Feltöltés dátuma: 2024.05.06.

Diabétesszel a tengeren

Tavaly nyáron felejthetetlen élményben volt részem. Már régóta figyeltem a Tall Ships Races eseményeit és az esetleges részvétel lehetőségét. Ezen a versenyen többségben két- vagy háromárbócos hajók vesznek részt. Viszont ezek a monstrumok működtetéséhez nem elég néhány fős legénység, ahogy kisebb vitorlásokon megszokott. A hajó méretétől függően 60–100 ember szükséges a fedélzeten, így az egyes hajók mindig meghirdetik a legénységbe való jelentkezés lehetőségét. Jelentkeztem, és júliusban már a hajó deszkáin álltam, szelve a végtelennek tűnő tenger habjait.

Illusztráció

A program egy Erasmus+ által támogatott Exchange@sea program volt. Így tölthettem el a Gulden Leeuw nevű holland háromárbócos vitorláshajón két hetet (a név magyarul Arany Oroszlánt jelent). Az utazásban részt vett 60 másik diák is, akik Európa különböző országaiból érkeztek. A hétfős magyar csapatunkon kívül voltak még holland, dán, norvég, svéd és francia diákok. Norvégiából egészen Dániáig vitorláztunk el, több városban is megállva: Fredrikstadból indultunk és Langesundot, Malmöt és Korsort meglátogatva eljutottunk végső célunkig, Koppenhágáig.

Mivel teltek a hétköznapok?

A Gulden Leeuw hajó 1500 négyzetméteres vitorlafelületével és 70,1 méteres hosszával mindig adott teendőt, még akkor is, ha éppen nem voltunk őrségen.

Mivel a hajón az állandó legénységet és a diákokat számítva összesen 70–80 fő lakott, így természetes, hogy valamilyen rendszernek kellett lennie ahhoz, hogy mindig legyen valaki, aki operálja, működteti a vitorlást. Négy csoportba, úgynevezett watch-okba voltunk beosztva, ahol 11–12 társunkkal együtt láttunk el feladatokat a hajó különböző részein 4 órás műszakokban. A műszakok 12 órás eltolásban voltak, ami azt jelenti, ha este nyolctól éjfélig dolgoztunk, akkor következő nap reggel nyolctól voltunk délig a fedélzeten. Persze ez azt is jelenti, hogy kezdődtek műszakok éjféltől és reggel négytől is, ilyenkor pedig 3:45-kor fel kellett kelni, és irány a fedélzet, akármilyen korán volt.

Illusztráció

Ezekre a műszakokra persze nem úgy kell gondolni, mint fárasztó fedélzetsikálás vagy krumplipucolás a konyhán négy órán keresztül, mert sokan ilyesmi körülményekre gondoltak, amikor először meséltem nekik az útról. Egy napban én ezeket az órákat vártam mindig a legjobban, mindenki izgatott volt, hogy mit hoz az adott műszak.

A tengeren nincs két ugyanolyan nap

Mindig máshonnan, máshogyan fúj a szél, másmilyenek a hullámok, más időpontban vannak a műszakjaink, más tájakat látunk. Így a feladataink is minden nap eltértek, de a műszakok alapjai megegyeztek. A watch két részre volt osztva, a csapat egyik fele a fedélzeten szorgoskodott, a másik fele a navigációért volt felelős.

A fedélzeten a vitorlák kibontása, beállítása és elcsomagolása volt a fő feladat, de akadtak kisebb teendők is, mint például a biztonsági háló felrakása a hajó oldalához, hogy megelőzzük az esetleges „ember a vízben” riasztásokat.

Navigáción a feladatok a hajó kormányzása, a horizont figyelése és a navigációs őrségnapló vezetése volt. Az őrségnaplóba az alapvető adatok kerültek, mint a hajó aktuális koordinátái, a szélirány, szélerősség, a hullámok mérete és hogy éppen milyen irányban hajózunk.

Négynaponta minden watch egy napot a hajókonyhán töltött, hogy segítsük a fiatal chilei szakács munkáját. Tulajdonképpen mi főztük az ebédet, a vacsorát, készítettünk elő minden kisebb étkezést és még saját kenyerünket is mi sütöttük. A szakács legtöbbször csak irányított minket, esetleg megmutatta, hogy egyes eszközöket hogyan kell használni, ha nem tudtuk volna. Némelyik napon a konyhán sem volt könnyű dolga a csapatoknak, hiszen, ha nagy szél volt, akkor igencsak megdőlt a hajó, és a vízszintes felületek egészen más szögben álltak, mint eredetileg. Így vigyázni kellett, mit hova rakunk, nehogy lecsússzon az asztalról egy egész tál étel. A hullámzás sem segítette a munkánkat! Legtöbbször egy kézzel kapaszkodtunk, másikkal főztünk: ahogy a vitorlás mondás is javasolja: „Egy kéz magadnak, egy kéz a hajónak”.

Illusztráció

Én leginkább a fedélzeten szerettem lenni

Ott történtek a legizgalmasabb dolgok, ott tanultunk legtöbbet a vitorlázásról a gyakorlatban. Remek csapatépítő volt a kötelek húzása, vagy ha éppen nem akadt dolgunk, alkalmunk nyílt tanulni a vitorlázás elméletéről is. Nem beszélve arról, hogy a kedvenc feladatom is a fedélzethez kötődött: az árbócra felmászni.

