Magyar vízilabdázó Malibuban

Gál Sándorról, becenevén Sasáról már kétszer írtunk a Diabetes Juniorban. Legutóbb, amikor az I. DiabKupán mutatkozott be.

Sasánál 10 évvel ezelőtt egy megfázós, hasmenéses betegség kapcsán derült ki diabétesze.

– Ekkor én már sportoltam, ezért úgy döntöttünk anyáékkal, hogy a diabétesztől nem áll meg az élet. Nem szobanövényként szeretnék felnőni, folytattam a vízilabdát. A legnagyobb félelmünk az volt, hogyan fogadják a csapattársak és az osztálytársak az állapotomat. Szerencsém volt, mindenki segítőkészen, rendesen viszonyult hozzám – mesélte tavaly.

Azt is megtudtuk róla, hogy a Ferencváros edzője felfigyelt rá, amikor egy kis csapatban vízilabdázott, s 8 évig az FTC színeiben játszott.

– A fradis időszakban két alkalommal, 2018-ban és 2019-ben másfél hónapra kimentem egy amerikai csapathoz. Azt tervezem, hogy ösztöndíjjal Amerikába megyek egyetemre, vízilabdázni. Most érettségiztem, ősszel mehetnék, de az utánpótláscsapatban van még egy évem, azt itthon szeretném lejátszani. Ha a felnőttbajnokságban itthon kapok egy jó ajánlatot, akkor örömmel folytatom itthon a vízilabdázást.

Eltelt egy év, s a közelmúltban kaptuk a hírt, Sasa álma valóra vált, az USA-ban játszik, és ott jár egyetemre. Levelet írtunk neki, s nagy örömünkre gyorsan megkaptuk a választ. Íme, így él most Gál Sándor:

– A malibui Pepperdine Universityre járok, ahol az egyetemi vízilabdacsapatban játszom kezdőként. Először 2018 nyarán voltam kint Amerikában másfél hónapra vízilabdázni, egy Los Angeles-i csapatban, és ott egyből eldöntöttem, hogy itt szeretnék egyetemre járni és később élni is. Az emberek nyitott és laza stílusa volt az, ami leginkább megfogott, illetve a sokkal stresszmentesebb élet.

Jelenleg első éves diákként tanulok egy amerikai top 50-es egyetemen, ami ráadásul az ország egyik legszebb kampuszát is magáénak mondhatja. A Pepperdine a malibui hegyoldalon áll, nagyjából 5 percre az óceánparttól, így az év minden napján gyönyörű kilátás fogad, akármerre nézek. Ami még szebbé teszi az egészet, azok a mindennapos naplementék és napfelkelték, amik kék és narancssárga színbe borítják az eget. (Ezért is lett kék és narancssárga a Pepperdine sportcsapatainak a szerelése.)

Augusztus végén jutottam ki Amerikába. Mivel júniusban keresett meg az egyetemi edző, elég sok nehézségem volt az időhiány miatt, főleg a vízum megszerzésével, de végül összejött minden szerencsére és meg tudtam valósítani az álmomat.

Megkönnyítette a dolgomat, hogy van egy másik magyar is a csapatban, aki szintén első éves. Ő két héttel előbb érkezett, mint én, így körbe tudott vezetni az egyetemen, ezért a beilleszkedés is gyorsabban ment. A csapattársak mind nagyon rendesek, mindenki szeret mindenkit és nekem is segítenek, amikor csak tudnak. Ha el kell menjek valahova, akkor vagy elvisznek, vagy odaadják a kocsijukat.

Nyilván vannak nehézségek is, nagyon sok minden hiányzik otthonról, a családom, a szeretteim, a barátaim és anya otthoni főztje. A cukorbetegséget nem mondanám nehézségnek, mivel ugyanúgy kezelem, mint ahogy otthon csináltam. Az egyetemen van több orvos, a sportolóknak is van egy külön orvosa, aki figyel rám, és fel tud írni inzulint, tesztcsíkot, ha kell. Az edzők is mindig figyelnek rám, illetve van egy gyógytornászunk, aki minden edzésünkön és meccsünkön ott van, és ha kell, el tud látni bármivel. Szerintem még jobbak is a cukraim egy kicsivel, mint otthon voltak.

Elkötelezni magam erre az egyetemre életem egyik legjobb döntése volt. Teljesen kinyílt előttem a világ, rengeteg új embert ismertem meg, akikkel szoros kapcsolatba kerültem és emellett olyan helyen élek, amilyenről sokan álmodni se mernének.

HV