Gyermekdiabétesz Nap 2019

Tudományból van elég, ez a fórum másról szól

A XIV. Országos Gyermekdiabétesz Napon különleges figyelem és tisztelet vette körül a 82 esztendős dr. Szabó László főorvost, a nap ötletgazdáját, aki megnyitó beszédében elmondta: olyan alkalmat akartak teremteni, ahol a szakma és az érintett sorstársak találkoznak, hogy megbeszélhessék, milyen feladatokat kell megoldani, mit tehetnek közösen a cukorbeteg gyermekekért. Éltünk az alkalommal, hogy az idős orvos életútját bemutassuk olvasóinknak, hisz keveseknek adatik meg olyan hosszú visszatekintés a gyermekdiabetológia fejlődésére, mint neki.

– Gyermekorvos vagyok, 1967 óta vezettem Szombathelyen, a gyermekosztályon a gyermekdiabétesz-gondozót, amely 1960 körül az elsők között jött létre. A felnőttgondozók jóval előbb, már a harmincas évek végén megalakultak, de a gyerekek körében kevés volt még az idő tájt a cukorbeteg. Frank Kálmánnak, az akkori főorvosnak azonban volt egy fontos felismerése: irányított módon jóval könnyebb a kezelésük, kevesebb időt töltenek kórházban, ritkábban hipoglikémiáznak, minden állapotmutatójuk javul. Az életem ettől kezdve a diabétesz és az anyagcsere-betegségek körül forgott. Ma már csupán ilyen összejöveteleken veszek részt, de mindig figyelemmel kísérem a diabétesszel kapcsolatos új híreket.

– Az utóbbi harminc évben nagyon megnövekedett az 1-es típusú diabéteszes gyerekek száma. Mivel magyarázható ez a tendencia?

– Abban az időben, amikor kezdtük, a diabos gyerekek többsége tizenéves korú volt. Könnyen ráfogtuk, hogy hormonális változások állnak a háttérben. Aztán egyre inkább a 3-4 évesek váltak érintetté, amit az életkörülmények megváltozásával – mozgáshiány, étkezés – szokás összefüggésbe hozni. A vizsgálatok legalábbis ezen tényezők irányába indultak el. Érdekes, hogy a skandináv országokban a legmagasabb a gyermekdiabétesz aránya, és ahogyan haladunk délre, egyre csökkenő. Északon a finnek járnak élen, ők kezdetben a tejtáplálást vették górcső alá és az immunológiai változásokat tették felelőssé, de ezt meggyőzően igazolni még nem sikerült. Valójában tanácstalanok vagyunk, hogy mi váltja ki azt az autoimmun folyamatot, ami a szigetsejtek pusztulásához vezet. Ma már ismerjük az újszülött- és csecsemőkori diabéteszt is, ez a szakma és a családok számára egyaránt nagy kihívás.

– A gyógyulás hiú remény?

– A tudomány változatlanul azon az állásponton van, hogy a diabétesz karbantartható, de nem gyógyítható. A külső feltételeket kell jó irányban alakítani, vagyis javítani az életmódot és folyamatosan fejleszteni a kezelésre használt szereket, eszközöket, hogy azok minél megbízhatóbbá és könnyebben kezelhetővé váljanak a legapróbb kisgyerek számára is.

– Sok évtizedes orvosi múlttal a háta mögött, mit tart a legnagyobb szakmai sikerének?

– Kollégáimmal együtt igyekeztünk mindent megtenni a cukorbetegek gondozásának javításáért. Legelőször a szakembereket kellett ráállítani erre a pályára, ami szerencsére nem volt túl nehéz azokon az osztályokon, ahol működött diabéteszgondozás. A cukorbeteg gyermek azonban otthon, családi környezetben éli a mindennapjait, ehhez a közösséghez a védőnő áll legközelebb, ezért diabetológiai továbbképzéseket szerveztünk nekik. Később az egészségügyi főiskola szombathelyi védőnői karán külön óraszámban kezdtünk el diabéteszt oktatni a hallgatóknak, ez volt a második fontos lépés. A harmadik pedig ez itt, ahol most vagyunk, ahol a már ismeretekkel rendelkező családok kapcsolata hoz sok-sok jelentős eredményt. Tudományból rengeteg van, mi szándékosan nem akartunk tudományos fórumot létrehozni. Öröm látni azokat a sikereket, amelyeket ez az erős sorstársi közösség felmutat. Most a pedagógusok megszólítása van napirenden, sok jó tapasztalattal, de azért van még tennivalónk.