A diabétesz és mi

Illusztráció

Lili szerint a világ

Ne a betegség irányítson!

Októberben volt egy éve, hogy egyedül elindultam első tengerentúli utamra, Peruba, hogy meglátogassam egy barátnőmet. Egyedül már utaztam sokat, Angliában tanultam régebben, és a szüleimmel is gyakran megyünk ki Londonba színházi előadásokat nézni.

file

Vártam és féltem tőle

Az indulás dátuma majdnem egy évvel korábban már ki volt tűzve. A barátnőmet, akit készültem látogatni, még Angliában ismertem meg, amikor szobatársak voltunk egy nyelviskolában. Nagyon hamar jóban lettünk. Egyik éjszaka például hajnali 3-ig fent maradt velem, amikor problémám volt a cukrommal. Egyszer csak elkezdett leesni, és hiába ettem, ittam rá, nem bírt 4-nél feljebb kúszni.

A barátnőm pedig végig mellettem maradt, még akkor is, amikor már az egyik iskolai dolgozó mondta, hogy elmehet aludni, ha szeretne, mert ő most már úgyis velem marad. Hihetetlen sokat köszönhetek neki, és egyébként az egész iskolának, mert akármilyen problémám volt, ők mindig segítettek. Szóval, amikor elhívott magához Peruba, nem is volt kérdés, hogy megyek-e vagy nem.

Viszont abban a pillanatban, hogy megvettük a repülőjegyeket, engem elfogott az idegesség. Hiába utaztam már egyedül elég sokszor, az mindig London–Budapest között történt. Már mindent ismertem, a repülőút is csak két óra. Szóval amennyire vártam a perui utat, annyira féltem is tőle.

Repülőbe zárva

Indulás előtt két hónappal én már Angliában voltam, ugyanabban a nyelviskolában, mint korábban. A pakolást így nekem kellett megoldani. Hiába írt nekem anya mindennap, hogy biztosan meglegyen minden, hiába mondta, hogy beszéljük át, én annyiszor mondtam neki, hogy még ráér. Így utolsó éjszakára maradt minden, ami sohasem jó. Ha most újracsinálhatnám a dolgokat, akkor sokkal jobban osztottam volna be az időmet.

Másnap reggel hatkor a buszon jöttem rá, hogy az iskolában hagytam a vakáció-pumpámat és az útlevelemet. Szégyenszemre szólnom kellett a buszsofőrnek, hogy nem tudok elmenni Londonig, le kell szállnom a következő megállónál. Az volt a szerencsém, hogy a gépem csak másnap indult és a szüleim is kijöttek Londonba, hogy találkozzunk és segítsenek összeszedni a dolgaimat.

Az indulás napjára már teljesen fel voltam készülve. Könnyes búcsút vettem anyáéktól, és már indultam is. 12 órás repülőút állt előttem. Nem is attól féltem, hogy valami probléma lesz a cukrommal vagy a pumpámmal, hanem attól, hogyan fogok ennyi időt eltölteni egyedül egy repülőbe zárva. Az út végére annyira unatkoztam, hogy a néha-néha előbukkanó turbulenciák voltak a legizgalmasabb pillanatok az egészben.

Peruban

Peruban az étkezéssel egyáltalán nem volt probléma. Barátnőm családja nagyon kedves és nyitott volt, az sem okozott gondot, hogy én a szénhidrátszámolás mellett vegetáriánus is vagyok. Hiába, hogy a nemzeti ételek többsége húsos, amiben nem volt, azt mindet végig tudtam kóstolni.

Voltam annyira szerencsés, hogy a Machu Picchuhoz is eljutottam. Elmondhatatlan élmény volt! Gyönyörű hely Peru. Olyan sok varázslatos dolog van a világon, ezért is hangoztatom mindig, hogy ha van rá esély, akkor muszáj utazni és látni a világot. Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog az életben.

Imádom az életet

Csak azért, mert valami megnehezíti a dolgunkat, nem kell lemondanunk róla. 1-es típusú diabétesszel valóban nehezebb, nagyon oda kell figyelünk magunkra, de semmi sem lehetetlen. Ne a betegség irányítson! Nekem is nehéz volt elfogadni, hogy az egész életem egy pillanat alatt gyökeresen megváltozott, de most már egyáltalán nem görcsölök. Szerintem minden okkal történik. 6 éve élek 1-es típusú diabétesszel, mindennap ott van, nincs megállás, de a legnagyobb őszinteséggel mondhatom, hogy imádom az életet. Minden rosszal és jóval együtt.

file

Sosem fognak vissza

Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Ők azok, akik igazán elindítottak engem ezen az úton. Szerintem, ha ők nem lennének, sosem veszem rá magamat, hogy belevágjak ekkora utazásokba. Pedig ők is izgulnak. Szerintem sokszor jobban, mint én. De sosem fognak vissza. Bíznak bennem, és én mindig is úgy éreztem, hogy egyenrangú partnerként kezelnek. Nyíltan beszélnek velem, és így én is ugyanezt teszem.

