Magyar Petra

Mindig mindent meg lehet oldani

Mi a floorball? A gyerekek azt szokták kérdezni: ez az, amikor az iskolában egymást ütjük? A felnőttek pedig azt, hogy ez teremhoki? A válaszom: kicsit igen, kicsit nem. Nem ütjük egymást, de valóban hasonlít a hokihoz. Teremben játsszuk, van egy ütőnk, de nem korongot, hanem labdát kergetünk, futva.

Apukámnak köszönhetően a mozgás szeretete egész kis koromtól bennem van. Vitorláztam, síeltem, lovagoltam, mindegyiket versenyszerűen. Egy ismerős ajánlása révén lassan 10 éve, hogy megismertem a floorballt, ami gyors játék, gondolkodni kell, futni kell, és csapatban lehet játszani, ami nekem nagyon fontos. 2011-ben volt az első igazolásom, az első válogatott élményem pedig 2016-ban. Ekkor már diabos voltam.

Mélyrepülés

Ez úgy derült ki, hogy három hét alatt fogytam tíz kilót, miközben egész nap ettem. Anyáék elvittek orvoshoz, aki azt mondta, anorexiás vagyok. Kizárt, válaszoltam, hiszen folyton eszem. Egy másik orvos megállapította, hogy diabéteszem és pajzsmirigy-túlműködésem van, ezért a nagy fogyás. Közel 36-os cukorral kerültem kórházba.

Az első napokra a mélyrepülés volt jellemző. Nem tudtam semmit a betegségről, a tűtől rettegtem, szörnyű volt. De nem akartam sokáig kórházban lenni, nem akartam sok edzést kihagyni, így elhatároztam, át kell kapcsolnom valamit magamban. Sikerült! Megtanultam beadni az inzulint, megmérni a cukromat.

A válogatottban szerencsére nagyon sok támogatást kaptam mind az edző, mind a csapattársak részéről. Volt, hogy ki kellett állnom a bemelegítés vagy a meccs közben, mert magas volt a cukrom, vagy épp alacsony. De soha nem volt rossz érzésem, bármikor nyugodtan jelezhettem, hogy baj van, mindenki megértett.

Robot vagyok?

2018-ban átkerültem a felnőttválogatottba. Izgultam, itt hogyan fognak viszonyulni a diabéteszemhez, de itt is támogató közegbe kerültem.

Abban az évben volt a svájci VB, csodálatos élmény volt. Itt történt, hogy egy interjú során, amikor meglátták a karomon a szenzort, megkérdezték, robot vagyok-e. Büszkén válaszoltam, hogy diabos vagyok. Ezt össze lehet egyeztetni a versenysporttal? – kérdezték. Azt feleltem: akarat kérdése, s én szerettem volna, hogy működjön, így meg tudtam valósítani, a többiek támogatásával.

A 18 évemmel én vagyok a rutinos a csapatban, fontos, hogy játsszak. Többször előfordult, hogy bár éreztem, hogy alacsony vagy magas a cukrom, nem álltam ki, mert nem hagyhatom cserben a csapatot. De rájöttem, ezt nem szabad megtennem. Az egészségemet nem veszélyeztethetem egyetlen nyert meccsért sem. Azóta, ha érzem, hogy valami nincs rendben, leülök. Megtanultam, hogy mindenek elé kell helyeznem, hogy van egy – nem betegségnek nevezem – hiánytünetem.

Minden lehetséges

Mindig tudtam magamról, hogy kitartó vagyok, s ha van egy célom, addig kergetem, amíg meg nem valósul. De megtapasztaltam, hogy van, amikor az élet közbeszól. Sportoló voltam már, amikor jött a diabétesz, s rájöttem, nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy én szeretném. Ugyanakkor megtanított arra, hogy mindenben van jó. Igen, a diabétesznek is van jó oldala. Mondjuk, kimehetek a suliban óráról enni. Megismertem önmagamat, a testem jelzéseit. Sokat tanultam a környezetemről. Kiderült, ki az, aki támogat, ki az, aki irigyel azért, mert kimehetek enni az órákról. Sokat tanultam önmagamról és az emberekről.

Egy dolgot szeretnék mondani minden fiatalnak, akár sportol, akár nem: mindig mindent meg lehet oldani. És minden fejben dől el, minden az akaratunktól függ. Vannak, akik azt mondják, nem lehet. De ez ne te legyél! Hidd el, minden lehetséges!