Ezt (is) lehet

19 éves vagyok, van egy ikertesóm, most kezdtem az egyetemet. Sok barátom van, járok bulizni, gitározom és utazni is szeretek. Mitől annyira más ez nekem, mint neki? Én cukorbeteg vagyok. És ez változtat a dolgokon. Sokat.

Kisgyerekként mindig is bátor voltam, kíváncsi. Volt bennem kalandszellem. Voltak céljaim és azokért mindent megtettem. Nem lehetett megállítani. Aztán cukros lettem és hirtelen azt mondták, ezt nem lehet, azt nem lehet. Erről szólt a következő fél év. Nem lehet akármit, akármikor kedvem szerint enni. Figyelni kell a testmozgásra, ne legyen sok, ne legyen kevés! Számolni kell, mit eszik az ember. Vagy mit sem. Hogy a többieknek az osztálykiránduláson belefért a fagyi, nekem nem. És itt talán elég is volt abból, hogy mit nem lehet.

Sok minden mást viszont lehet. Lehet elmenni a szuper, gondozós nyári táborokba és sítáborokba. Vagy ha a gondozón kívül mozog az ember és eléri a megfelelő kort, akkor körbe lehet utazni Európát. Ezt is lehet. Én megtettem.

2021 őszén hallottam a DiscoverEU programról. Évente kétszer meghirdetnek egy pályázatot, amellyel egy Interrail vonatjegyet lehet nyerni, és amelyet minden 18 éves európai uniós állampolgár megpályázhat. Az, hogy kiválasztanak-e, természetesen szerencse kérdése. Én végül is egy négyes csapat tagjaként kaptam meg Interrail jegyemet. Ezzel a jeggyel egy hónapig lehet utazni vonaton az unión belül. Interrail oda, ahová akarsz. Mi Észak-Olaszországot, Párizst és Barcelonát jártuk meg. 3 ország, 6 város, 1 nap és 16 óra vonaton, 3551 km és életre szóló élmények.

Amikor jelentkeztem, eszembe sem jutott, hogy cukros vagyok. Nem elhanyagolható tényező, mégis azonnal elkezdtem arról álmodozni, hogy majd milyen jó lesz az Eiffel-torony lábánál sétálgatni, elzúgni a Colosseum mellett, süttetni magam a napon a spanyol tengerparton (ahol rám pottyantott egy sirály). Talán akkor tudatosult bennem, hogy mekkora vállalkozás ez így, a szüleim nélkül, vonattal, amikor már jeggyel a kezünkben a Barcelona–Budapest-repjegyet foglaltuk. A DiscoverEU travel team volt olyan kedves és felajánlott egy minihűtőt a számomra, amit vihettünk volna magunkkal, hogy az inzulinomat hidegen tartsam. Ezzel két problémám volt, az első, hogy egy igazoló dokumentum kellett volna a cukorbetegségemről, amit évekkel ezelőtt elhagytam és úgy maradt, és a második, láttam magunkat futni egy vasútállomáson, a kedves párom hátára kötve pedig egy minihűtő, és úgy döntöttem, nem élnék a lehetőséggel.

Szerencsések voltunk minden téren, nem voltak nagy késések, vonatkimaradások és mindenhova be tudtunk menni, ahova akartunk. A cukraim is rendben voltak, mindig találtam magamnak helyi babaitalt hipó esetére (meg kell jegyeznem, az olasz babaital volt a legfinomabb, főleg a citromos ízű, és annak volt a legcukibb csomagolása is). Minden rendben volt. Volt. Igen, nem véletlen a múlt idő.

Pakolásnál, amikor nagyon megfontoltan szanáltam a cuccaimat (esőkabát még se kell, mert nyár van, Dél-Európa, úgy se fog esni – esett, nagyot, de ez egy másik történet), és kezembe akadt a pluszvércukormérő, nagyon gondolkodtam, hova fog beférni. Két táskát vittünk, átlagos méretűeket, amelyekbe nagyjából egy heti ruhának, rengeteg élelmiszernek és egyéb szükséges holminak kellett beférni. Úgy saccoltam, a pluszmérőnek nem marad hely. Anyukámmal gondolkodtunk, hogy egyik nyaraláson se történt soha semmi (tényleg nem, minden rendben volt), most mi történne. Hát, hogy volt, hogy nem, de három nappal az utolsó repülőút előtt a mérőm úgy döntött, hogy ő akkor többet semmit. Hiába vettem bele új elemeket, nem lehetett bele többé életet lehelni.

Így történt, hogy egy átlagos kedd reggelen ott álltam a Rambla mellett egy gyógyszertárban, és a mérőmmel a kezemben magyaráztam az egyébként kedves és segítőkész katalán hölgynek, hogy nem tesztcsíkra van szükségem, hanem vércukormérőre, ami kompatibilis a tesztcsíkkal, amit mutogattam. Szerencsére kézzel, lábbal és akarattal bárkivel, bármit meg lehet értetni, így egy laza kétórás kör után (telefon a pumpacentrumnak, telefon anyának, aztán ismét a pumpacentrumnak) egy vadiúj mérővel a kezemben folytatódhatott a napi program.

Nyilvánvaló, a tanulság egyszerű, mindig készüljünk a legrosszabbra, legyen extra mindenből, de ami még fontosabb és szerintem az egész történet lényege, hogy akármi történjék is, azt meg lehet oldani, és ha már a dolgok félrementek (márpedig ez elég gyakran megesik), akkor sincs baj, lehet tovább menni és – esetünkben – a barcelonai gótikus negyedet felfedezni.

Petrovicz Emma