Biciklivel a Távol-Keleten

Marton Renátának hívnak, 36 éves és zalaegerszegi vagyok. 12 évesen lettem cukorbeteg. És már akkor tudtam, hogy egészségügyis leszek, illetve hogy felnőttként világot szeretnék látni. Az iskolák elvégzése után gyógytornászként dolgoztam először itthon, aztán Angliában, majd Norvégiában.

Ezekben a gazdag nyugati országokban hagyománya van annak, hogy a fiatalok az iskoláik elvégzése után bepakolnak egy hátizsákba, és elutaznak a világ másik felére, hosszabb-rövidebb felfedező körútra. A kihívások engem mindig is vonzottak. Miután egyre több hasonló történetet hallgattam végig, úgy döntöttem, én bizony szerzek egy hátizsákot és egy egyirányú repjegyet Thaiföldre, Bangkokba, és lássuk, mit hoz az ismeretlen.

Ami a hátizsákba belefér

Volt egy „körülbelül-tervem”, ami úgy festett, hogy 4 hónap alatt bejárom Thaiföldet, Kambodzsát, Vietnámot, Laoszt és Indonéziát. Ezt a szakaszát az utamnak hívjuk az egyszerűség kedvéért „hátizsákolásnak”. Ezt úgy képzeljétek el, hogy van egy hátizsák, és ami abba belefér, az jöhet: néhány ruhadarab, hálózsák, neszesszer, törülköző, útlevél (illetve fénymásolatok róla), napló a jegyzeteknek, pici laptop, telefon, külső akksik, víztisztító berendezés, gyógyszertár (inzulinok, tesztcsíkok, szőlőcukor, glukagon, antibiotikum, széntabletta, mini elsősegélycsomag, fájdalomcsillapítók), meg még ez meg az, tudjátok: napszemüveg, meg ilyesmi.

Egy pár szandálom volt, meg 2 nadrág, 2 fölső, ez úgysem arról szól, hogy minden nap új szettben csinos legyek. Különben is, ezek az ázsiai országok nagyon olcsók: legközelebb nem is pakolnék ruhát, inkább ott vennék pár száz forintokért egy-két rongyot.

Rengeteg nyugati hátizsákolós, iszonyú jó fej emberke járja Délkelet-Ázsiát folyamatosan. Ők azok, akikről beszéltem, hogy Angliában meg Norvégiában mennyit meséltek ezekről az útjaikról. Nagy segítség, ha beszélünk angolul, mert így pikk-pakk egy banda leszünk. Tanuljatok angolul, jó? Az fontos! A hátizsákos utazók hónapokon keresztül mennek, emiatt pedig nagyon fontos, hogy minimális pénzt költsenek. Nagy részük még diák vagy frissen diplomázott, úgyhogy luxusra semmi pénz nincs, csak épp annyi, hogy együnk, illetve szállásért mégiscsak kell ugye fizetni.

Délkelet-Ázsiában nagyon sok hostel van. Ezek a csóró utazóknak való szállások. Egy nagy hodály szobában van mondjuk 10 emeletes ágy. Semmi flanc. Amint belépsz, lehet ismerkedni. Már ha beszélünk angolul. Tanuljatok angolul! Ez fontos!

A keresztény kultúra összeköt

Nagyon érdekes amúgy, hogyha ennyire messzire elmegyünk a világ másik felére, akkor a holland meg a francia, német vagy a kanadai, amerikai vagy argentin hátizsákos utazó végeredményben ugyanolyan, mint mi vagyunk, magyarok. Keresztény kultúrából jövünk, ugyanúgy gondolkodunk ugyanazokról a dolgokról, és ők lesznek a kispajtásaink, már köthetjük is az életre szóló barátságokat.

