
Mézesplufi
A varázslatos Plakka bolygó lakóinak, a kedves zöld, kék és rózsaszín kis plufiknak annak ellenére, hogy egy távoli bolygón éltek, sok olyan szokásuk volt, mint nekünk, embereknek. Ilyen volt többek közt a karácsony megünneplése.
Klau, Vena és Titi, a három testvér állandóan együtt volt. Együtt játszottak, sétáltak, most éppen a Plamarketbe mentek vásárolni, ugyanis mézesplufisütéshez készülődtek.
– Ne azt vegyük meg! – mondta Titi, és Klau kezéből kivette a harangformát.
– De igen! – emelte fel sípoló hangját Klau.
– Elég legyen ebből! Nem mindegy, melyik formát vesszük meg? – igyekezte a helyzetet uralni Vena.
Titi és Klau erre elszégyellte magát. Vena mindig fel tudta éleszteni a lelkiismeretüket.
– De igen – törődtek bele. – Menjünk haza! – mondták.
Mikor kiléptek az üzletből, csodás látvány tárult a szemük elé. Minden növényt, bungalót vastag fehér hó borított, mire befejezték a vásárlást. Könnyed és hideg volt a hóesés, mégis nagyon gyönyörű. A gyerekek felnéztek az égre. A hópelyhek mint megannyi faragott kristály hulltak alá az égből. A kölykök még sosem láttak ehhez foghatót. Plakka bolygón hó csak 25 évente esik. Gyönyörű karácsony ígérkezett. Különös hangulatban indultak el hazafelé.
Otthon azonnal nekiálltak a süti elkészítésének. A mézesplufi szaga belengte a szobákat. Anyukájukkal hosszasan készülődtek. Hamarosan azonban neki el kellett mennie. Vena, te leszel a felügyelő! – mondta. Ne egyetek bele a sütikbe!
A fáradt plufik bólintottak és megígérték, hogy meg sem kóstolják. Mintha ezt olyan könnyű lenne betartani! – Hm, de finom! – kiáltották. Ugyan először csak egy kis kóstolóra gondoltak, de aztán hosszasan kérlelték Venát, hadd kapjanak még belőle néhány darabot.
– Nem szabad – mondta Vena szigorúan.
De a sütemény íze nála is hatni kezdett. Még egy-két perc és nem maradt semmi a nagy halom sütiből. – Juj, de tele vagyok! – szólt Titi. – Mi is – mondta Vena és Klau egyszerre.
Mikor anya hazaért, és meglátta a kidőlt gyerekeket, az üres tányérokat, azonnal tudta, hogy bizony ebből baj lesz.
– Nem megmondtam, hogy ne egyetek bele a süteményekbe? Egy morzsa sem maradt! – sopánkodott. – Annyiszor mondtam már nektek, hogy ti különleges plufik vagytok, és csak 1-1 darab apró édességet ehettek. Gyorsan, az orvoshoz! – kiáltotta. Felkapták a kesztyűt, sálat, sapkát, és már indultak is.
– Hát ti aztán jól elrontottátok a gyomrotokat! – szólt a doktor bácsijuk. – De ahogy elnézem itt annál nagyobb baj is van. Ilyen sok édesség hirtelen fogyasztása nektek cukorbetegséget okoz. Ez nagyon komoly betegség, nem is tudlak egyedül meggyógyítani benneteket. Beszélnem kell Wenicivel. Ő az egyetlen, aki segíthet, és tudja, hogy honnan szerezzünk nektek ellenszert.
– De hát Wenici a Sós-sziklánál lakik! Hogy érünk oda-vissza olyan gyorsan, mielőtt a gyerekeim élete veszélybe kerül? – kérdezte sírva az édesanyjuk. A két felnőtt bizony ijedten nézett egymásra.
Gyorsan összepakoltak, vittek meleg ruhákat és megkapták azt a pár csepp ellenszert, amit még a doktor bácsi egy korábbi alkalommal mintába kapott Wenicitől. A falu lakói aggódva figyelték az indulásukat. Hiába a vastag kabát, a meleg sál, hatalmas hófúvásokat jósoltak. Nem nagyon akadt segítő, aki elkísérte volna a kis csapatot a veszélyes kalandra.
– Rénszarvasokat kell fogni magunknak! – szólt a doktor. – De rénszarvast ilyenkor nagyon nehéz találni, csak a Teofora-mezőn élnek.
Mikor a rétet elérték, piros, hívogató fényekkel próbálták csalogatni a szarvasokat, és lassacskán az egész csapatnak sikerült egy kedves, barátságos szarvasfiút befognia. Így vágtak neki az útnak. A nagy szélben igencsak fáztak, de a szarvasok ügyesen és gyorsan vitték őket a hidegben. Sajnos csak a Tövises-árokig tudtak együtt menni. Leszálltak az állatokról és lenéztek a mélységbe. Egyetlen, tövisekből álló hídon mehettek csak át. Klau nagyon félt a hatalmas mélységtől.