Kialakult a kölcsönös bizalom, és szerintem ez a legfontosabb. Tudom, hogy mindig lesz kihez fordulnom. Amikor diagnosztizáltak 11 évesen, akkor sem kezdtek el kétségbeesetten aggódni. Két nappal azután, hogy kiengedtek a kórházból, én már mentem iskolába. Az elejétől kezdve szabadságot adtak nekem, és ezért örökké hálás leszek.

Bulizás

Bizalommal fordulhattam hozzájuk akkor is, amikor bulizásról volt szó. Tudtam, hogy mindent meg tudok velük beszélni. Három hónapig Dél-Franciaországban tanultam a nyelvet. Ott sokat jártunk el barátokkal ide-oda. Koncertek, alkohol. Ezek a dolgok mindenki életében megtörténnek, még akkor is, ha sok szülő ezt tabuként kezeli. Ilyenkor vagy homokba dugjuk a fejünket és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, vagy pedig nyíltan beszélünk róla úgy, hogy egyik fél sem érez nyomást. Ha a szülő elég teret ad a gyerekének, akkor szerintem nagyobb eséllyel keresik meg őket azért, hogy valamit átbeszéljenek.

Senkit nem érdekel

Mindenkinek oda kell figyelnie magára! Cukorbetegként még jobban. Sosem leszünk tökéletesek, és ez teljesen rendben van, ha tudjuk, hogyan kell a hibáinkból tanulni. Dolgozni rajtuk, változtatni. Nem könnyű elfogadni magunkat, de nem is lehetetlen. Nekem is nagyon sok időbe telt, amíg megnyugvásra találtam saját magammal.

Egyik legkülönlegesebb élmény az életemben az volt, amikor pár éve télen anyával ültem a Starbucksban és be kellett adnom az inzulint. Akkor még pent használtam, és mindig is próbáltam elbújni, takargatni magamat, amikor arról volt szó, hogy emberek előtt kell cukrot mérnem, vagy inzulint beadnom. Nagykabátban álltam a kávézó közepén, és hirtelen eldöntöttem magamban, hogy akkor is beadom takargatás nélkül az inzulint. Emlékszem, körbenéztem karomban a pennel, és nagy meglepetésemre senki sem nézett rám. Még oda sem pislantottak. Senkit nem érdekelt.

Ekkor jöttem rá, hogy mennyire könnyen túlgondolunk mindent. Azt hisszük, mindenki minket néz, vagy mindenki kíváncsi ránk. Pedig egyáltalán nem. Az az igazság, hogy nem vagyunk olyan különlegesek, hogy ez legyen a helyzet. Mindenkinek van egy élete, mindenkinek megvannak a saját problémái. Senkit nem érdekel, hogy pont te éppen mit csinálsz az egyik asztalnál.

Mi a fontosabb?

Persze lesznek emberek, akik észreveszik majd, esetleg megnéznek, de nem szabad magunkra venni. Az utcán lévő emberek közül senkivel nem fogsz többet találkozni, mégis miért stresszelnél azon, hogy mit gondolnak rólad? De ahogy mondtam, az esetek nagy többségében csak mi izguljuk túl a dolgokat. Teljesen átérzem, mert én is ilyen voltam, és néha még most is rám tör ez az érzés, de ilyenkor mindig megkérdezem magamtól. Mi a fontosabb? Ezek az emberek, vagy a saját egészségem? Mindig ráeszmélek, hogy mennyire nem kéne, hogy ez kérdés legyen. Persze, hogy én.

Legyél a saját barátod!

Ugyanez a helyzet a barátokkal is. Ha esetleg valaki nem lenne képes elfogadni a cukorbetegségedet, akkor nem kell vele törődni. Nehéz, tudom, főleg ha egy barátról van szó. De rá fogsz jönni, hogy mennyivel jobb emberek is vannak a világon. Meg fogod találni, vagy már meg is találtad azokat a barátokat, akiket ezek a dolgok egyáltalán nem fognak izgatni, és ott lesznek melletted, amikor csak lehet és támogatni fognak mindenben.

De mindenekelőtt szerintem az a legfontosabb, hogy legyél a saját barátod. Vigyázz magadra! Ha nem vagy jól, ha leesik a cukrod óra közben, mérd meg és egyél, ha kell! Nem egy ördöngös dolog. Ha tesiórán nem vagy jól, ülj le! Ha ettél, add be az inzulint, senki nem fog odanézni!

Ha valaki rákérdezne, hogy mi az az oldaladon, akkor magyarázd el, hogy mi az az inzulinpumpa. Sajnos, még mindig annyi tévhit van az 1-es típusú cukorbetegséggel kapcsolatban, hogy minden kis segítség számít. Beszélj róla, ha kérdeznek, és semmiképp se szégyelld magadat!

Minden rendben lesz!

Pásztohy Lili

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!