Diabéteszes a testvérem
„Diabéteszes lett a tesóm! Aggódom érte, féltem őt, közben zavar is kicsit, hogy mindenki csak rá figyel, vele van elfoglalva. Milyen rossz lehet neki, én biztos nem tudnám végigcsinálni, amit neki kell, szomorú is vagyok amiatt, hogy neki ilyen baja lett. Remélem, nekem nem lesz ilyen problémám, vagy gonoszság ilyet gondolni?” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok, érzések kerítik hatalmába azt a gyermeket, akinek testvére érintett az 1-es típusú diabéteszben.
Mit él át a testvér? Hogyan lehet könnyíteni az ő helyzetén? Túlféltő, szorongó, indulatos, féltékeny – mit kell tenni ahhoz, hogy helyreálljon a családi egyensúly? A 2018. október 6-án, a Szurikáta Családi Napon elhangzott előadásból született cikk a családi dinamikák változásáról szól a diabéteszes gyermek családjában, különös hangsúllyal a testvérgyerekeken.
Megbillen az egyensúly
Az 1-es típusú diabétesz kapcsán természetes, hogy nagy figyelem övezi az érintett gyermeket, valamint a szülők megváltozott szerepét és kapcsolatát az érintett gyermekkel. Erről az aspektusról többet hallani, azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy sokszor olyan családok érintettek, ahol nem csak egy gyermek nevelkedik.
A diabétesz állapot, mégis azokhoz a családokhoz hasonlítható helyzetük, ahol beteg gyermek van a családban. A diagnózis kezdeti sokkhatása után a váratlan helyzet által kiváltott nagy bizonytalanság idővel enyhülni kezd a szülők részéről, ahogy belerázódnak a gyakorlatias teendőkbe és egyre inkább visszaszerzik az irányítást családjuk élete felett. Az érintett gyermek és a szülők kapcsolata ilyenkor szorosabbá válik, hiszen folyamatos nagyfokú figyelmet és ellenőrzést kíván a gyermek állapotának kezelése és szinten tartása.
Emiatt hasonlítható családdinamikai szempontból egy sérült vagy beteg gyermek gondozásához a diabéteszes gyermeket nevelő családok dinamikája, hiszen a már önállósodó gyermek újra szoros kötelékbe kerül a szülővel. Eleinte a szülők a „túlélésért” küzdenek, ez a megoldandó új feladat első helyre követeli be magát a teendők listáján, minden más várhat. Gyakori ilyenkor a szülők bűntudata, hiszen a diagnózist követő időszakban nagyon nehezen tudnak helytállni az élet többi területén, ők maguk is észreveszik, hogy ilyenkor legalább az egyik szülő figyelméből bizony kevesebb jut a testvér számára.
A családi dinamika szerencsére a diagnózis után egyre inkább az egyensúly irányába kezd tolódni, lassan helyére kerülnek a dolgok, rutinszerűvé válik a diabéteszes gyermek gondozása.
A testvér szemszöge
Vegyük át egy kis időre ezt a szokatlan nézőpontot: hogyan fest mindez a testvér szemszögéből? Kerülni szeretném az általánosítást, hiszen a reakció függ attól, hogy idősebb vagy fiatalabb a testvér, ő maga érintett-e a diabéteszben, milyen életkorú és személyiségű gyermekről van szó. Kerülve az általánosítást, mégis sorolnék néhány jellemző reakciót, ami ilyenkor megfigyelhető.
Ha a testvér beleszületett ebbe az élethelyzetbe, akkor mindez számára természetes, nagy valószínűséggel elfogadóan és alkalmazkodóan reagál. Viszont ha számára is váratlan és sokkhatásszerű a családban történt változás, akkor neki is időre van szüksége, amíg fel tudja dolgozni. Előfordulhat, hogy vegyes, egymással ellentétes, ambivalens érzések kavarognak benne. Egyszerre érezhet sajnálatot, mert a testvérével ilyen nehéz dolog történik, és irigységet, hiszen neki is jólesne az a sok figyelem és gondoskodás, amit a testvére kap különleges állapota miatt. Lehet túlaggódó is, amikor félti a testvérét, vagy éppen dacoló, mert ő nem hajlandó elfogadni a családban megjelenő életmódváltást.