A 4 hónapra tervezett utam 3. hónapjában találkoztam össze Laosz fővárosában a hostelben egy francia sráccal, aki biciklin utazott. Én ilyesmit még életemben nem hallottam. 4 évvel azelőtt indult el Franciaországból, és azóta végigjárta az összes kontinenst biciklin (kivéve az Antarktiszt). Én csak ültem, és tátott szájjal hallgattam, hogy mikről mesél. Addig a pontig azt gondoltam, hogy a világ legjobb utazós sztorija a hátizsákolás.

Damien, a francia bicajos srác arról mesélt, hogy biciklin ülve az időd jó részét nem a turistás helyeken töltöd, hanem 2 turistás hely között valahol az eldugott falvakban, hiszen ott vezet az út. A falvakban pedig a helyiek nyitottak, érdeklődőek, kíváncsiak, és igazán közel kerülhetsz az esszenciális kultúrához: ott ülsz esténként a helyiekkel az asztaluknál, az ő viskóikban alszol, mert behívnak vendégségbe. Lassan utazol, mindent látsz.

Másnapra szólt a repjegyem Balira, az eredetileg tervezett utolsó, indonéziai hónapomat lenyomtam, közben figyelgettem az érzéseimet a bicajos történettel kapcsolatban. Tényleg akarom?

Felkészülés a biciklizésre

Így az évekig álmodozott és tervezgetett 4 hónapos hátizsákolásomból nem lett több, mint egy röpke bemelegítés a több mint másfél évig tartó biciklitúrázásomhoz.

Persze ehhez komoly felkészülés kellett. Nem fizikai értelemben, hiszen nem bicikliversenyre készültem. Tudtam, hogy kényelmesen fogok haladni, épp olyan lassan, hogy lássak minden pillangót az úton.

Agyban kellett készülnöm: ekkor tárult elém az internetről megannyi bicajos blog. Eszméletlen, hogy mennyien utaznak a nagyvilágban biciklin. Nekem erről fogalmam nem volt. Nekiálltam olvasni a „kollégák” blogjait, felvettem a kapcsolatot némelyikükkel, olvastam, tanultam arról, hogy is megy ez, mire számítsak.

Mindeközben Malajziában, Kuala Lumpurban találtam egy hozzáértő bicikli-mestert, aki vállalta, hogy összerak nekem egy megbízható bicajt, és az internetről kezdtem rendelgetni a speckó felszerelést. Itt jegyzem meg, hogy mikor elindultam, tudtam, hogy van elég pénzem a 4 hónapos hátizsákoláshoz, na de hogy egyáltalán mennyi időbe fog telni, hogy hazaérjek, és hogy mennyibe fog kerülni mindez, arról csak tippelgetni tudtam. Volt otthon egy régi autóm. Megkértem a családot, hogy adják el, úgysem lesz rá szükségem mostanában, az ára viszont jól fog jönni. Így történt, hogy két hónapos készület után végül Szingapúrban nyeregbe ültem, és elkezdtem tekerni hazafelé.

Olcsóbb és érdekesebb

A hátizsákolással összehasonlítva az egyik különbség: jóval olcsóbb volt a biciklin, sosem kellett szállásért fizetni, fel voltam készülve kempingezésre. Volt függőágyam is, sátram is. A legnagyobb különbség azonban az volt, hogy innentől kezdve nem a többi nyugati hátizsákos utazóval töltöttem az időmet, hanem a helyi családokkal. Vagyis sokkal közelebb kerülhettem a kultúrájukhoz.

Testközelben ismerkedhettem a szokásaikkal, azt a vacsorát ettem, amit ők, abban a rozoga kunyhóban aludtam, ahol ők, együtt mentem az asszonyokkal a kútra az esti mosakodásra, és így tovább. A szemükben ugyanolyan egyszerű voltam, mint ők maguk. Hiszen nekik sincs autójuk, csak biciklijük, esetleg egy családnak van egy rozoga motorja, és annyi.

