Miért jó táborozni?

Diab! Te így vagy varázslatos!

Azt, hogy a cukorbetegség milyen kötöttségeket, szorongást jelent, olvasóinknak nem kell magyarázni. Gondoljanak bele, milyen lehet ezeket 6-8-10 évesen átélni, vagy a tinédzserkor amúgy is sok lelki nyűgje mellett elviselni! Maguk a fiatalok hogyan értékelik e táborokat, mit jelent számukra a sorstársi közösség, a sok élmény, a diabétesszel kapcsolatos új információ? Meséljék el ők maguk!

Jómagam 18 éve vagyok diabéteszes, ebből 12 évet végigtáboroztam, 6 éve edukátorként számíthat rám ez a csodálatos közösség, vagy sokkal inkább család! Sokan kérdezik tőlem, miért ilyen zseniális ez a tábor? Hogyan tudok csillogó szemekkel beszélni róla, úgy, mintha ez az állapot nem is lenne nehézség az életemben? A válaszomat két példával magyaráznám.

Megtaláltam a személyiségem hiányzó részét

Idén a csoportunkban sokat beszéltünk a diabétesz elfogadásáról, arról, ki hogyan élte meg, mi volt a fordulópont az elfogadás során. Katát idézem: „Éveken keresztül azzal a kérdéssel küszködtem, hogy miért én? Csak én lehetek ennyire balszerencsés, egyedül vagyok, nincs, aki segítsen. Aztán elindultam életem első JDH táborába. Félve érkeztem, nem tudtam, mi vár rám, de teltek a napok, megtaláltam a személyiségem hiányzó részét, amit oly régen kerestem magamban. A tábor családias hangulata olyan bizalmat adott, amit máshol sehol nem kaptam meg. Most már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Itt együtt sírunk, együtt nevetünk, egyek vagyunk, és kölcsönösen átérezzük ugyanazt a problémát, ami engem is nyomasztott évekig. Mit adott még nekem ez a tábor? Az életcélomat, hogy edukátor legyek és annyit segítsek másoknak, amennyit nekem is segítettek ezek az emberek! Nekem ezt jelenti a JDH tábor!”

Mintha nem lennék diabos

Az idei hét ugyanazt a magas szintet hozta, mint a tavalyi: sok-sok élményt. Nélkülözhetetlen tudást hallanak, tanulnak itt a gyerekek, amit más körülmények között évek alatt sem tudnának felszedni. Tudnám sorolni hosszasan, mi minden újat tanultam és hallottam a cukorbetegséggel kapcsolatban, de inkább egy még fontosabb dologról írnék.

Az egyik lány azt mondta, hogy ebben a táborban lenni olyan, mintha nem is lenne diabos. Mondja ezt egy olyan táborról, ahol mindenki diabos, és ahol a napi foglalkozások nagy része a cukorbetegségről szól. Itt mégsem tehernek élik meg a cukorbetegséget. Más táborokból úgy mennek haza, hogy belefáradtak abba, hogy egyedül kellett foglalkozniuk az állapotukkal, miközben mindenki más gondtalanul élte a napjait. Tőlünk pedig úgy, hogy nem jelent terhet a diab.

Ezek a gyerekek annyi erőt kapnak ebben a táborban, mint sehol máshol. És ezt annyira megérdemlik, annyira kell ez nekik! Az a jó, hogy ez az erő sokáig velük is marad a tábor után. Magabiztosabban, tudatosabban kezelik ők is a cukorbetegséget, és sokkal jobban felvállalják azt mások előtt. Nagyon nagy szabadság ez és nagyon nagy szükség van rá.

Emellett nagyon jó barátságok is szövődnek itt. Hatalmas az összetartás a gyerekek között, jó ezt látni. Itt nem csak egy „betegtáborról” van szó, hanem egészen másról is. Ezt csak az tapasztalhatja meg, aki egyszer felül arra a bizonyos buszra Balatonfenyves felé.

Budai Géza Martin