Feltöltés dátuma: 2023.05.10.

Szurikáta Alapítvány

Varázspálca díj – varázslatos embereknek

2023. május 14-én második alkalommal adja át a Szurikáta Alapítvány a Varázspálca díjakat, elismerve és megköszönve azt a példaértékű munkát, amit pedagógusok és intézmények tesznek a diabéteszes gyermekek közösségbe fogadása és napi ellátása érdekében.
A tavalyi díjkiosztó ünnepség folyamán S. Bonnyai Eszter munkatársunk beszélgetett díjazottakkal, az ő tör­téneteikből készült összeállításunk.

Illusztráció

A hagyományteremtő rendezvényre száz tanítót, tanárt, óvodapedagógust, dajkát, pedagógiai asszisztenst, gyógypedagógust, sportedzőt, művészeti tanárt, foglalkozásvezetőt, bölcsődei, óvodai és iskolai dolgozót hívtak meg az általuk gondozott cukorbeteg gyermekek szüleinek ajánlása nyomán. A díjazottak többségét a javaslattevők is elkísérték.

Illusztráció

Fontos missziót teljesítenek

Megható pillanatoknak lehettünk tanúi, amint a szülők, a gyermekek és az ő Varázspálca díjasuk egymást ölelték a színpadon. A rövid ajánlásokat hallgatva a kívülálló is átélhette, milyen fontos missziót teljesítenek a díjazottak. Nekik köszönhető, hogy az intézményük olyan biztonságos hellyé vált, ahol reggelenként a szülők nyugodt szívvel és teljes bizalommal merik otthagyni legféltettebb kincsüket.

A vendégeket elsőként Kocsisné Gál Csilla, az alapítvány vezetője köszöntötte, arra kérve őket: Használják a varázspálcájukat, tegyünk csodát közösen a diabéteszes gyermekekért!

Az alapítványt és a rendezvényt is támogató Eisberg Hungary Kft. ügyvezető igazgatóját, Gazsi Zoltánt már nem az teszi igazán boldoggá, ha a cége több salátát ad el, hanem az, ha jó és fontos ügyek mellé állhat. „Itt ma olyan emberek vannak, akik nem várják, hanem maguk teremtik meg a csodát” – mondta.

A pedagógus ne féljen!

Dr. Tóth-Heyn Péter diabetológus, az I. számú Gyermekgyógyászati Klinika igazgatóhelyettese a pályája kezdetére emlékezett, amikor titkon azt remélte, vannak és lesznek is majd olyan pedagógusok, akik gondját viselik a diabéteszes gyerekeknek. Nagy örömmel tölti el, hogy igen, ezek az emberek léteznek. A Szurikáta Alapítvány által életre hívott DiabTanoda képzésein lelkesen vesznek részt és az ismereteket elsajátítva csillogó szemmel térnek vissza a munkahelyükre, hogy az érintett szülőkkel szoros együttműködésben kis védenceik segítségére legyenek.

Illusztráció

Mi kell ahhoz, hogy a szülő biztonságban tudja a gyermekét? A legfontosabb, hogy a pedagógus ne féljen – hangzott el a DiabTanodáról vetített filmben. Ne féljen a diabétesztől, ne gondolja, hogy a cukorbetegség egyfajta problémás „másság”, ne féljen a felelősségtől, ne féljen a szúrástól, ha vércukorszintet kell mérni.

Deliága Éva gyermekpszichológus arra mutatott rá egy rövid előadásban, hogy a gyermekeknél bármely krízis, trauma esetén sorsfordító lehet egy segítő személy, egy pedagógus jelenléte, támogatása. Az empátia, a szeretet, a türelem, az elfogadás, de akár a humor is a beilleszkedést segíti egy olyan élethelyzetben, amely a szülőknek és a gyermekeknek se könnyű.

