A JDH edukátorképző tanfolyamának szuperereje

Most elmesélhetném, milyen tematika szerint állt össze a JDH Alapítvány márciusban tartott edukátorképző tanfolyamának szakmai programja és ezen belül írhatnék arról, hogy szó volt a serdülőkor szakaszairól, életünk normatív kríziseiről éppúgy, mint a legkorszerűbb inzulinterápiáról és a mesterséges hasnyálmirigyről. Hogy órákig beszélgettünk a makrotápanyagok jelentőségéről, az élelmi rostokról, majd az okostányér szerepéről. Hogy nem hagytuk figyelmen kívül a jó edukátor ismérveinek felsorolását, de a ketoacidózis figyelmeztető jeleit sem. Hogy addig nem mentünk tovább a programmal, amíg valamennyien meg nem értettük pontosan a hormonok, a glukagon vagy az inzulin hatásmechanizmusát. Hogy részletesen átrágtuk magunkat a sport során jelentkező hipoglikémia elkerülési lehetőségein, majd a diabétesz mellé előszeretettel társuló egyéb autoimmun betegségeken is. Megoszthatnám a kedves olvasóval, milyen egy diabos tábori tematika, hogyan érdemes a kamaszokkal ismerkedni, vagy hogy fel lehet-e készülni minden váratlan tábori fordulatra.

De hiszem, hogy a mi tanfolyamunk szuperereje mégsem a fenti, korántsem pontos, részletes és teljes körű felsorolás, hanem merőben más: a sokszínűség volt. Megmagyarázom. Úgy töltöttünk együtt mi húszan négy napot, hogy velünk volt:

Humor és komolyság. Hol Mályó anekdotái és hihetetlen csapatépítő érzéke dominált, hol Kati korához képest meglepő komolysága nyűgözött le. Hol féktelenül nevettünk együtt közösen, hol döbbenten gondoltunk bele a diabétesz lehetséges szövődményeibe. Hol kacagtunk Körner doktornő évődésén régi betegével, Baluval, hol csendesen emlékeztünk Keglevich Pajára.

Tabudöntögetés és tapintat. Egyszer kendőzetlenül és gátlástalanul tudtunk beszélni saját „nyomorúságunkról” Jucus finoman felépített kis mikroterápiás alkalmán, máskor kérés nélkül „lapoztunk”, ha úgy éreztük egy fájó emlék kapcsán, hogy bezárulni látszik a másik lelke.

Fiatalság és szenior tagozat. Két generáció (számításaim szerint X és Z) töltötte együtt a képzés napjait. Magam sem tudom, hogyan, de működött. Működtünk és jól működtünk együtt, a posztpubertás korában lévő fiatal felnőttek és az esetenként már életközepi válsággal (is) küzdő középkorúak.

Megfért egymás mellett a bakfis idétlenség és az érett megfontoltság. Félreértés ne essék, nem csupán az érettségiző lehet idétlen bakfis és egyáltalán nem törvényszerű, hogy a klimaxoló ötvenes viselkedik éretten és megfontoltan. Sőt, gyakran fordult is a kocka.

Elmélet és gyakorlat. Zsuzsi doktornő precíz előadása, tűpontos definíciói mellett lehetőségünk volt kipróbálni, hogyan kell éles helyzetben beadni a glukagont, aztán Blatniczky doktor úr sorolta fel az egyes inzulinok hatásmechanizmusát, amit jól ellensúlyozott Dani személyes tapasztalata a 780G pumpáról.

Új és régi diabos. Frissen diagnosztizált cukorbeteg éppúgy volt köztünk, mint húsz- vagy negyvenéves jubileumon is átesett sorstárs. Mégis, mindannyiunknak tudott valami új információval szolgálni ez a négy nap. Vagy mi egymásnak.

Vidéki és nagyvárosi. Ettől is színes volt az együtt töltött idő, mert tudtunk beszélgetni a vidéki élet adta számtalan mozgásformáról, majd a budapesti éjszakai élet veszélyeiről. Falusi állattartásról és budapesti drogdílerekről, biciklizésről és a számunkra cseppet sem kedvező mozgásszegény autózásról a városi forgalomban.

Emberség és kijózanító rideg valóság. Több előadó is utalt rá, hogy a test és a lélek bizony egy egység a diabétesz kezelésében is. Nem mindegy, hogy egy kisgyermeknek hányszor kell szúrni az inzulint és nem mindegy, mennyi ideig tart a gyászfolyamat egy kamasznál, aki a táborba érkezik. És bizony az sem mindegy, hova kerül ki a 18 éves fiatal a gyermekdiabetológia védőhálójából, vagy hányszorosára emelkedik az inzulinpumpa ára, amikor a tanulmányait befejezi egy fiatal.

Csend és hangzavar. Tudtunk koncentrálni több órán át, tudtuk csendben hallgatni nagytudású előadóinkat, el tudtunk mélyülni egy-egy feladatban, hogy jó edukátorokká válhassunk, de élveztük a hangzavart is, amikor egy-egy vita szenvedélyesebbé vált vagy elragadott minket a játék heve.

És hogy miért tudott ez a kettősség és ez a szupererő idén létrejönni? Mert MI voltunk ott. Egyszeri és megismételhetetlen összetételben. Ez pedig – ha jól sejtem – a Juvenilis Diab Help Alapítvány fáradhatatlan munkatársain múlott, hiszen ők állították össze az idei edukátorképző csapatát (is).

Köszönet illeti a szervezésért dr. Nagy-Szakáll Zsuzsannát, a nívós programért orvos előadóinkat, dr. Blatniczky Lászlót és dr. Körner Annát. A csapat munkáját segítő pedagógiai szakpszichológust, Orosz Juditot. A képzés és a táborok dietetikusát, Hankai Daniellát és az Észak-budai Szent János Centrumkórház jelen lévő szakápolóit, Pészné Velesz Ágnest és Szabó Gabriellát, valamint Mályi Gábort, a táborok elmaradhatatlan Mályóját.

Dezsőné Rácz Hilda diabetológiai edukátor