Soha nem a betegségünk korlátoz bennünket

Girincsi Fruzsina vagyok, énekes, dalszerző, énektanár. 2019-ben diplomáztam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazzének szakán. 17 éve vagyok cukorbeteg, 2006 júniusában diagnosztizáltak. A vércukrom 22-es volt éhgyomorra, így azonnal bekerültem a kórházba, ahol két hét alatt be is állították az inzulinterápiát. Akkoriban semmit nem tudtam erről a betegségről, azt hittem, csak cukros üdítőket, sütit és cukrot nem ehetek. Az, hogy egész életen keresztül szúrnom kell magam, úgy derült ki, hogy a kórházban töltött harmadik napon megkérdeztem a nővért, meddig kell ezt még csinálni, ő pedig rávágta: örökre. Amikor ezt a szót meghallottam, kicsit megijedtem, de nem sírtam el magam, hiszen mellettem volt aggódó anyukám, aki már így is épp eleget sírt miattam.

Támogató család

Szerencsés vagyok, hogy amikor mindez kiderült, egy olyan támogató család vett körül, akik a legjobbat akarták nekem, és sose tekintettek rám másképpen azért, mert cukorbeteg vagyok. Nyár elején diagnosztizáltak, és a terv szerint minden reggel körülbelül hétkor kelnem kellett, hogy beadjam magamnak az inzulint, de ezt nyáron tartani, kistiniként elég kellemetlen lett volna. Szüleim kérésére és orvosom, dr. Kántor Irén nyitottsága miatt egy hibrid módszert alkalmaztam a gyors hatású inzulinnal már az első évben is, amivel majdnem olyan szabadon éltem, mint most az inzulinpumpával. Az elejétől kezdve igyekeztem logikusan gondolkodni, odafigyelni szervezetem jelzéseire és kitapasztalni, hogy bizonyos ételek milyen hatással vannak a vércukromra, de ez nem jöhetett volna létre egy ilyen támogató közeg nélkül.

Sokan elborzadtak

Viszont az általános iskolás kortársaim nem voltak ennyire megértőek. Sokan elborzadtak, amikor megmértem a vércukrom, sokan ki is mondták, sajnálnak, sőt egy lánycsapat csúfolt is az ebédhez hordott kistáskám miatt, mert azt hitték, menőzni akarok egy ridiküllel a vállamon ebéd közben. Ezeken hamar túltettem magam, de elhatároztam, hogy én nem akarok megkülönböztetést, így titkolni fogom a helyzetet, hiszen nem érzem magam rosszabbnak vagy betegebbnek a többieknél.

12 éves korom óta vagyok inzulinpumpás és egy éve szenzoros. Az elején rettegtem a gondolattól, hogy milyen lesz állandóan egy gép társaságában létezni, de nagyon hamar megszoktam az inzulinpumpa által nyújtott szabadságot.

Bátor Tábor

Kétszer is volt lehetőségem részt venni a Bátor Táborban, ami életem egyik meghatározó élménye volt. Ott voltam együtt először hosszabb ideig velem egyidős cukorbetegekkel. Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Nagyon jó barátságokat kötöttem, de már akkor feltűnt, sokan sokkal nehezebben viselik és kezelik ezt a helyzetet, mint én.

Volt olyan, aki rám szólt, miért példálózok a Mozart csokival egy játékon belül, hiszen azt nekünk úgysem szabad ennünk. Volt, aki olyan nagy tehernek fogta fel a cukorbetegséget, hogy emiatt lemondott minden álmáról és vágyáról. A csokievés nem olyan nagy dolog, ki lehet bírni nélküle, de azt elképzelni sem tudtam soha, hogy én emiatt az állapot miatt ne valósítsam meg önmagam.

Titkoltam a cukorbetegségem

Színésznő szerettem volna lenni, így 14 évesen elköltöztem otthonról, és kollégista lettem Debrecenben, hogy az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatára járhassak. Mozgalmas időszak volt ez, rengeteg fellépéssel, próbával, előadással és persze bulizással, de a vércukromról sosem feledkeztem meg, bár burkoltan, de figyeltem arra, hogy ne menjen túlságosan magasra, és ne ájuljak el hipó miatt előadás alatt.

Gimis éveimben sok nemzetközi táborban részt vettem, de meg se fordult a fejemben, hogy azért, mert cukorbeteg vagyok, ne menjek el mondjuk kocsival Barcelonába. Akkoriban inkább titkoltam, hogy cukorbeteg vagyok, randizáskor se említettem meg, az inzulinbeadást sunyiban intéztem el, de mindenre volt egy trükköm, ami működött.

