A diabétesz és mi
Határ a csillagos ég
Ismét eltelt egy év. Úgy tűnik, nálam hagyomány, hogy leülök a gép elé ebben az időszakban, és megpróbálom összefoglalni az elmúlt egy esztendőmet. Megint nem volt unalmas, sok minden történt, nem igazán volt időm tétlenkedni.
A kézilabda határozza meg alapvetően a szabadidőmet, hétköznapjaimat és hétvégéimet is. Minden hétköznap edzés, hétvégén meccs, időnként bajnokságok és kupák, hosszú lenne felsorolni az egész éves eseménynaptárt.
A diab már nem téma
Azt már többször írtam, hogy nem volt probléma a csapatban a diabétesz, ezért továbbra sem igazán téma ez az egész. A nyári táborban sem okozott fennakadást, pedig sokat mozogtunk, ettünk, és mégsem tették fel a tipikus kérdéseket: „neked szabad ilyet enned?”, „nem lesz baj?”. Kifejezetten tetszik, hogy egyre inkább senkit nem érdekel a diabom! Nincsenek kérdések, nem kell válaszolnom úgy, hogy a teljesen laikusok is megértsék. Bevallom őszintén, egy idő után tényleg unalmas és zavaró volt.
Új csapatba kerültem több régi csapattársammal együtt, gyakorlatilag az eddigi egyesületem másik néven is indított külön csapatokat. Új edzőm lett, kettőnk közt a diab nem téma, szerinte sincs már rá szükség, hogy folyton figyeljen rám, elég idősnek és érettnek tart, tudom menedzselni önmagam. Én sem érzem úgy, hogy edzői szinten figyelni kellene rám, nem kell, hogy felügyeljenek, irányítsanak, ellenőrizzenek. Ha valami gond van, úgyis meg tudom oldani, van annyi rutinom és tapasztalatom, hogy önállóan ellássam magamat. Itthon, iskolában, edzésen és táborban is. Nyilván, ha valami igazán nagy problémám lenne, nem szégyellnék segítséget kérni, azért saját magam ellensége sem vagyok!
Egyre észrevétlenebb
Rajtam kívül nem igazán tudja senki, mikor mértem, mérek cukrot, mikor adom be az inzulint, és mennyit. Esetleg anya, ha letölti a pumpámból az adatokat. Nem azért nem tudják, mert szégyellem vagy titkolnám, hanem azért, mert szeretem egyedül intézni ezeket a dolgokat. Ha látják, hát látják, engem az sem zavar, el nem bújok senki elől, de a kirakatba sem teszem magamat.
Vicces volt, amikor az új osztályfőnököm október környékén jött rá, hogy diabos vagyok. Tavaly is tanított már, de valahogy nem tűnt fel neki semmi. Egyik szünetben evés előtt cukrot mértem, pont meglátta, meglepődött, hogy mit csinálok, kérdezte, csak nem cukorbeteg vagyok? Mondtam, csak 13 éve, 9 hónapos korom óta…
Egyre észrevétlenebb dolog ez a diab. Úgy értem, olyan napi rutinná vált, mint a fogmosás vagy a kézmosás. Le merem fogadni, hogy az új tanáraim közt van olyan, aki még mindig nem tudja, hogy diabos vagyok, de ez így rendben van, mert ha bármi probléma van, a barátaim sokkal többet tudnak ennek az állapotnak a kezeléséről, mint általában a legtöbb tanár (tisztelet a kivételnek). Nem szeretnék csak a kedvükért cukrot mérni, mert mondjuk ásítottam egyet órán, vagy szomjas vagyok, és esetleg a magas cukor egyik tüneteként értékelnék ezt.
Én gondolom át
Pár évvel ezelőtt nem zavart, ha megkérdezték, hogy mennyi a cukrom, de amennyire tűrtem akkor az ilyen kérdéseket, most annyira szeretem kerülni ezt a témát. Úgy gondolom, hogy akiket valóban érdekel, hogy vagyok, úgyis látják rajtam, ha valami nem stimmel, de tényleg nem kedvelem a félelem miatti „biztosan jól vagy?” kérdéseket.
Úgy gondolom, 14 évesen, 13 éves diabos múlttal a hátam mögött vagyok már annyira rutinos, hogy tanári és edzői segítség nélkül boldogulni tudjak. Már kitapasztaltam, hogy az edzéseken hogyan tudom a cukromat kordában tartani, ha valami változás, új dolog lép a képbe, akkor újratervezek mindent, és addig próbálkozom, amíg a kívánt eredményt el nem érem.
Ehhez nekem arra van szükségem, hogy a saját tapasztalataimat saját magam gondoljam át, engem mások gondolatai, javaslatai csak megzavarnak. Itthon is megszoktam, hogy anya nem azt mondta soha, mit csináljak, hanem mindig megkérdezte, én mit tennék, és szépen rávezetett a megoldásra. Na, most ugyanezt csinálom én is, csak már egyedül. Saját magamnak teszem fel a kérdést, mi lenne a legjobb megoldás, mit kellene tennem, aztán néha pár próbálgatás után megvan a megoldás, amire a következő alkalommal már tudok alapozni.
A diabnak elegendő rész jusson
Sokan mondják, hogy érettebb vagyok a hasonló korú társaimnál, nem tudom, mert én még soha nem voltam egyik társam sem. Azt viszont tudom, hogy próbálom úgy alakítani a mindennapjaimat, hogy a diabnak elegendő rész jusson, de csak annyi, amennyi ahhoz szükséges, hogy minden más (tanulás, sport, szórakozás) tökéletesen és biztonságosan tudjon működni. Már régen rájöttem, hogy nem éri meg a diabot félvállról venni, mert ha az nincs rendben, akkor minden más, számomra fontos dolgot képes befolyásolni, és igazán kellemetlenül is. Ha viszont adok a diabnak elég időt (ahhoz, hogy rendben legyen: mérés, inzulinbeadás, normális étkezés stb.), akkor én is jól járok! Azt hiszem, kezdem érteni a lényeget!
Kézilabdáról még pár szó: nincs megállás, a határ még mindig a csillagos ég! Nekem a kézilabda és minden más sport életforma lett, úgy, mint a diabétesz. Mindegyikben a célom a tökéletesség, de ezt csak egyedül én valósíthatom meg! Ezen dolgozom nap mint nap…
Jámbor Máté