Együtt cselekvők ünnepe

A diabétesz diagnózisa, a kórházi kezelés, az állapottal együtt járó életmódbeli változás minden család életét felforgatja. Kocsisné Gál Csilla szavait kölcsönözve:

Sokféle módon folytatódhat az 1-es típusú diabéteszes gyermek története a diagnózis felállítása után, hiszen sokféle családi háttérből érkezhet, sokféle megküzdési stratégiát választhatnak a szülei, ahogyan az is eltérő lehet, mennyi időt vesz igénybe, hogy az új helyzethez alkalmazkodva alakítsák ki mindennapjaikat. Az azonban valamennyiük esetében kulcsfontosságú és meghatározó jelenükre és jövőjükre nézve, hogy az intézmény, amelybe visszatér a diabéteszes gyermek, vagy amelynek éppen először lépi át a kapuját, hogyan fogadja őt.

Hallunk szomorú történeteket félelmekről, előítéletekről, félreinformáltságról, és mindezek eredőjeképpen elutasításról, azaz arról, hogy a bölcsőde, óvoda, iskola kapuja zárva marad az 1-es típusú diabéteszes gyermek és családja előtt. Vagy éppen az előbbiek miatt olyan lehetőségektől fosztják meg, amelyek segíthetnének felkelteni érdeklődését az életünk legkülönbözőbb, de azt mindenképpen gazdagabbá tevő területei iránt, legyen szó például művészetekről, sportágakról vagy hogy a választott intézmény és közösség tagja lehessen, hogy kibontakoztathassa tehetségét, hogy szárnyalhasson…

Abba, hogy lehet ezt jól, sőt nagyon jól csinálni, három további kisfilm is betekintést engedett. A Mozdonyvezető utcai óvodát, Hunor és Andrea történetét, valamint a Szurikáta foglalkozást bemutató képsorok a kételkedőket is meggyőzték volna, de ilyenek nem voltak a teremben. Ez a délelőtt az együtt gondolkodók és együtt cselekvők ünnepe volt.

A Szurikáta Alapítvány Varázspálca díjánakidei átadóünnepségére május 14-én, az Elméleti Orvostudományi Központban(Budapest, IX. ker., Tűzoltó utca 37–47.) kerül sor, amelyre az elismerésben részesülő pedagógusok mellett az alapítvány vár minden diabéteszes családot, valamint az ellátásban dolgozó szakembereket.
A Szurikáta Alapítvány Varázspálca díjánakidei átadóünnepségére május 14-én, az Elméleti Orvostudományi Központban(Budapest, IX. ker., Tűzoltó utca 37–47.) kerül sor, amelyre az elismerésben részesülő pedagógusok mellett az alapítvány vár minden diabéteszes családot, valamint az ellátásban dolgozó szakembereket.

Finnországi kitekintés

A díjátadó rendezvény közös énekléssel indult, amelyre a színpadon egy különös nevű hölgy furulyaszóval bátorította a terembe érkezőket.

Illusztráció

Jouslahti Judit Finnországban született, az édesapja finn, az anyukája felvidéki magyar. Idestova húsz éve, a gimnázium elvégzése óta él Magyarországon. A nyarakat azonban most is Finnországban töltik az ottani rokonaikkal, barátaikkal. A gyermekei közül a most 12 esztendős Eriknél négy éve, épp karácsony idején derült ki, hogy diabéteszes. A családban senki más nem érintett, így nem csupán váratlanul, de felkészületlenül is érte őket a dolog. A tünetek nem keltettek gyanút, a bágyadtságot annak tudták be, hogy biztosan bujkál benne valami. December 27-én aztán mégiscsak elvitte Eriket a gyermekorvosukhoz, dr. Eszter Elemérhez, aki a vizeletminta laboreredményét látva azonnal a Bethesda Gyermekkórházba küldte őket. 28,6 volt a fiú cukra. Infúzió, mentő, kilenc nap a kórházban és egy nagy levegővétel: meg fogjuk oldani, rendben lesz minden!

Judit nemcsak az itthoni, de a finnországi sorstárs szülőkkel, gyerekekkel is tartja a kapcsolatot.

