2000

Akár boldog is lehetnék

Vakvezető kutyusom halálával bennem is meghalt valami. Nem volt munkahelyem, tennivalóm, csak nagy hiányérzetem s céltalanságom. Szekrényt rendeztem napokon át, de a rend addig tartott, amíg valamit keresnem kellett. Azután kezdtem elölről mindent.

Mellém ült

Havonta egy alkalommal a vak sorstársakkal találkoztam. Közöttük egy velem hasonló korú özvegyemberrel, akit ki nem állhattam, sőt féltem is tőle, mert mindig belém kötött. Mindig kifogásolt valamit, nem tetszett neki az életvitelem, az életről alkotott elképzelésem, s ezt szóvá is tette minden esetben. Felesége halála óta azonban csendes volt és szomorú. Mellém ült, édesanyámmal beszélgetett, és mindig nagyon figyelmes volt hozzám. Egy klubnapról hazafelé mondta anyukám: Lajos kérdezte tőlem, hogy hozhatna-e kazettát neked, s én beleegyeztem. Mérgesen rántottam a vállamon, jöjjön, majd elmegy. Aztán ismétlődtek a látogatások.

Egy délután sírtam, mert ragyogott a nyár, s én nem mehettem csavarogni, sétálni. Nagyon sajnáltam magam. Révedezésemből a telefon vert fel: nem volna kedved sétálni? Lajos volt, s én csak annyit bírtam hebegni, de igen!

Séta közben behipóztam, s meglepetésemet tetőzte, hogy sem megijedve, sem elképedve nem volt. Elővette táskámból az ott levő mokkacukrot és várt, míg látszott, baj nélkül hazajutunk.

Gyűrűt húzott az ujjamra

Az én Lajosom minden problémám megoldásában mellettem volt és van azóta is. A közelmúlt idézgetése közben rengeteg szép emlék simogatta a szívemet: kirándulásaink, sétáink, beszélgetéseink, apró kis figyelmességek, diabetikus krémesek, virágok, a balatonfüredi móló, ahol a kettőnk közti méretkülönbségről vitatkozva Lajos felrakott egy párkányra, s azt mondta, egyformák vagyunk, most jobb?

Szívemnek kedves emléke a nagyvázsonyi várba tett kirándulás, ahol a Kinizsi korabeli kövek közt fogta a kezem és vigyázott, hogy minden emléket saját kezemmel meg tudjak érinteni, mesélte, mi a látnivaló, vigyázott, hogy meg ne botoljak. Telt az idő, s volt, hogy hatalmas vitáinktól visszhangzott a lépcsőház. Az én Lajosom ugyanis nagyon-nagyon rosszul hall, így született.

Névnapom előtt jött a nagy meglepetés! Lajos hatalmas csokor piros rózsával állított be. Megfogta a kezemet, karikagyűrűt húzott az ujjamra és azt mondta: Katikám én ilyen komolyan gondoltam. Névnapomra arany fülbevalót kaptam, amit több dobozba csomagolva adott át.

Nekünk önmagunkon kívül senki sem örül

Nagyot téved az, aki azt gondolja, hogy túl az élet delén könnyű bakfisnak lenni. Képzeljétek el válásomat az én egyre erősödő Istenbe való kapaszkodásomtól, a szüleimtől való elszakadás kegyetlenségét, a magány szertefoszlását. Persze, ne gondolja senki sem, hogy csupa virágillat vesz körül bennünket. Nekünk igazából önmagunkon kívül senki sem örül. Lajosomnak én a füle vagyok, ő pedig a 15 százalékos látásmaradványával kettőnk szeme.

Akár boldog is lehetnék, ha kétségeimmel el nem rontanék mindent. Ami igaz, az igaz, Lajos átigazította az életvitelét, hogy az enyémhez jól alakuljon. Reggel ő kel fel korábban, hogy a reggelinket elkészítse, vércukrot mér, inzulint ad. Ha rosszat álmodom, vagy csak megrándulok éjjel, felébreszt, és vércukrot mérünk, hogy lássa, nincs-e baj velem. Nemrég tudtam meg, hogy kapcsolatunk kezdete előtt több diabétesszel foglalkozó könyvet elolvasott, hogy tisztában legyen az állapotommal és a tennivalókkal. Nagyon türelmes, segítőkész társ.

Én, az életből felmentett Kati bölcsebb lettem egy tapasztalással. A saját életemért ennyit próbáltam tenni, hogy később ne tegyek szemrehányást magamnak: elmulasztottam az egyetlen adódó lehetőséget. Látnod kellene, ahogy az emberek ránk néznek hitetlenkedve!

Kati