Az ázsiai népek nagyon-nagyon vendégszeretőek. Nekünk itthon fogalmunk nincs erről. Ezt úgy képzeljétek el, hogy tekerek az út szélén, lelassít mellettem valaki motorral, és elkezdi átpakolni nekem az almáit. Vagy a kezembe nyom egy flakon ásványvizet. Házakból rohannak ki az emberek integetve, gyerekek biciklire pattannak, és a nyomomba erednek, hogy a falu végéig kísérjenek. Ha pedig megállok valahol enni, akkor behívnak, hogy töltsem ott az éjszakát. Ázsiában végig így ment. Ahogy közeledtem Európához, úgy csökkent a vendégszeretet. Ez se nem jó, se nem rossz, csupán hatalmas kulturális különbség.

Leírom az útvonalamat…

Szingapúrból indultam: ez egy nagyon modern városállam, pár napot töltöttem ott. A felhőkarcolóktól kicsit odébb, a tengerparton a parkban kempingeztem.

Malajzia volt a következő ország. Malajzia nagy, 6 hétbe telt, hogy áttekerjek rajta. Itt sokat kempingeztem, illetve a többi bicajostól megtudtam, hogy rendőrőrsökön vagy tűzoltó állomásokon beengednek, hogy ott aludjak.

Thaiföldön két és fél hónapot töltöttem, és a legtöbb éjszakát buddhista kolostorokban. Csak betekertem a kolostor területére, ahol nincs kapu, megkérdeztem az első szerzetest, hova verhetem fel a sátrat. Ők megmutatták hova, a fürdőt, WC-t is, sőt kaptam enni-, innivalót. És minden 5–10 km-en van kolostor.

Izgalmak Burmában

A következő ország Burma volt. Szintén buddhista ország. Eszméletlen szegénység van, az emberek a katonai diktatúra miatt megfélemlítésben élnek. Hiába nyert a választásokon pár éve a demokrata párt, az emberek agyában még mindig diktatúra van, és mint én is megtapasztaltam, van mitől félniük: napokon keresztül követtek a besúgók, és mint a hónap végén számomra is kiderült, végig mentek a jelentések rólam, hogy hol jár a sárga bicajos fehér csaj.

Ez akkor engem teljesen kiborított, mert a személyiségi jogaim sérültek azzal, hogy nem volt magánszférám, de veszélyben egyáltalán nem voltam. Két okból követtek: semmi bajom ne essen, nincs szükségük a nemzetközi negatív hírverésre, ha bármi történne velem; illetve rajtam tartották a szemüket, nem kém vagyok-e esetleg.

Képzeljétek el, Burmában csak este 6 és 9 között van áram. A telefonomat sem bírtam feltölteni sosem. Ráadásul a Google-t nem engedte be az országvezetés, úgyhogy a Google térképet nem használhattam. Nagyon érdekes volt iránytű alapján utazni, pontosan úgy, mint Kolumbusz Kristóf annak idején. A helyiek persze mindig szívesen segítettek.

Fűszerillatú India

Így értem el Indiába. Két és fél hónapba telt ez az ország is. Az ország, ahol 1000 csövön folyik feléd a tömény fűszerek illata, a rikító színek kavalkádja, az éjjel-nappal ordító zaj, folyamatos autóduda, olyan közlekedési morál, hogy például a piros lámpa még véletlenül sem jelenti azt, hogy meg kell állni. Ha menni akarsz, átmehetsz. Csak vigyázz magadra! Ha megálltam volna a pirosnál, lehet, hogy még mindig ott állnék. De a sofőrök sokkal figyelmesebbek az utakon, mint mi, az összes érzékszervükkel résen állnak minden pillanatban.

Indiában aludtam árvaházban, sok katolikus kolostorban, aludtam a tengerparton, a pálmafákra aggatott függőágyamban. Voltam egy tíznapos meditációs kurzuson, ahol 10 napig nem szabadott megszólalni, sőt szemkontaktust sem volt szabad létesíteni a többiekkel. Érdekes volt, és nagyon-nagyon pihentető. Meghívtak egy esküvőre is.

A következő ország Pakisztán lett volna, de sajnos nem tudtam elintézni a vízumot, így át kellett repülnöm fölötte.