A testvér lehet egyik pillanatban szomorú vagy elkeseredett, máskor meg tűnhet úgy, hogy egyáltalán nem is foglalkoztatja a dolog. Lehet szinte észrevétlen, máskor figyelmet követelő. Egyik pillanatban bölcsnek hat, a másikban a legkisebb belátást sem tanúsítja. Ezekben az ellentétpárokban éppen az a nehéz, hogy az érzések egyszerre lehetnek jelen, vagy épp kiszámíthatatlan váltakozásban, s ez indulatokat, feszültséget szíthat a testvérek között.
Sok testvérgyerek rejtett módon vagy nyíltan haragszik a szülőkre is. Egyrészt azért, mert egy kicsit ő is elveszíti a lába alól a talajt, amikor a szülőt elbizonytalanodva látja, másrészt azért, mert ha a testvérrel nem mer vagy tud nyíltan rivalizálni, akkor verseng a szülő figyelméért, és dühös, ha valós vagy vélt igazságtalanság éri.
Szülőként fontos tudni, hogy az itt említett érzések vagy viselkedések egyike sem kóros, hanem azt a feldolgozási és megküzdési folyamatot jelzi, ahogy a testvérgyermek, habitusától függően, megküzd diabéteszben érintett testvére diagnózisával.
Kiemelném, hogy a testvérgyerekek helyzete nem csak nehéz, hanem előnyöket is rejt. A testvérgyerekek empátiája, toleranciája és tájékozottsága meghaladja kortársaikét. Élethelyzetükből adódóan elfogadóbbak a mássággal szemben és jobban bele tudnak érezni embertársaik helyzetébe. Ne feledjék, a diagnózist nem kapó gyermek is profitál a család egészségtudatos működéséből! Az egészséges táplálkozás, a mozgásban gazdag életmód az egész család javára válhat.
Szülő–gyerek kapcsolat
Szülőként mindig dilemma marad, hogy miben érdemes vagy igazságos korlátozni a testvérgyereket, hogyan lehet mindkét vagy több gyerekkel egyszerre jót tenni. Ilyenkor a szülő nyugodtan hagyatkozhat az intuíciójára, hiszen nincs biztos recept, amely minden helyzetben előhúzható. Az egyes helyzetek egyedi, éppen odaillő megoldását érdemes megtalálni, figyelve a gyerekek egyedi, különböző igényeire.
Ha a szülő nem traumának fogja fel egyik gyermeke diabéteszdiagnózisát, hanem élethelyzetnek, kihívásnak tekinti, a testvér sem sérül annyira. A tényeken nem tudunk változtatni, de a saját hozzáállásunkon igen. Nem mindegy, hogyan fogjuk fel azt a bizonyos tényt vagy helyzetet. Ha a szülő visszanyeri saját érzelmi biztonságát, akkor a testvérgyermek is visszatalál érzelmi biztonságához, kiegyensúlyozottabb működéséhez.
Ne nézzék nagyobbnak a testvért!
A testvérek amúgy is hajlamosak simulékonyan alkalmazkodni a helyzethez, így fontos, hogy a szülő ne rakjon még extraterhet rájuk. Könnyű feltételezni, amire egyszer képes volt a gyermek, arra mindig stabilan képes. Ez azonban nincs így. Az alkalmazkodás és a teljesítmény mértéke hullámzó lehet, és ez így természetes. A szülőnek is reális szintre kell hoznia elvárásait a testvérgyermekkel szemben!