A Gulden Leeuw első árbóca 40 méter magas, ami körülbelül 12 emeletes háznak felel meg. A mászásra azért volt szükség, hogy a keresztvitorlákat elérjük, mert ezeket a fedélzetről nem elérhető, különálló kötelekkel csomagolták össze, és bizony ezekhez fel kellett mászni, hogy ki-, illetve be lehessen kötni őket. Amikor először felmásztam a legfelső keresztvitorlához, teljesen elragadott a látvány.

Ahhoz foghatót még nem tapasztaltam életemben. A végtelen tenger látványa fogadott fönt, a görbülő horizont, lenézve a hajó alattam egészen aprónak tűnt, a szél egészen máshogy fújt odafent, a hullámzás is másmilyen volt. A naplementéket pedig még elragadóbb volt 40 méter magasról nézni. Ott fönt lehet igazán a teljes szabadság érzetét megtapasztalni. Bár hevederrel mindig ki voltunk kötve, sokan mégsem érezték magukat biztonságban, mert ha éppen nem a kötéllétrán másztunk, egyetlen drótkötél volt a lábunk alatt és sokszor csak egy kezünk volt kapaszkodni. Azok, akiket ez mégsem tántorított el, mind úgy gondolták, hogy a mászás a nagyhajós élet egyik legjobb velejárója.

Illusztráció

Mind a fedélzeti munkáknak, mind a navigációnak voltak hátrányai

Rögtön a második tengeri napunkon háromméteres hullámokkal és igen erős széllel találtuk szembe magunkat. Ilyen hullámzásban a tengervíz rendszeresen felcsap a fedélzetre, eláztatva azokat, akik épp ott tevékenykednek. Tetőtől talpig vizesek lettünk, mire véget ért a műszakunk. Akik a navigáción voltak, csak nézték, hogyan áztat el minket minden egyes felcsapó hullám kötélhúzás közben.

A hullámzásnak sokak által főleg regényekből ismert következménye a tengeribetegség. A kikötő elhagyása után, az első tengeren eltöltött napunkon általában a legénység fele tengeribeteg lett, így a műszakokba legtöbbször csak a legénység éppen munkaképes tagjai álltak be. A tengeribetegségről tudni kell, hogy szinte mindenki leküzdi két nap alatt, addigra szokik hozzá a testünk a folyamatos hullámzáshoz. Sokan közülünk (engem is beleértve) úgy indultak el, hogy a legnagyobb félelmük a tengeribetegség volt. De egytől egyig mindenki úgy tért vissza, hogy ha be is következett, az élményből egyáltalán nem vett el.

Én szerencsére azok közé tartoztam, akik a két hét során sikeresen elkerülték még a hányingert is, így aztán az első tengeri napjaim szorgalmasan teltek.

Mennyiben volt más cukorbetegként az utazás?

Sokan kérdezték, hogy jelentett-e bármi akadályt? Annyit tudok mondani, hogy egyáltalán nem többet, mint a mindennapjaim során. Az egyetlen kihívás a napirendem tartása volt, amit a műszakok mindig változó időpontjai kicsit megkavartak. Felmentést kaptam az éjjel négytől kezdődő műszakok alól, így megmaradt a nagyjából állandó napirendem. Ezen kívül külön bejárásom volt az ételraktárba, hogy bármikor elérjem saját ételeimet. Egészen összebarátkoztam a holland hajóorvossal is, aki mesélte, hogy egyszer dolgozott olyan hajón is, ahol a kapitány volt cukorbeteg. Ez is bizonyítja, hogy nem állít akadályokat a diabétesz még a tengeren sem.

Illusztráció

Rengeteget tanultunk a tengeren töltött napjaink során

És nem csak a vitorlázásról. Amikor éppen nem műszakon szorgoskodtunk, általában kártyáztunk az ebédlőben, olvastunk a felső fedélzeten, vagy csak beszélgettünk. Ha az ember olyan szituációkba kényszerül, hogy senkit sem ismer a társaságból, elképzelhetetlenül gyorsan lehet barátokat szerezni. Nagyon jó beszélgetések kerekedtek ki bárkivel, bármikor. Furcsa módon azt tapasztaltam, mintha a tengeren mindenki nyitottabb lenne, a mindennapjainkban megszokott, felületes beszélgetésekkel alig lehetett találkozni. Sok embert mélyebben megismertem két hét alatt, mint másokat évek alatt.

Az első napokban kihívás volt, hogy szinte csak angolul kommunikáltunk, de pár nap alatt hozzá lehetett szokni. A harmadik nap után azt vettem észre magamon, hogy angolul kezdtem el gondolkozni, és akivel a két hét után magyarul beszéltem, bizonyíthatja, hogy alig találtam magyar szavakat és inkább az angolt és magyart keverve használtam.

Amikor a koppenhágai, végső kikötőbe hajóztunk be, akkor éreztem úgy, hogy nagyon megérte februárban úgy döntenem, hogy ki szeretném magam próbálni a tengeren. Vissza nem térő alkalom volt, és örülök, hogy megragadtam. Rengeteget tanultam, új képességeket sajátítottam el, és barátokra is szert tettem.

Alig várom, hogy újra a tenger hullámait lássam magam előtt, köteleket fogjak a kezemben és a sós szelet érezzem az arcomon. Ha bárkinek kedvet hoztam egy hasonló, életre szóló élményben való részvételhez, teljes szívből csak ajánlani tudom, hogy legyenek bátrak és nyomjanak rá a jelentkezés gombra. Ígérem, megbánni nem lehet.

Lakatos Liza

Megjelent a diabetes junior2024/1. számában

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!