Diabéteszesek zánkán

Nagy ereje van, hogy mindenki egy cipőben jár

Bár a fotón egy félelmetes farkas látszik, de arcfestés előtt egy kifejezetten gyönyörű, kedves arcú hölggyel beszélgettem. A 12 éves Borbély Csenge Laura Gyömrőn él a családjával.

Öt évvel ezelőtt hirtelen nagyon sokat fogyott, sokat pisilt, de a háziorvos annyival intézte el: örüljön, hogy végre fogyott, mert Csenge akkoriban nagyon kövér volt. Végül egy este rosszul lett a kislány, kómába esett, s csak másnap dél körül tért magához a kórházban. Édesanyjának azok az órák ma is legszörnyűbb emlékei között vannak. Ő akkor már tudta, hogy lánya cukorbeteg, de magában folyton azt mantrázta: miért nem ébred fel? S amikor felébredt, azonnal enni kért. Ekkor jött a másik félelem: hogyan lesz ezután, a hasát imádó gyermek hogyan viseli majd a diabéteszt?

– Azt hittem, jó, ha két hetet élünk ezután – mesélte mosolyogva Csenge édesanyja, Borbély Laura. – Ehelyett pár hét múlva egy érett gyerek, szinte felnőtt jött ki a kórházból.

– Eleinte, amíg nem találtuk meg a kompromisszumokat, nehéz volt – folytatta Csenge. Szénhidrátcsökkentett ételeket eszem, kevés édességet, a húsokat jobban szeretem. Filmnézés közben például chips helyett mini-kolbászt rágcsálok.

Régen meg nem ette volna a salátát, ma már egyre gyakrabban fogyasztja. Kérdésemre, hogy mi az, ami hiányzik, határozott a válasza:

– Semmi. Mindent megehetek, egy kis pluszinzulin, és meg van oldva. – Fagyiból például szívesebben eszi a cukros változatot, inkább abból keveset, mint a diétásat. A mérések azt bizonyítják, hogy helyes ez a döntés.

Csenge másfél éve használ szenzort, három éve inzulinpumpát. S hogy mit tart a pumpa legnagyobb előnyének?

– Addig alhatok, ameddig csak akarok!

Szerintem sok fiatal (és kevésbé fiatal) egyetért vele.

Az iskolában nem könnyű Csenge élete. Elsősként a szülinapi bulik viselték meg leginkább, amikor a többiek tömték magukba a finomságokat, ő pedig nemet kellett, hogy mondjon. Akkoriban sokat sírt emiatt, ma már túllépett rajta. A tanító nénije sem volt túl segítőkész, azt is kegynek tekintette, hogy engedi, Csenge megmérje a cukrát.

Társai között is vannak csúfolódók, féltékenyek, kötözködők.

– „Akarod, hogy megmérjem a cukrodat?” – szoktam kérdezni. Na, olyankor aztán békén hagynak. Egy „barátnőm” pedig azt mondta, a hasamnál dudorodó pumpa miatt úgy nézek ki, mintha terhes lennék.

Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy ő is azt mondta, mint szinte minden cukorbeteg, a diabétesz tudomásulvétele, elfogadása nehezebb feladat, mint a szükséges tudnivalók elsajátítása. Édesanyja szerint Csenge hamarabb megtanulta a kezelés rejtelmeit, mint ő. Ma már a pumpa sem zavarja, strandra is elmegy vele, csak a többiek ne csúfolódjanak.

Tavaly nyáron volt a klinika táborában is, s nagyon élvezte, hogy nincs egyedül a betegségével. Édesanyja is úgy fogalmazott, amikor a családi hétvégéről kérdeztem:

– Nagy ereje van, hogy mindenki egy cipőben jár.

S ha már leírtam a betegség szót, Csengét is megkérdeztem, betegnek tartja-e magát.

– Ugyanolyan vagyok, mint bárki más, csak van rajtam egy gépezet, amit megfelelően kell kezelni.

Herth Viktória