– Ott több mint ötször annyi a cukorbeteg gyerek (tízezerből 57), mint nálunk, Magyarországon (tízezerből 11). Talán nem a legmegfelelőbb a kifejezés, de mégis: a gyermekkori diabétesz ott annyira „hétköznapivá” vált, hogy az iskolákban nem kérdés – és főleg nem akadály – a diabos gyerekek elfogadása, befogadása és a róluk való gondoskodás.

A Szurikáta Alapítvány munkájáról nagy elismeréssel nyilatkozott, hiszen ők azok, akik az általuk szervezett tanfolyamokon a diabéteszes gyermekekkel való iskolai törődésre készítik fel a magyar pedagógusokat. Finnországban erre ilyen formában nincs szükség, mert minden iskolában, ahol cukorbeteg gyermek van, a nevelők oktatása automatikusan megtörténik. Nem alapítványok önkéntes vállalásában szervezett tanfolyamokon, hanem minisztériumi és önkormányzati feladatként. Az iskolákban védőnők is dolgoznak, a diabos gyerekek szenzorait pedig az asszisztenseik figyelik, hogy ha szükség van rá, azonnal segíteni tudjanak, akár óra közben is. A diabéteszre a tanárok és a gyerekek nem betegségként tekintenek, csupán mint állapotra, ami odafigyelést igényel. Magától értetődő, hogy rájuk speciális étkezési előírások vonatkoznak, akárcsak az ételallergiásokra vagy a vallási okból eltérő étrendet követőkre. Finnországban az iskola és az étkezés egyaránt ingyenes.

– Ott olyasmi föl sem merül, hogy hozzánk nem jöhetsz, mert nem tudjuk, nem merjük vállalni a felelősséget. A szülők teljes biztonságban tudhatják a gyermeküket az ország bármelyik oktatási intézményében. És ami még nagyon fontos különbség, az az élelmiszerellátás. Nem kell a szupermarketekben azt a kevés terméket keresgélni, amit a cukorbetegek is elfogyaszthatnak, mert hosszú polcsorokon lehet válogatni a folyamatosan bővülő kínálatban. Nyaranként mindig kíváncsian indulunk el felfedezni az újdonságokat.

Megismerték és megtanulták egymást

A Szurikáta Alapítvány Varázspálca díjára sok vidéki oktatási intézményt és ott dolgozó pedagógust is jelöltek a munkájukért hálás szülők. Hoffmann Attiláné Lenner Renáta balatonalmádiból, az Almádi Magocskák Óvodából érkezett az ünnepségre Józsa-Tóth Annamáriának, a 4,5 éves Marci anyukájának ajánlására, hogy átvegye az alapítvány elismerését.

Illusztráció

– Marcit a 2021-es tanévben ismertem meg, akkor kezdtem el dolgozni az oviban pedagógiai asszisztensként, egy pályamódosítás után. Az építőipart hagytam ott, de háromgyermekes anyukaként nem volt nehéz a váltás. A kollégák befogadtak, jól érzem magam. Az volt a feltételük, hogy megtanulom mindazt, amit tudni kell egy cukorbeteg kisgyerek kíséréséhez. Elvégeztem a diab-mentor tanfolyamot, utánaolvastam mindennek, és rengeteg segítséget kaptam a szülőktől is, akikkel napi kapcsolatban vagyunk. Igazából Marci mellett tanultam meg, hogyan is kell egy diabéteszes kisfiúról gondoskodni.

Renáta leginkább attól félt, tudja-e majd jól csinálni, amire vállalkozott, hiszen szerette volna a lehető legjobbat kihozni ebből a helyzetből. Aztán szépen mindenbe „belerázódott”, megismerték és megtanulták egymást. Mostanra pedig kialakult az a kis világ, amiben nem csak kettejüknek, de a csoporttársaknak is helye van.

– Hullámvasúton ülünk, szokták mondani a szülők, és tényleg vannak olyan napok, amikor kicsit nehezebb. Előfordult, hogy Marci belázasodott és hányt, ami egy diabos kisgyereknél elég komoly dolog. Szerencsére nem estem pánikba, tudtam kezelni a helyzetet, de amikor hazaértem, kitört belőlem a stressz, a feszültség, a sírás.