– Bibibibiztos nincsen másik úúút? – kérdezte vacogva.
– Sajnos nincs! – mondta a doktor határozottan.
Aprókat lépdelve mentek át a tövisen. Már majdnem átértek a túloldalra, amikor Vena megcsúszott, és csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni egy kiálló gyökérben.
– Segítség, mentsetek meg! – kiáltotta kétségbeesetten. – Csúszik a kezem!
Egy remegő, lilás, négyujjú kéz nyúlt felé.
– Fogd meg a kezem! – kiáltotta Klau. Az ügyes és bátor plufi erősen tartotta Venát és felhúzta a szakadékból. A két kis plufi szuszogva fújta ki magát.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondta hálásan Vena, mikor végre levegőhöz jutott.
Boldogan ölelték meg egymást, de a doktor bácsijuk aggódva szólt az anyukájuknak:
– Kezdenek elkékülni. Hamarosan ellen- szerre lesz szükségünk. Itt az idő, hogy az utolsó tartalékokat nekik adjam. A kevéske szérumot háromfelé osztotta, és apró injekcióban adta a kis plufiknak, akik annyi rémületen, kalandon mentek át az elmúlt órákban, hogy el is felejtettek a szuri miatt aggódni.
– Indulnunk kell tovább! – szólt az anyukájuk. – Már csak egy nehéz szakaszon kell átkelnünk: a Ködös-tó mellett mindig nagy a köd, és szinte semmit nem látunk majd. Szereznünk kell egy tutajt, amivel átjutunk.
– Ha a tó közepére érünk, ott hirtelen kitisztul az ég és megpillanthatjuk Wenici házát – mondta a doktor. – De a Ködös-tóban sok olyan lény él, akikkel jobb nem találkozni – tette hozzá magában, de nem merte figyelmeztetni a rémült kisgyerekeket.
A plufik mintha megérezték volna a doktor aggodalmát és csendesen vágtak neki az útnak. Egy törpével találkoztak csak az úton, akinek az összes maradék ennivalójukat oda kellett adniuk.
– Ez igazságtalanság. Nekünk is kell! – próbált ellenkezni Klau. De be kellett látnia, hogy fontosabb elérniük Wenicit, mint az elemózsiájuk miatt aggódniuk.
Szerencsére hamarosan elérték a tó közepét, és ahogy a doktor ígérte, az ég kitisztult és megpillantották a Sós-sziklát. Hatalmas fák közül emelkedett ki. A ragyogó napsütésben Wenicit épp kis kertjében találták. Homlokából gyémántszarv állt ki, de egyáltalán nem volt ijesztő. Hátán a szárnyai aranyozottak voltak. Hosszú, ezüstszőke haja és világos bőre szinte csillogott.
Így szólt a plufikhoz:
– Hosszú utat tettetek meg, hogy eljöjjetek hozzám. Láttam a tükrömben mindent és tudom, segítségre szorultok. Van ellenszérumom bőven. Itt terem a kert végében. Az egyik virágomból csorog. Annyit vihettek magatokkal, amennyit szeretnétek. Mivel csak ritkán találkozhatunk, megajándékozlak benneteket, hogy mindig emlékezzetek a mézesplufis kalandotokra. Hazaröpítelek benneteket a falutokba, hogy visszaérjetek karácsonyra és együtt ünnepelhessetek. Kaptok még tőlem egy másik ajándékot is, azzal leszakított három virágot, és azok nagy fényesség közepette egy medállá változtak. Ezek megvédenek benneteket attól, hogy a jövőben nagyon sok édességet egyetek. Szerencsére nem olyan nagy a baj és egy kicsi mézesplufit mindig megkóstolhattok majd, de óvakodnotok kell attól, hogy még egyszer ilyen falánkak legyetek. Átadta a medálokat és elbúcsúzott.
– Nagyon köszönjük! – kiáltották a plufik, de már hirtelen nem a Sós-sziklánál, hanem otthon, a saját ágyukban találták magukat.
Egyszerre ugrottak ki az ágyukból.
– Álmodtunk? – kérdezték egymást. Aztán meglátták az ágyaik mellett a kis injekciókat, amelyekben az ellenszérumot kapták Wenicitől. Ez bizony nem volt álom! A nappaliban hatalmas karácsonyfa állt, alatta rengeteg ajándékkal. Vidám ünneplés következett, még a doktor bácsi is átjött megnézni kis betegeit.
A medálok emlékeztették őket arra, hogy mennyi sütit ehetnek és kis figyelemmel vidáman élhetnek. Sokáig emlegették kalandjukat és nem feledték el: Óvatosan a cukorral!
Andrássy Blanka