Rájöttem, hogy nagy hiba

Ahhoz, hogy ez megváltozzon bennem, öt évnek kellett eltelnie, amikor elköltöztem Budapestre, hogy jazzéneklést tanulhassak. Kiderült, osztálytársam is 1-es típusú cukorbeteg, de teljesen máshogy állt a témához, mint én. Már a legelső találkozásunkkor az volt az első mondata, hogy ő cukorbeteg, és az első hónap után rengeteg furcsaság történt: néha azért rohant haza az iskolából, mert lent volt a cukra, hiába mondtam, hogy adok neki szőlőcukrot, hazament, persze a tanár mit sem sejtve elengedte, nehogy baja legyen. Vagy azért nem jött be az iskolába, mert magas volt a cukra. Mindig mindent erre fogott, majd 3 hónap után a betegségére hivatkozva kiiratkozott az iskolából. Nekem külön azt mondta, nem jött be neki a pesti élet, és kiköltözik külföldre, a többieknek pedig azt, hogy a cukorbetegsége miatt nem tudja tovább folytatni tanulmányait.

Ekkor jöttem rá, hogy nagy hiba, amit eddig csináltam, hogy nem hívtam fel a figyelmet arra, hogy cukorbetegként is ugyanolyan teljes életet lehet élni, mint amilyet bárki él, csak oda kell figyelni a testünk jelzéseire és csekkolni a vércukrunkat. Ugyanúgy részt lehet venni a tesiórákon vagy szerepelni színpadon, vagy ugyanúgy lehet jogsim, mint bárki másnak.

Ekkor kezdtem megérteni, miért van ez a nagy szakadék a cukorbetegek és a nem cukorbetegek között: mert az emberek tudatlanok és sok diabéteszes is visszaél helyzetével.

Szeretném, ha ez a kommunikációs szakadék megszűnne a cukorbeteg és nem cukorbeteg emberek között, hogy a társadalom is tudatában legyen, hogy mi a különbség az 1-es és a 2-es típusú diabétesz között, hogy engem is kínáljanak meg csokival vagy cukorkával egy társaságban, hogy ne csak diabetikus édességet kapjak a Télapótól, hogy ne nézzenek rám furán az emberek, amikor meglátják az inzulinpumpámat vagy a szenzoromat, hogy ne legyen ciki, ha leesik a vércukrom egy koncert alatt.

A cukorbetegségben is vannak mélypontok

Remélem, hogy a történetemmel tudok segíteni azoknak, akik úgy érzik, a cukorbetegségük korlátozza őket, mert soha nem a betegségünk korlátoz bennünket, hanem saját magunk.

Mindenkinek vannak nehézségei, a cukorbetegségben is vannak mélypontok, amikor nem úgy működik az inzulin, ahogy tervezzük, amikor megbolondul a vércukrunk, pedig semmit nem csináltunk másképp, amikor nehezebben indul a nap, mert egész éjszaka lent vagy fent volt a cukrunk, vagy amikor minden beszúrás fáj és rossz helyre megy. Vannak nehézségek, sőt, emberek vagyunk, hibázhatunk néha, de ez ne tántorítson el senkit attól, hogy éljen és megismerje a világot, ami a sok negatív történés ellenére is egy gyönyörű hely.

Örülök, hogy ma már rengeteg olyan platform van, ahol a cukorbetegek megoszthatják egymással tapasztalataikat, és olyan közegben lehetnek, ahol érzik, nincsenek egyedül a problémájukkal. Tavalyelőtt ősszel részt vettem a Nyír-Diabet Egyesület családi táborában, ahol egy csodás hétvégét töltöttünk együtt 1-es típusú cukorbeteg gyerekekkel és családjaikkal. Öröm volt ennyi értékes emberrel találkozni, tapasztalatot cserélni, beszélgetni. Úgy gondolom, ezek az események nagyon fontosak, hiszen sokat segítenek a cukorbetegség elfogadásában, rendes kezelésében.

Tavaly nyáron önkénteskedhettem is az egyesület nyári táborában, ami szintén megismételhetetlen, felemelő élmény volt. Lehetőségem volt a tábordalt is megírni, és megkönnyeztem, amikor az egész tábor egyszerre, kézen fogva énekelte. Szerintem ezek az események nem csak jó tanulási lehetőségek a cukorbetegség megfelelő kezeléséhez, de felejthetetlen élmények is, így ajánlom mindenkinek az ilyen típusú rendezvényeket, táborokat, mert remek helyek arra, hogy szabadok legyünk.

Végezetül azt szeretném üzenni cukorbeteg társaimnak és szüleiknek, hogy ne zárják magukat burokba emiatt az állapot miatt, utazzanak, valósítsák meg önmagukat, hiszen megfelelő odafigyelés mellett ez nem lehet akadály semmiben.

Girincsi Fruzsina