Interjú a Pro Diabetologia díjas dr. Körner Annával
Mindent szeretek, amit csinálok
Az 1984-ben alapított Pro Diabetologia Díjat a Magyar Diabetes Társaság vezetősége azoknak a társasági tagoknak ítéli oda, akik szakmai tevékenységükkel, életpályájukkal kiemelkedő mértékben járultak hozzá a hazai diabetológia fejlődéséhez. A díjat az MDT tavalyi kongresszusán dr. Körner Anna, a Magyar Gyermekorvosok Társasága és a Magyar Diabetes Társaság (MGYT-MDT) közös Gyermekdiabetes Szekciója elnöke vehette át.
– Azt mindig is tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Édesanyám matematika, fizika, kémia szakos középiskolai tanár volt, mindenki nagyon szerette, tisztelte őt. Sokáig én is tanárnak készültem. Majd a pszichológia kezdett érdekelni, kifejezetten a gyermekpszichológia, de édesapám azt mondta, komolyabb volna, ha orvosi vonalról közelíteném meg, legyek pszichiáter. Ezért mentem az orvosi egyetemre.
– Mégsem pszichiáter lett.
– Örülök is neki. Elég szenvedélyes voltam fiatalon, gyanítom, hogy saját szenvedélyemet belevittem volna a kezelésekbe, nem jó irányba vittem volna a pácienseimet. Az egyetem alatt megtetszett a szomatikus orvoslás.
– De maradt a gyermekeknél.
– Imádom a gyerekeket. Saját gyermekem nincs, de bátyám unokáival nagyon szoros a kapcsolatom, van egy fogadott lányom, tőle is kaptam unokákat. És az enyém az a több ezer gyerek, akiket az életem során útnak indítottam.
Partnerként kezelem a gyerekeket
– Önt valóban nagyon szeretik a gyerekek és a szülők egyaránt. Mi a titka?
– Szigorú vagyok, állítólag a legszigorúbb gyermekdiabetológus. De a gyerekek érzik, hogy minden értük történik. (Legkésőbb akkor, amikor felnőnek és átkerülnek a felnőttgondozásba.) Látják bennem az érdeklődést, a törődést. Mindig őszinte vagyok velük, partnerként kezelem őket. Mindent el lehet magyarázni a gyerekeknek, természetesen a koruknak, érettségüknek megfelelő módon.
– Miért szigorú?
– Azt szoktuk mondani, hogy a diabétesz állapot, de tudjuk, hogy mégiscsak betegség, ráadásul alattomos betegség. Vannak azonnali szövődményei, a hipoglikémia, a ketoacidózis, de az az igazán veszélyes, hogy több évtized múltán kialakulhatnak a krónikus szövődmények. Ettől szeretném megvédeni a gyerekeket.
– Mondjuk, ön előtt ül egy nyolcéves kislány, magas cukorértékekkel és kiderül, hogy titokban csokit eszeget. Mit tesz ilyenkor?
– Elbeszélgetek a szülővel, és elsősorban a kislánnyal. Megértem, hogy időnként vágyik az édességre, ezzel nincs is baj. Elmagyarázom, hogy mikor, mennyit, milyen körülmények között egyen, akár édességet is. Megpróbálok egyezséget kötni vele: ne titokban egyen! Adjon esélyt a szüleinek, hogy inzulinnal ellensúlyozni tudják az elfogyasztott többletszénhidrátot.
– A gyerekekkel vagy a szülőkkel nehezebb?
– Én a gyerekekkel szeretem megértetni magam. Viccesen azt szoktam mondani, kár, hogy vannak szüleik. De a viccet félretéve, gyerekeknél könnyebben áthidalható a partnerség hiánya. Ha a szülő nem működik együtt velem, az nehezebb feladat elé állít.
– A cukorbetegség kinek nehezebb?
– Azt hiszem, a szülőnek. A jó szülőre nagyobb hatást gyakorol, ha a gyerekének van valami baja, mintha saját magának lenne. Gyakran hallom tőlük, hogy szívesen átvállalnák a diabéteszt. A gyereknek az aktuális probléma okoz gondot, hogy nem ehet bármikor, bármit, de a szülő a késői szövődményekre is gondol.
Új dimenzióba került a diabétesz kezelése
– Hogyan jellemezné a gyermekdiabetológia elmúlt évtizedekben zajló fejlődését?
– Időnként felhánytorgatják azok a szülők, akiknek a gyerekei régebben diabéteszesek, hogy annak idején azt mondtuk, 10 éven belül gyógyítható lesz a cukorbetegség. Nem lett az. Sem megelőzni, sem meggyógyítani nem tudjuk. De sok új inzulinkészítmény van, és az inzulinpumpa, illetve a szöveti cukormonitorozás, a szenzor használata hatalmas fejlődést jelent. A technológia átalakulása új dimenzióba helyezte a diabétesz kezelését. Vannak más területeken is kutatások, például, hogy az őssejteket inzulintermelésre bírják, de itt átütő eredmények még nem születtek.
– Mindeközben ön hogyan változott az évtizedek során?
– Igyekszem magamévá tenni a változásokat. Egy diabetológus két forrásból merít: a naprakészen követett szakirodalomból és az évek során a sok-sok betegtől összegyűjtött tapasztalataiból.
– Kiket tekint mestereinek?
– Amikor elkezdtem diabetológiával foglalkozni, még szakorvos sem voltam. Barta Lajos professzor, a magyar gyermekdiabetológia megalapítója osztályán kezdtem a pályámat. Akkor nem is éreztem ennek a jelentőségét, de utólag már tudom, mennyi mindent tanultam tőle. Példaképem Soltész Gyula professzor, aki a magyar PhD-m megvédése során volt a mentorom.
– Ön tanít is. Szeret tanítani?
– Nagyon. Fiatalon tanár szerettem volna lenni. Édesanyámtól egyébként sokat átvettem, én is szigorú, de igazságos tanár vagyok. Egyébként mindent szeretek, amit csinálok.
Herth Viktória
