási módszerré vált.

– Munkacsoportunk a távoli beteggondozás jogi hátterének a kidolgozásában vett részt. A mindennapi gondozást segítő applikációkkal ismertettük meg a betegeket és az orvosokat egyaránt. Az alapellátásban dolgozók számára oktatást szerveztünk, hogy megtanulhassák, van értelme, haszna a távgondozásnak. A 2-es típusú diabéteszesek gondozása nagyrészt az alapellátásban történik.

– Ön gyermekorvos. Mégis foglalkozik a felnőttekkel is?

– Csak a technológiai ellátásukkal, klinikai gyakorlatom nincs a felnőttgondozásban.

– Viszont a monogénes diabétesszel foglalkozik.

– Izgalmas terület. Gaál Zsolt kollégámmal kölcsönösen inspiráltuk egymást, voltak olyan érintett családok, amelyekkel mindketten foglalkoztunk. Keressük a hazánkban élő monogénes betegeket. Tízezer kellene, hogy legyen, de egyelőre alig ezret találtunk meg. Pedig nagy változást hozna az életükben, ha inzulin helyett gyógyszerrel élhetnének.

– Nem sokat unatkozhat. Dolgozik az alapellátásban, a diabetológiai és endokrinológiai szakrendelésen és a kórházi osztályon. Melyiket szereti a legjobban?

– Azt szeretem, amikor egy gyerek mosolyogva, gyógyultan köszön el tőlem. A kicsik nagyon aranyosak, a serdülők mindegyike mentális kihívás. Izgalmasak a velük folytatott beszélgetések.

– Miért lett gyermekorvos?

– Eredetileg belgyógyász akartam lenni, majd az ötödéves gyakorlaton szembesültem azzal, hogy milyen sok beteg hal meg, nem tudunk mindenkinek segíteni. Láttam, hogy én ezt nagyon nehezen tudom kezelni, ezért átmentem a gyermekgyógyászatra. Amikor elindult a diabéteszgondozás Nyíregyházán, bekapcsolódtam a munkájába, de egy idő után újabb kihívásokra vágytam. Külföldi ösztöndíjakat kerestem: Finnországban találkoztam először inzulinpumpával, Izraelben láttam, ahogy hosszú évek óta működik a vércukormérők adatainak letöltése. Amit láttam és jónak tartottam, megpróbáltam itthon is megvalósítani.

HV