A probléma csak az, hogy Renáta egyelőre egyedül van, nincs olyan kollégája, aki rendelkezne a szükséges képzettséggel. Eddig összesen egy napot hiányzott a munkából, mert tudja, ha ő nincs ott, akkor Marci se megy oviba. (Lapzártánk előtt érkezett a jó hír: időközben Renáta egyik kolléganője megtanulta Marci inzulinpumpájának a használatát.)

– Ennek az egésznek sokkal természetesebben kellene működnie az óvodákban és az iskolákban. Végül is az ismeretek könnyen elsajátíthatók, ehhez az alapítvány minden segítséget megad. Utána pedig már tényleg nem nagy ördöngösség, csak egy kis odafigyelést és némi plusztörődést igényel a cukorbeteg gyerekekről való napközbeni gondoskodás.

– Marci könnyen elfogadja a szabályokat? Nem csábítják el például a számára tilos finomságok?

– Hihetetlenül intelligens kisgyerek, bármennyire kicsi még. A szülei nagy-nagy szeretettel nevelik arra, hogy képes legyen fegyelmezetten élni. Ha a felnőttekben csak fele annyi önuralom lenne, mint ebben a pici fiúban, talán a világunk is jobb lehetne.

A szenzor egyre ritkábban riaszt

Tizenegy év egészségügyi múlttal, három gyermek édesanyjaként döntött úgy Nagy Andrea, hogy nem megy vissza az egészségügybe. A főállású anyaságának lejártakor pedagógiai asszisztensi képzettséget szerzett, majd a Kispesti Pannónia Általános Iskolában helyezkedett el. A Szurikáta Alapítvány Varázspálca díjára ottani kis védence, Hunor szülei javasolták.

Illusztráció

– Amikor munkába álltam 2021 szeptemberében, Hunor már az iskola diákja volt, de még nem volt diabéteszes. Január közepén diagnosztizálták. A múltam és én „kéznél voltunk”, így kaptam meg feladatként a róla való gondoskodást.

Andrea nagy szeretettel mesél a hét és fél éves, zárkózott, kevés beszédű kisfiúról, aki önmagát ugyanakkor nagyon jól menedzseli, egyedül megcsinál mindent, szinte csak felügyelni kell. Azt, hogy nagyobbacska gyerekként miként élte meg az állapotában bekövetkezett változást, épp a bezárkózása miatt nehéz megítélni, de a hozzá közel állók így a tanév végén már látják, hogy kezd visszatalálni szeptemberi önmagához.

– Hogyan zajlik egy közös iskolai napjuk?

– Hunor bejön nyolc órára, hogy akkor találkozunk-e vagy sem, az a beosztásomtól függ, de szerencsére pont az ő osztályukban nagyon sokat hospitálok. Ha a reggeli találkozó nem is jön össze, a szülők mindent leírnak róla messengeren: milyen volt az éjszaka, mit evett reggel, mire kell esetleg jobban figyelnem. Hunornak szenzorja van, a vércukorértéke az én telefonomon is megjelenik. Az elején még elég sűrűn riasztott, most már kevesebbszer, ahogy egyre jobban belejövünk és próbáljuk ezt megelőzni a szülőkkel közösen. A kezelőorvossal egyeztetve az inzulinos terápia is módosult. A „minden csoda három napig tart” elmúltával az osztálytársak is természetes módon veszik tudomásul, hogy az egyik kis társuk cukorbeteg.

Andreáék iskolájában egy felsős tanárnő és ő rendelkezik képzettséggel ahhoz, hogy diabos gyerekeket kísérjenek. Ahhoz, hogy az ország valamennyi nevelési intézményében legyenek megfelelően képzett pedagógusok és segítők, szerinte még több ismeretterjesztés, kampány kellene, ami eloszlatná a sokakat visszatartó félelmeket.

– A kisgyermekkori diabéteszesek száma egyre növekszik és a napjaik jó részét ők is a szüleik nélkül, óvodákban, iskolában töltik. Ahhoz, hogy ne rekesztődjenek ki a kortársaik közösségéből, kellenek a felkészült pedagógusok, akik félelem nélkül és teljes biztonsággal el tudják őket látni. A jelölés és a díj számomra nagyon megtisztelő és egyben visszaigazolása is annak, hogy minden nehézségével együtt jól csinálom.

