Sportosan – magunkért, egymásért

Hogyan kellene a sport mellett étkezni, az inzulinmennyiséget szükség szerint módosítani? Hogyan hat az aerob és az anaerob mozgás a vércukorszintre? – ezekre és sok más, sporttal kapcsolatos kérdésére is hiába keresett választ az a gyógytornász anyuka, akinek a fiát 1-es típusú diabétesszel diagnosztizálták. Aztán néhány sorstárssal és segítővel létrehozták a Sportos Cukorbetegekért Egyesületet.

Muskát Erika, aki az alapító Dávid Zsuzsanná­tól nemrég vette át a szervezet vezetését, a szintén cukorbeteg lányával együtt ott volt az első egyesületi táborban. Az akkori kis magból indult el és fejlődött összetartó, egymást segítő közösséggé a stafétabot átadásakor nevet is változtató Sportos Cukorbetegek Egyesülete.

Egyre gyakoribb együttlétek

– A hárombetűnyi különbség nem véletlen, ezzel is azt szeretnénk kifejezni, hogy nem valakikért tevékenykedünk, hanem mi magunk vagyunk, akik ebben részt veszünk, magunkért, egymásért – magyarázta Erika. – Az első tábor idején tíz-tizenkét évesek voltak a gyerekeink, kezdtek kamaszodni, mi pedig szembetaláltuk magunkat egy csomó új problémával. Szabó Mária Myrtill klinikai szakpszichológus vállalkozott rá, hogy kiscsoportos szülő-gyerek foglalkozásokat tart nekünk. Ez akkor nagyon sokat segített.

Aztán egyre gyakoribbá váltak az együttlétek, bővült a résztvevők köre, jöttek az újabb ötletek. Közös kirándulásokat szerveztek, nyári táborokat, téli korcsolyázást – ezek azóta is rendszeres programjai az egyesületnek. Kialakult a havonkénti klubtalálkozók rendszere, tavasszal pedig immár hagyományosan olyan edukációs napot tartanak, ahová ismert cukorbeteg élsportolókat hívnak meg. Ferjancsik Domonkos világ- és Európa-bajnok kardvívó vagy Faludy András, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség szakmai alelnöke egyaránt példaképül szolgál a sportot komolyan gondoló diabéteszes fiataloknak, a személyes találkozókon pedig gyakorlati tanácsokkal is ellátják őket.

Cukorbetegen élni – nincs benne nagy motiváció

– Nem az a fajta ember vagyok, aki belenyugszik egy olyan orvosi tanácsba, hogy „akkor inkább ne sportoljon a gyerek”. Főleg, hogy egész életemben azt hirdettem, a mozgás fontos – folytatta Zsuzsa személyes indíttatásával. – Mentem a fiammal az edzésekre, néztem a cukrát, próbáltam kitalálni, mit kell csinálni, hogy jobb legyen. De a nagy lökést az adta, amikor rájöttem: cukorbetegen élni, annak minden feltételével és tennivalójával, abban nincs igazán motiváció. Ott korlátok vannak, az eredmény meg csak annyi, hogy jó lesz a vércukorszint. Ebbe horrorisztikusan sok energiát kell beletenni, pláne egy gyereknek, akinek egyébként a személyiségfejlődésével kellene törődnie.

– Aki viszont sportol, az nem azért fogja jól tartani a cukrát, hogy rendben legyen, hanem azért, hogy a sportban a lehető legjobbat tudja elérni. A diabétesz ettől kezdve ugyanolyan tényezővé válik a sportoló életében, mint az, hogy hogyan étkezzen, mikor pihenjen. A közösség, a versenyre készülés segít túljutni a hullámvölgyeken is. Szerintem ez nagyon fontos. Azt gondolom, jobb az a társadalom, ahol sok sportoló cukorbeteg van, de sok munka vár még ránk, mert ezen a téren kevés az információ.

Magyar zarándokúton cukorbeteg kamaszokkal

Zsuzsa búcsúzóul még elmesélte az egyik legemlékezetesebb megmozdulásukat, melyet Magyar zarándokúton cukorbeteg kamaszokkal címmel hirdettek meg.

– Esztergom környékén volt a táborunk, az első négy napban ott kirándulgattunk, edzettük a gyerekeket, megnéztük, kinek milyen a cukra, hogyan tudjuk beállítani. Utána három nap alatt gyalog bejöttünk Esztergomból Budapestre. Felnőtt cukorbeteg sportolók, köztük az El Caminót megjárt Horváth Péter is csatlakoztak hozzánk, ez jó alkalom volt a velük való beszélgetésre. Csodálatos élmény volt megélni, hogy az egyébként kissé „zizzent” kamaszcsoportból hogyan lett az út végére összeszedett, lenyugodott társaság.

sbe