Vendégszerető Irán

Bicajostól felszálltam hát a gépre, és a hindu Indiából pikk-pakk ott voltam a muszlim Iránban. Azt a felfoghatatlan vendégszeretetet, ami ott megy, mi elképzelni nem tudjuk. Megállsz az út mentén pihenni egy faluban vagy városban, és ha meglát az ablakból valaki, már indul is ki hozzád megrakott tálcával, hogy egyél. És azon nyomban hív be vendégségbe. Hat hetet töltöttem Iránban, és minden egyes éjszaka másik családnál vendégeskedtem. Alig beszélnek angolul, de nem számít, el lehet mutogatni bármit. Akkora felelősséget éreztek irántam, hogy máig küldözgetik az üzeneteket, hogy minden rendben van-e, hol tart az utam, tudnak-e bármiben segíteni. Ma is kaptam üzenetet, pedig már 9 hónap eltelt, hogy eljöttem onnan.

Európa felé

Örményország és Grúzia két pici ország a Kaukázusban. Több mint egy éve voltam úton, mire odaértem, és ezek voltak a buddhista és muszlim országok után az első keresztény országok. Vagyis hasonlóak, mint mi, idehaza. Tavasszal értem oda, és végig zuhogott az eső. Az eső nem jó, mert szürke az ég, és rossz hangulatom lesz tőle. A sátrat vizesen kell elpakolni, vizesen felállítani este. Merthogy ott már annyira európaiak, hogy ugyanúgy nem hívnak be a helyiek, mint ahogy mi sem tennénk. A hegyeken bicajozni viszont nagyon nagy élmény volt. Gyönyörű! Kevesebb mint egy hónap alatt átértem a Kaukázuson, és beértem a 9. országba.

Törökország megint csak egy hatalmas ország. Két hónapra volt szükségem, hogy kikeveredjek belőle. Ismét muszlim ország a listán, vagyis sokkal vendégszeretőbb, nyitottabb, mint a nyugati világ, de távolról sem annyira, mint Irán. Törökország tökéletes egyvelege az ázsiainak és az európainak. Nem csoda, hisz ott van a kettő kapujában.

Így értem el Bulgáriába. Onnan aztán már minden ismerős volt. Bulgária után jött egy kis Románia, és megint Bulgária, aztán Macedónia, Görögország, Albánia, Koszovó, Montenegró, Horvátország, Bosznia és Szerbia után Magyarország végül a 20. ország lett, ahol bicajoztam. Magyarországon ütötte el a kilométerórám a 14 000 km-t.

Életem legkülönlegesebb szakasza volt

Nagyon sokat tudnék mesélni, gondolhatjátok. A Balkán itt van a közelben, mégsem tudunk annyit róla. Az egész utam egyik leggyönyörűbb kilátása például Montenegróban várt rám. Nem kell olyan messze elmenni, mint ahol én jártam, itt Európában is bőven van mit látni.

Indulás után 22 hónappal, pont karácsony előtt értem haza Zalaegerszegre. Életem legkülönlegesebb szakasza volt ez. Rengeteget tanultam a világról, más kultúrákról, sőt magamról is.

Megtanultam, hogy bármit megtehetünk, amit igazán szeretnénk, amit annyira sze­retnénk, hogy hajlandóak is vagyunk tenni érte. Körültekintően fel kell készülni, és ha igazán akarjuk, sikerülhet. Az sem lehet gát, hogy cukorbeteg vagyok. Persze, oda kell figyelni rá, de hogy emiatt otthon álmodozzak arról, bárcsak elmehetnék én is! Na, nem! Mondjuk engem az életvitelemben sosem gátolt a cukorbetegség. Ezen az úton ez ügyben két megoldandó nehézség volt:

Inzulinbeszerzés

Az indulás előtt Angliában éltem, ott vagyok biztosítva. A 22 hónap alatt kétszer kellett megoldanom, hogy eljussanak hozzám, a világ másik felére az új adagok. Megvehettem volna minden további nélkül az összes országban az inzulinokat, de fizethettem volna a teljes összeget, az pedig túl drága, ezért ki kellett találni, hogy tudjuk megoldani. Hál’Isten a Facebookon keresztül találtam valakit (ismerős ismerőse), aki jött Thaiföldre és hajlandó volt segíteni, elhozta nekem a csomagot.