Mindenki anyukából is van

Negyven éve tanít Törökné Nagy Annamária, aki a XIV. kerületi Liszt Ferenc Általános Iskolában végzi azt az áldozatos munkát, amelyet az egyik szülő és gyermeke ajánlására ismert el Varázspálca díjjal a Szurikáta Alapítvány. Az anyuka, Villányi Kinga és a mára fiatal felnőtté serdült fia, Boldizsár Balázs Lehel is ott volt a díjátadó ünnepségen.

Törökné Nagy Annamária, Boldizsár Balázs Lehel és Villányi Kinga
Törökné Nagy Annamária, Boldizsár Balázs Lehel és Villányi Kinga

– Balázsnál a betegség akkor jött elő, amikor iskolába került. Lehet, hogy a váltás okozta stressz miatt, de ez persze csak feltételezés. Az viszont tapasztalat, hogy a kisgyerekkori diabétesz gyakran az általános iskola első-második osztályában jelentkezik. Szerencsére nálunk ez semmiféle problémát nem jelent, most is van négy cukorbeteg diákunk – mesélte Annamária.

Akárcsak a többi beszélgetőpartnerem, ő is azt emelte ki, hogy nagyon fontos a szülőkkel való együttműködés és a folyamatos tanulás, az újdonságok megismerése. Mivel a párja is cukorbeteg, neki igazán nem volt nehéz vállalni a gyerekek ügyét a munkája mellett. Az otthoni napi rutin minden tekintetben megkönnyíti a róluk való gondoskodást.

– Nálam a tanári asztalon mindig ott volt a tavalyi osztályom kis diabosának „bökője” és a túlélőcsomagja. Ha szükséges volt, akár óra közben is szúrtam, vagy evett pár falatot, aztán folytattuk a munkát. Ezt a diáktársak is teljesen természetesnek vették.

Hosszú tanári pályafutása alatt volt mogyoróérzékeny, epilepsziás is a diákjai között. A kolléganői szintén nagy empátiával és segítő szándékkal fordulnak a különleges bánásmódot igénylő gyerekek felé.

– Mindenki anyukából is van, nem csak tanítónéniből. Máshogy nem is lehetne megmaradni ezen a pályán – mondta.

Szúrni megtanultak a többiek is, és van egy orvos végzettségű pedagógiai asszisztensük, akinek a tudására mindig számíthatnak. Az, hogy az iskolában többen is elvégezték az alapítvány képzését, különösen jól jött a COVID idején, így mindig volt, aki át tudta venni a kieső kolléga diabos tanítványának felügyeletét.

Nincs mitől félni!

A Budapest II. kerületi Gyökössy Endre Református Óvodát egy anyuka, Albert Diána javasolta a Szurikáta Alapítvány által létrehozott Varázspálca díjra. A MagNet Közösségi Házban megtartott díjátadó rendezvényen Tóth Boglárka Dóra óvodapedagógus és Széles Rita dadus vette át az elismerést. Négyesben ültünk le beszélgetni Istiről, aki egy óvodaváltás után talált náluk biztonságos, szerető környezetre.

Széles Rita, Albert Diána és Tóth Boglárka Dóra
Széles Rita, Albert Diána és Tóth Boglárka Dóra

– Isti a harmadik gyermekünk. Októberben töltötte be a három évet, januárban derült ki, hogy diabéteszes. Akkor már elkezdtük vele az ovit egy másik helyen. Nagyon nehezen szokott be, ez meg is tévesztett minket. Azt hittük, azért pisil be, mert nem akar óvodába járni. A családunkban senki nem volt cukorbeteg, így eleinte még az sem keltett gyanút, hogy sokat iszik. Nagy szerencsénk volt, mert amikor felhívtam a háziorvosunkat, ő rögtön azt kérte, vigyük be másnap egy vizeletvizsgálatra. 35-ös cukorral azonnal kórházba kerültünk – mesélte Dia.

