Zarándokolni menő

Sokszereplős beszámoló a Sportos Cukorbetegekért Egyesület nyári, háromnapos zarándoklatáról.

Egymást hordozni egy héten át

A zarándoklat olyan út, amelynek során a cél teljesítésén túl komoly hangsúly van a testet és lelket erősítő utazáson. A zarándokút beavatás, az engedelmesség kifejezése. A zarándokút mindig közösségi esemény: az út során egymásra találnak és egymást kiegészítik, hordozzák a résztvevők.

A fenti értelemben mindenképpen zarándoklatnak nevezhetjük azt a nagyjából 100 km-es utat, amit az a tíz kamasz – köztük 8 diabéteszes – tett meg, akik arra kaptak meghívást 2016 nyarán, hogy együtt vágjanak neki a Magyar Zarándokút első szakaszának Esztergomtól a Normafáig. Sokan közülük életükben nem tettek meg gyalog 10 km-t sem, talán nem is szerettek soha túrázni. Gondolhatnánk, hogy sok morgás és küzdelem árán sikerült erre a teljesítményre ösztönözni őket. De annyi a különbség a túra és a zarándoklat között, mint a teljesítmény és az élmény között.

Diabetológusként – és szülőként – sokadszor megerősödött az a meggyőződésem: a motivált gyermek csodákra képes; a közösség mindig többre képes; a természet által nyújtott élmény pedig megsokszorozza a közösség erejét is.

Sokkal könnyebb menni valaki után – akivel szeretek együtt lenni, aki ugyanazt a diabéteszt hordozza, mint én, aki ugyanolyan nehezen vág neki a mai távnak, mint én –, mert ő a barátom. Ez sugárzott minden napjukról, erre lehetett alapozni nagy terveket, erre lehetett könnyen edukációt is felépíteni, és ezzel lehetett újra és újra megszeretni a kamaszkort. És talán mondanom sem kell, hogy egymásra figyelve, egymástól tanulva a vércukoreredmények miatt sem kellett aggódnunk.

Hálás vagyok diabetológusként a Sportos Cukorbetegekért Egyesületnek és a zarándoklaton részt vevő felnőtt támogatóknak, hogy megvalósult ez a példaértékű kezdeményezés, és ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy közösségben, élményekkel telítve gondozottjaink mindig többre képesek.

Dr. Tóth-Heyn Péter

A tűzijáték fényében

Az idei cukrostábor kicsit más volt, mint az előzőek. Ebben az évben tényleg megmutathatta egyesületünk, hogy méltó a sportos névre. A terv az volt, hogy egy magyar zarándokút egy részét fogjuk teljesíteni. De hogy egy kicsit többet lehessünk együtt, a szervezők úgy döntöttek, hogy a hét első részét Esztergomban és környékén töltjük, majd az utolsó 3 nap hazagyalogolunk Budapestre.

Délelőttönként bejártuk Esztergomot és környékét, délután kártyáztunk, fociztunk, röpiztünk, énekelgettünk, vagy éppen a sebeinket és vízhólyagjainkat láttuk el. Nagy izgalommal vártuk a reggelt, amikor elindultunk a háromnapos próbatételünkre. Rengeteget túráztunk ezalatt a három nap alatt, talán többet mint egész eddigi életemben. Sokszor éreztem úgy, hogy elegem van, inkább felszállok egy buszra és hazamegyek, de utólag visszagondolva egy percét se bántam meg ennek a három napnak!

A második nap estéjén Pilisszentivánon szálltunk meg. Nyugodtan eszegettük az érkezésünk alkalmából készült isteni (egynapi, hegyre föl, hegyről le kaptatás után bármilyen étel isteni) paprikás krumplit, amikor egyszerre csak hatalmas durranások hangoztak fel. Először nagyon megijedtünk, nem értettük, mi lehet ez, aztán esett le mindenkinek: augusztus 20. van! A mellettünk lévő templom kertjéből lőtték fel a petárdákat! Olyan volt, mintha millió meg millió színes csillag zúdult volna a fejünkre. Rengeteg csodálatos élményem van a tűzijátékokról, de egyértelmű, hogy az összes közül ez a legeslegszebb.

Ahogy ott állt a mi kis csapatunk a színpompás égbolt alatt összeölelkezve, azt éreztem, hogy nekünk semmi 50 kilométer, minket nem érdekel a csalán vagy a szeder szúrós ága, amíg együtt vagyunk és kitartunk egymás mellett, felvértezzük egymást az élet nehézségei ellen, és közös erővel legyőzzük azokat. Akkor és ott jöttem rá, hogy milyen fontos az életemben ez a kis csapat, ez az egyesület, és hogy mennyi mindent köszönhetek nekik.

Donkó Zelma

Köszönöm, hogy részt vehettem

Én nem diabéteszesként vettem részt ebben a táborban és a háromnapos zarándoklaton. Csodálattal láttam, hogy a diabétesz mellett is mennyire teljes életet tudnak élni a diabosok. A túrázás terhelését is nagyon jól bírták. Én is kipróbáltam a vércukormérést, naponta többször is. A diabosok élete nem könnyű, de a diéta nehézségein is átsegítheti őket a közös mozgás öröme. Köszönöm, hogy részt vehettem ebben a táborban, és jó társasággal túrázhattam!

Áron

Nem kell extrém erőnlét

Kevésbé sportos, de diabos felnőttként vettem részt az SCE nyári táborának vándor részén, az utolsó három napon. Nagyon jól éreztem magam, jólesett a többiekkel az erdőben sétálni, beszélgetni.

Örülök, hogy olyan programok is vannak az egyesületnél, amelyekbe a magamfajta, „irodai” munkát végzők is nyugodtan becsatlakozhatnak, nem kell hozzá extrém erőnléti felkészültség. Viszont végre nem az étkezés, hanem a mozgás van a középpontban. Mindez vidám, jó társaságban.

Köszönöm nektek az értékes beszélgetéseinket. Aki tudja, vegye magára! Én még tűzijátékot ennyire közelről nem láttam!

Mariann

Bármennyit megtennék ezzel a csapattal

Egész nyáron izgultam, hogy milyen lesz ilyen sokat túrázni (nem a diabétesz miatt, mert úgy gondolom, hogy amit egy átlagember meg tud csinálni, azt egy cukros is). De mindig megnyugodtam, hogy ezek között az emberek között nem érezhetem majd rosszul magam semmiképpen sem. Nem tévedtem. A jól ismert hangulat fogadott az eddig megszokottnál nagyobb szabadsággal, amit semmilyen másik táborhoz sem lehet hasonlítani. Akkor sem tévedtem, amikor azt gondoltam, semmi baj nem fog történni, lévén, hogy egy nagyszerű diabetológust tudhattunk magunk között, aki mindenkinek segített a bázisát és a bólusát beállítani. Személy szerint nekem nem kellett szinte semmit állítgatni, csak a bázisom lett 1-2 egységgel kevesebb, de volt, akinek feljebb kellett emelni, hogy ne szálljon el.

Nagyon élveztem a kirándulás minden kilométerét, a végére érve úgy éreztem, még bármennyit szívesen megtennék ezzel a csapattal.

Gálóczy Balázs