Megvan ennek a hivatalos procedúrája, orvosi pecsétek az igazolásokon, hogy ki viszi, kinek, milyen gyógyszereket, mekkora mennyiségben. Ezeket a szabályokat betartva, minden további nélkül eljutott hozzám a következő jó nagy adag. Legközelebb pedig egy angol jó barátom utazott Isztambulba, és vele játszottuk le ugyanezt még egyszer.

A Thaiföldre érkezett csomagom hat ember kezén ment át, mire az enyémbe jutott, az isztambuli szállítmány „csak” 3 emberes volt. Vagyis bonyolult volt, de abszolút megoldható.

A másik nehézség pedig a tárolás volt. Több mint másfél éven keresztül nyár volt, bárhol voltam. Ezt mi szeretjük, az inzulinok nem annyira. Egy olasz cukorbeteg bicajos lányról hallottam, hogy dinamóról működő mini hűtője van a csomagtartóra szerelve. Nos, én ilyet Malajziában nem tudtam szerezni, viszont az internetről rendeltem Frio inzulintatyót (nézzetek utána: frioinsulincoolingcase.com). Ez egy direkt inzulinok tárolására megalkotott tatyó: vízbe áztatásra a belevarrt hűtőgolyók aktiválódnak, és hidegen tartják az inzulint 45 órán keresztül. Így nem volt semmi további probléma, csak figyelnem kellett arra, hogy rendszeresen beáztassam a tatyókat. Ezekben csak az extra patronjaimat tároltam, a penek pedig a kormánytáskában voltak.

Mindenütt esznek az emberek

A táplálkozással viszont semmi nehézség nem volt: széles nagyvilágban esznek az emberek. Természetesen mindig volt nálam 2-3 étkezésre való adag, illetve mindig volt szőlőcukrom a biciklis kormánytáskában. Nem hipóztam többet, mint bármikor előtte. Persze kevesebb inzulint kellett adnom, hiszen elég sokat tekertem, átlagban olyan 50–60 km-t az aktív napokon (a legtöbb 140 km volt egy nap alatt).

Vércukormérő tesztcsíkjaim voltak bőven, úgyhogy méricskéltem aránylag gyakran. Az viszont nagyon érdekes, hogy Délkelet-Ázsiában, ahol mindamellett, hogy 30 fok fölött volt a hőmérséklet végig, általában 100 százalékhoz közeli a páratartalom (mint egy termálfürdőben a levegő). Ettől pedig olyan száraz volt a szám, mintha magas lenne a cukrom. De nem volt magas, csak a levegő annyira más. Hiába töltöttem ott egy évet, nem bírt átállni az érzékelésem az ottani klímára. Teljesen jó vércukor mellett, sőt hipózás alatt is ragadt a szám. Így hát folyamatosan méregettem a cukrom.

Legjobb két évem

Ha belegondolok, hogy amiatt, mert cukorbeteg vagyok, itthon maradtam volna a „biztonságban”, és nem éltem volna végig ezt a majd két évet…! Na neeem! Máshol is biztonság van. Mindenhol. Kórházak és gyógyszertárak is vannak mindenhol. És segítőkész, nyitott, érdeklődő emberek, mindenhol. Sőt, sokkal segítőkészebb és vendégszeretőbb népek vannak, ahogy egyre keletebbre megyünk. Életem két legjobb éve volt ez, kétség nem férhet hozzá.

Vigyázzatok magatokra, és álljatok neki álmodozni. És tanuljatok angolul! Remélem, találkozunk valahol!

Puszi:

Marton Renáta