Zánkai kaleidoszkóp

Ha három cukros leül egy asztalhoz

Nem gyakori helyzet, amikor egy család minden tagja diabéteszes. Zánkán találkoztuk Juranics Judittal, az árnyas fák alatt beszélgettünk, amíg férje ebédelt, fia pedig egy barátját kereste. De nem csak a programok miatt nem találkoztam a család férfi tagjaival. A 11 és fél éves Ricsi nem szeretett volna beszélgetni velünk, s mi nem erőltettük. Judit férje is úgy döntött, kimarad a dologból. Mesélhet róla a felesége, de ő nem szereti a nyilvánosságot. Élete során annyi előítélettel találkozott, hogy inkább hallgat állapotáról. Judit azonban őszinte és kedves beszélgetőpartnerem volt.

Hétköznap könnyebb

Mindketten fiatal koruktól diabéteszesek, nem a betegség hozta össze őket. Juditról tudta a környezete, hogy cukorbeteg, Gáborról – Judit számára – később derült ki, hogy sorstárs. Egyetemistaként már ismerték egymást, de szerelem, kapcsolat sokkal később lett köztük, Judit 33 éves volt, Gábor 35.

Juditnak volt már korábban komoly kapcsolata, így volt összehasonlítási alapja. Jó, hogy nem kellett magyarázkodni, társa pontosan tudja, mit érez, amikor rosszul van, tudja, mit kell tenni, hogy segítsen.

– A korosztályunkban gyakori az akár többször is elvált ember, ehhez képest a mi kapcsolatunk fantasztikusan jó. A hétköznapi életben könnyebb egymással, mint nem diabéteszessel együtt élni, de a gyerekvállalás, a gyereknevelés, a jövő kérdései terén kockázatot jelent.

Stoppolt a sivatagban

– Fiatal koromban nem volt szenzor, sőt vércukormérő sem, teljesen más inzulinkezelés volt, nem számolgattunk szénhidrátokat sem. Ilyen körülmények között is gazdag életet tudtam élni, s ha valami hátráltatott, az nem a diabétesz volt. Sok mindent bevállaltam, a barlangászaton és a mélyvízi búvárkodáson kívül. Ha anyukámnak nem meséled el, mert ő a mai napig nem tudja, bevallom, stoppoltam az amerikai sivatagban. Már számomra is olyan, mintha filmet néznék.

Judit 10 évesen lett diabéteszes, geológus végzettséget szerzett – és még két másik diplomát –, így most fenntarthatósági tanácsadóként dolgozik.

Geológusnak lenni cukorbetegen nem egyszerű. Hetekig terepen lenni, sátorban élni. Persze nem véletlenül választotta ezt a szakmát, a természet ma is a legszebb élmény számára.

Gyerekvállalás

Judit és Gábor sokat gondolkodtak, hogy vállaljanak-e gyereket, még Czeizel professzorhoz is elmentek tanácsért. Ő annyit mondott: van olyan helyzet, mondjuk öröklődő rákbetegség esetén, amikor azt mondaná, ne vállaljanak, de esetünkben nem szabad ezt a döntést hozni.

– Mondhatnám, hogy nem volt jó döntés, de akkor Ricsi nem lenne. Mégis nehezen feldolgozható, erkölcsi kérdés, hogy bevállalsz a gyerekednek nagyon nagy eséllyel egy olyan dolgot, amibe nem volt beleszólása. Még nincs abban a korban, hogy ezt az arcomba vágja, de be fog következni, erre fel kell készülnöm. Tervezem, hogy elmegyek gyerekpszichológushoz, aki elmondja nekem, mit válaszoljak majd neki.

Önálló kisfiú

Ricsi másfél évesen lett cukorbeteg, ebbe nőtt bele, neki ez a természetes. Egyikőjüknek sincs inzulinpumpája, Ricsi azt látja, hogy a szülei pent használnak, akkor ő is. Ráadásul nem szeretné, ha látszana rajta, hogy diabéteszes.

– Sosem akartam rábeszélni, több pumpás barátja van, látja, mi a különbség. Valójában nem sok, pennel, ultragyors inzulinnal mindent ugyanúgy meg lehet oldani. Ha később váltani szeretne, akkor támogatjuk. Szenzort mind a hárman használunk, természetesen Ricsié a legjobb.

Az iskolában már önálló a kisfiú, a tanároktól csak annyit kértek, engedjék enni, amikor arra szüksége van. Eddig humán inzulint használt, ő tipikus humán inzulinos volt, gyakran evett keveset. Mostanában nőtt meg az étvágya, közeledik a serdülőkor, s az elmúlt hónapok feladata az átállás, már ő is ultragyors inzulint használ.

Ricsi az első

A kérdésre, hogy jól karbantartott-e mindhármójuk cukra, egyértelmű a válasz:

– Ricsi, Gábor, én, ez a sorrend. Nem véletlenül vagyok én leghátul, mert mindig Ricsire figyelek. Gábor cukra jó, ő biológus, orvosi segítségre sem igazán van szüksége. Ricsié pedig tökéletesen jó.

Diétásan étkeznek, de vannak otthon édes finomságok, hogy ha Ricsi behipózik, tudjon válogatni. (Ki is használja időnként, volt, hogy az iskolában hagyta, hogy leessen a cukra, azért, hogy ehesse a finomságot.)

– A diéta nem egyértelmű fogalom, hiszen az ultragyors inzulinnal minden megoldható. Természetesen a fehér lisztes és cukros ételeket igyekszünk kerülni. De Ricsi elég sok cukrosat eszik, a fociedzéseken akkora a terhelés, hogy anélkül nem is bírná.

Judit magára kevésbé figyel, gyakran kell „tüzet oltania”. Beadja az inzulint, majd elfelejt enni, s amikor észbe kap, gyorsan nyúl valamiért.

– Nehéz okosan szervezni az életünket, úgy, hogy minden mindenkinek jó legyen. Kihívás, amikor három cukros leül egy asztalhoz, mert épp mindenkinek másfelé megy a görbéje. Nyilván Ricsi az első, az ő igényeihez igazodunk mi.

Herth Viktória