A kórház utáni óvodaévet kihagyták, szeptemberben kezdték újra. Az óvónénik tudták, mi vár rájuk, nagyon befogadónak látszott az intézmény is, de hamar kiderült, hogy a gyakorlatban nem működik a dolog. Diának októberben munkába kellett állnia, túl sok idő nem volt a keresgélésre. Egy ismerőse ajánlotta a református óvodát, ahol Boglárka vette fel a telefont.

– Rettenetesen izgultam, soha nem fogom elfelejteni azt a beszélgetést. Bogi azzal nyugtatott, hogy neki négy gyereke van, akiket megetet, ha éhesek. Ha Istinek vércukrot kell mérni, akkor meg fogja mérni a vércukrát. Nem is érti, mi ezzel a gond. Az óvodaváltás gyorsan lezajlott, még az akkor középső csoportos bátyját is átvették.

– Volt már diabos gyerek a gondjaira bízva Isti előtt? – fordultam Boglárkához.

– Nem. De ahogy Diát hallgattam a telefonban, tényleg úgy éreztem, hogy ez nem jelenthet problémát. A csoportunkban most is van ételallergiás gyermek, régen volt Down-szindrómás, középsúlyos értelmi fogyatékos kislányunk, van asztmás és epilepsziás gyermekünk is. Nem ijedünk meg, ha ilyesmivel találkozunk. A hitem sokat segít és megerősít abban, hogy ne féljek. Egyedül persze nem tudnám csinálni, de Ritára, a kolléganőmre mindenben számíthatok.

– Előfordul, hogy „helyzet” van – vette át a szót Rita. – Szerencsére nagyon jó képzést kaptunk, tudjuk, mit kell csinálni, ha Isti vércukra esni kezd. A szülőkkel mindent megbeszélünk, tőlük is sokat tanulunk. Mostanra a napi tevékenységünk természetes részévé vált, hogy egy cukorbeteg kisfiú is ott van velünk és figyelünk rá. Amikor valamiért nem jön oviba, akkor is „működik” a rutin: jaj, hol a telefon, ami kijelzi a szenzor adatait? Ja, ma nincs Isti. De még otthon, hétvégén is előfordul, hogy keressük.

Mindezzel együtt Istit a társai egyáltalán nem tekintik másnak, furcsának, különlegesnek és főleg nem betegnek. Igaz, a vércukormérésre összesereglik a kis kíváncsi had, kérdeznek, csodálkoznak és közben valami nagyon fontos dolgot tanulnak, az elfogadást. A speciális étkeztetését közösen oldják meg: ebédet az óvoda rendel, a tízórait és az uzsonnát a szülők viszik be reggelente.

– Milyen üzenetük van az érintettek számára? – kérdeztem tőlük.

– Mindent meg lehet tanulni, félni, megijedni nem kell. Nem szabad, hogy a gyerek aggódást lásson rajtunk, mert az nem tesz jót az állapotának. És ami legalább ennyire fontos: a támogató kollégák és a szülőkkel való jó kapcsolat, az őszinte kommunikáció – összegezte Boglárka.

– Ez a probléma bárkivel előfordulhat. Jó lenne, ha a társadalom, a bölcsődék, az óvodák, az iskolák végre eljutnának oda, hogy félelem vagy kényelmesség miatt sehol ne kelljen a szülőknek elutasításba ütközniük. Hogy a befogadás természetes legyen – fogalmazta meg Rita a saját kívánságát.

– Én ehhez már csak annyit tudok hozzáfűzni érintett szülőként, hogy igen, merjenek a pedagógusok felelősséget vállalni a gyermekeinkért. Szeretném, ha a jövő iskoláiban olyanok dolgoznának, akik érzékenyen fordulnak a diabéteszes gyerekek felé és jó szívvel, szeretettel, felkészülten viselik gondjukat, amíg mi, szülők a munkánkat végezzük – zárta a beszélgetésünket Dia.

Megjelent a diabetes junior2023/1. számában

Kiadványaink

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!