A gyermekorvos nem ismerte fel

A hároméves Kinga története mindennél meggyőzőbben igazolja, mennyire fontos az ismeretterjesztés. Nem csak a szülők, óvónők, védőnők körében, a gyermekorvosok figyelmét is fel kell hívni arra, hogy már a legkisebbek esetében is gondolniuk kell az 1-es típusú diabétesz lehetőségére. Kinga történetét édesanyja mesélte el.

Mivel a nagyszülők messze laknak, segítségem nem nagyon volt Kinga születése után. Szoptattam, elláttam a babát meg a háztartást, összefolytak a napok, sokszor nagyon kimerültnek éreztem magam. Nem tűnt fel, hogy bármi gond lenne, de egy enyhe nátha után Kinga fogyni kezdett. Eleve kis súlyú baba volt, viszont szépen fejlődött, a mozgásában még előrébb is járt a koránál.

Már az első évet is végigaggódtam a súlya miatt, amit senki nem vett komolyan. De amikor elkezdett fogyni, már biztosan tudtam, hogy baj van. Több mint egy évesen hat és fél kiló volt, s ez egy-két hét alatt lement hatra. Karácsony előtt kezdett feltűnően sokat inni, de én még mindig nem gyanakodtam diabéteszre. E-mailben tartottam a kapcsolatot egy gasztroenterológussal, ő ígérte, hogy megnézi, de kért hozzá friss laboreredményt. December 27-én mentünk el laborba, de cukrot nem mértek, mert Kinga közvetlenül előtte szopizott.

Egy ismerős kamaszlány épp ekkor járt nálunk, és megkérdezte, hogy nézték-e már a kislányom cukrát, mert neki van egy diabéteszes osztálytársa, szóval tudja, mi ez. Rákerestem a neten és minden tünet egyezett. Felhívtam a gyerekorvost, aki azt monda, 13 hónapos korban a diabétesz teljesen kizárt. Akkor már nem nyugodtam bele. Anyósomék is nagyon aggódtak, kérték, járjunk mielőbb a végére. Az interneten olvastam, hogy a cukrot vizeletből is meg lehet határozni. Kértem az orvost, csinálja meg, ne kelljen újra vérvétellel gyötörni a kislányt. Rendben, menjünk be másnap, mondta ő, mi azonban rögtön indultunk, hogy odaérjünk a rendelés végéig. Útközben hívott fel, hogy ne hozzá menjünk, inkább a Heim Pál Kórházba. Gondolom, addigra „összerakta”, hogy mégsem lehetetlen, amire gyanakszunk. Még a kórházban is nekünk kellett bizonygatni, hogy miért gondol a doktornő diabéteszre. Mondtuk, nem ő gondol rá, hanem mi. Jó fél órán át vizsgálgatták Kingát, aztán már azzal futottak hozzánk, hogy nagy a baj, 31,5 volt a cukra.

Hozták a speciális kenyereket, hogy etessem meg, de ő akkor még 90 százalékban anyatejes volt. Ez eleinte sok nehézséget okozott. Két napig egyáltalán nem szoptathattam, pedig sírva könyörögtem, hogy legalább próbáljuk meg, milyen hatással van a vércukrára az anyatej. Végül még fél évig szoptattam, nem is kellett rá inzulin. Keveset szopizott, de a megnyugtatás, a közelség miatt ez mindkettőnknek nagyon fontos volt.

Két hónappal később kórházat és orvost váltottunk. Sokat kínlódtunk az elején, a kanülcseréhez két ember is kevésnek bizonyult, sírt, úgy kellett lefogni. Most már sokkal ügyesebb, együttműködőbb. Van inzulinpumpája, és szenzort is kapott, ez megkönnyíti az életünket.

Koppányi-Staub Henrietta