A szülő, ha nagyon leterheltnek érzi magát, hajlamos szövetségeséül hívni a nagytesót. Ha hosszú távon igényli és elvárja gyermekétől ezt a fajta támogatást, akkor nem engedi őt a saját szerepében lenni, szinte szülőtársnak rántja be maga mellé. Ez a szerepkör nem való egy gyereknek, ez a felelősség nem rá van szabva. Itt nem egy-egy segítségről van szó, hanem szerepek tartós elcsúszásáról. Ennek főleg akkor áll fenn a veszélye, ha az egyik szülő nincs jelen és idősebb, majdnem felnőttkorú a testvér.
Nem jó, ha a testvérgyereket túlféltik vagy elhanyagolják. Az egyik véglet a túlféltés, hiszen a szülő ösztönösen óvja, védi csemetéit, a diagnózis sokkhatása erősítheti a szülőben, hogy baj történhet, hogy csak mellette vannak biztonságban a gyerekek. Ez ellen az érzés ellen racionális gondolatokkal lehet védekezni, reálisan fel kell mérni, hogy mire képes a testvérgyermek, mi illik az életkorához és képességeihez.
Az elhanyagolás a másik véglet. Ilyenkor a szülő belenyugszik abba, hogy energiái végesek, és úgy véli, hogy a testvér nem is igényel figyelmet, hiszen vele semmi extra nincsen. Nem szabad ebbe a hibába esni, hiszen attól, hogy az érintett gyermek problémája feltűnőbb, a testvérgyermek is igényel törődést, szeretetet, odafordulást! Neki a saját problémája nagy jelentőségű, még akkor is, ha nem fogható testvérééhez.
Minden gyermeknek szüksége van egyéni időre
A testvérek, ha hasonló életkorúak és azonos neműek is, igényelik, hogy egy szülő csak rájuk figyeljen. Érdemes megteremteni annak a lehetőségét, hogy a gyerekekkel külön-külön is minőségi időt tudjon tölteni valamelyik szülő, lehetőleg rendszeresen, így könnyebb ráhangolódni egyedi igényeikre.
Nem ugyanazt kell adni a két gyereknek, másra van szükségük! Némely szülő kínosan törekszik arra, hogy mindenben pontosan egyformát adjanak a testvéreknek, hogy még a látszatát is elkerülje a hátrányos megkülönböztetésnek. Azonban az egyforma szeretet nem jelent egyforma bánásmódot. Mindenkinek azt kell adni, ami az ő igénye és szükséglete. A szeretet és a figyelem mértéke lehet azonos, azonban a konkrét megnyilvánulási forma nem kell hogy az legyen!
Szülőként jó, ha tudatosítják magukban, hogy a testvérféltékenység természetes. Ez minden családban megjelenik, ahol több gyermek nevelkedik. A gyerekek közt lévő dinamika folytonosan változik, így, ami egyik nap aggodalomra ad okot, pár héten belül magától rendeződhet. Természetes, hogy van olyan életkor, mikor nem tudnak jól együtt játszani a tesók, vagy lehetnek olyan időszakok, amikor kiélezettebb a testvérek közti feszültség.
Megfogalmazni a rosszat
Lehessen kimondani a negatív dolgokat is, legyen kivel megosztani az érzéseket! Senkinek sincs könnyű helyzete a családban. A nehéz érzések megfogalmazása, megosztása segít a nehéz élethelyzetek elviselésében. Legyen ilyen támasza, találjon értő fülekre a testvérgyermek is!
Nem kell, hogy tökéletes legyen a gyerekek kapcsolata, ezt nem érdemes célként kitűzni. Máshol sem az, ennek kivételesen még a diabéteszhez sincs köze.
Szülői „én-idő”
Legvégül, de nem utolsósorban fontos, hogy a szülő ne eméssze fel erőforrásait, szükség van „én-idő”-re is! Ahhoz, hogy a szülő helyt tudjon állni felelősségteljes, egész embert kívánó szerepében, elengedhetetlen, hogy magára is fordítson időt! Alvásidő, pihenőidő, lehetőség a töltekezésre az alapja annak, hogy jól érezze magát a bőrében mint ember és mint szülő, ezzel az egész családnak jót téve.
Deliága Éva
