Zánkai kaleidoszkóp
Okosabb lettem
A zánkai Családi Erzsébet-tábor gazdag programkínálatában sétahajózás is szerepelt. A zsúfolt hajón Andrea mellé ültem, velünk szemben a 14 éves Ádám, akinek a „megszokott menetrend szerint” kezdődött 3 éve a diabétesze: sokat evett, ivott, mégis fogyott, sokat pisilt. A vérvétel 17 mmol/l éhomi vércukorszintet mutatott. Egy hét kórház következett.
Miért pont én?
Ezt az időszakot Faragó Andrea, a fiú édesanyja egyetlen szóval jellemzi: sokkhatás. Karasi Ádám, aki a saját bőrén tapasztalta meg e sokkot, úgy fogalmaz:
– Furcsa volt, nem tudtam, mi van velem, s azt sem tudtam, mi az a diabétesz.
Az elmúlt 3 évben megtanulta, de az elfogadás nem megy könnyen.
– Van, amikor tudomásul veszem, és betartom a szabályokat. De van, amikor nem sikerül. Akkor azt kérdezem: miért pont én kerültem ilyen helyzetbe? Olyankor mindenki hibás azért, hogy én diabéteszes lettem, még a foci sem megy.
Ádám ugyanis – miután 3 és 7 éves kora között úszott – az elmúlt 7 évben focizni jár. Nagyon szereti. Nem véletlen tehát, hogy a Sportos Cukorbetegek Egyesületének a diagnózist követően szinte azonnal tagja lett. Volt már táborban velük, több barátot is szerzett a sorstársak közül, akikkel nemcsak nyáron, évközben is tartja a kapcsolatot.
Ádám élete változás előtt áll, mire e lap eljut az olvasókhoz, egy kertészeti szakközépiskola 9. osztályos tanulója. Szülei javasolták neki az iskolát, a fiú gondolkodott rajta, majd rájött, igazuk van, jó lenne neki ez a szakma. A beszélgetés során, a hajón, már izgatottan várta a tanévkezdést. Édesanyja szerint Ádám nem tud egy helyben ülni, az ő élete elképzelhetetlen íróasztal mellett. Kertészként jön-megy, tesz-vesz, ez való neki.
A cukor íze már taszítja
A cukorbetegségre visszatérve a diéta a következő téma, amit nehéznek tart Ádám, de nem betarthatatlannak. A cukor édes íze például már kifejezetten taszítja őt. Hipózni azért jó, mert akkor dobozos üdítőt, kekszet, nápolyit ehet. Az viszont bosszantja, amikor látja, hogy a többiek bármit megehetnek. Ha tartja a diétát, gyakran érzi, hogy enne még.
Ha tartja a diétát – írtam, mert sajnos a közelmúltban 2 hónapig nem tartotta. Nem mérte a cukrát, elbliccelte az inzulint, és evett, ami az eszébe jutott. Meg is lett a következménye, kórházba került.
– Többet nem akarok kórházban lenni, inkább figyelek a diabéteszre. Nagyon rossz volt, s még a focit is abba kellett hagynom jó időre – mondja Ádám. Pedig a fociban sok öröme telik. Az edzője, a csapattársak segítő partnerei, odafigyelnek rá, megértőek. Kár lenne ezt kockáztatni.
Nincs válasz
– Anya gyakran ráparázik a dolgokra – árulja el Ádám, miközben Andrea csendesen mosolyog. Egy anya miért is ne idegeskedne?
A családjukban valahol távol volt már inzulinos cukorbeteg, Ádám nagypapája pedig 2-es típusú. Mégis hirtelen volt a trauma, amikor megjelent a diabétesz. Az étkezésük nem magyarázza, korábban is egészséges dolgokat evett az egész család. A miértre azóta sincs válasz – ahogy valójában egyetlen családban sincs –, Andrea számára 3 éve felfoghatatlan, ami történt.
– Már nem feltétlenül csak Ádám miatt. Megtudtam, milyen sok apró kisbaba diabéteszes, s ezt valóban nem tudom elfogadni.
Ádám számára a rossz mellett jót is hozott állapota. Új tapasztalatokat szerzett, új barátokat, s igazi nagyfiúsan zárja beszélgetésünket: okosabb lettem.
Herth Viktória