A diabétesz és mi

Menő a sportoscukros

Ez a történet nem ott kezdődik, hogy az 1 éves gyerkőcömnél 1-es típusú diabéteszt állapítanak meg, ezen már rég túlvagyunk. Ez valahol ott kezdődik, hogy a gyerek már 4 éves. Tudtam, hogy a sportot kiemelt területként kell kezelnünk, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Én nem sportoltam gyerekkoromban, de felnőtt korom egyik alappillére lett.

Idén tavasszal elkezdtem futni a hegyen. Olyan sportot kerestem, amely viszonylag rövid idő alatt hatékony, és nem kell messzire menni. Rövid, 2 kilométeres távval kezdtem, és a 4 éves is csatlakozott hozzám. Kezdetben felfelé inkább húztam, de pár hét alatt belejöttünk mind a ketten.

Ebben az időben szólt Erika, a Sportos Cukorbetegek Egyesületének vezetője, hogy nevezzünk be a Vivicittára, a sulis 3 kilométeres távra. Nagyon jó alkalom volt, hogy Dávid visszaigazolást kapjon arról, hogy amit csinál, az jó, így elindultunk. Jó idővel értünk be, szuper volt átélni a sikert, az érmet, azt, hogy teljesítette a célt. De nem álltunk itt meg, nagyon sokat jártunk a nyáron mindenfelé, és ott az úszás és a lovaglás is.

Mivel nagyon szeretek túrázni, részt vettem az egyik 10 kilométeres túrán is, a 4 évessel. Megbeszéltük, hogy ha teljesíti ezt a távot, igazi sportoscukros lesz. A tőle picivel fiatalabb barátnője is részt vett, így a két gyermek együtt nagyon jól motiválható volt az út során. Élveztük az erdőt, az ősz színeit, a tisztást, a társaságot. A gyerekek is élvezték a kalandot: átkelni a patakon, lépkedni a köveken, meredek utakon mászni.

Az út végére mindketten igazi sportoscukrosok lettek, hiszen sikeresen teljesítették a távot. Azóta, ha itthon vagy bárhol a sport szóba kerül, Dávid, a kisfiam büszkén felszegett fejjel közli, hogy ő igazi sportoscukros.

Bak Bernadett