Manuálisan nehéz jó fotót készíteni
Már a nappali sem szokványos: az ajtónál jobbra egy Csepel veterán motor látható, Péter édesapjának gyűjteményébe való, aki gépészmérnök, de fiatalon asztalosmunkákat is végzett, ápolva a sok generációs családi tudást. Ahol régebben a műhelye volt, az most a műterem és Péter „élettere”.
– Sok felesleges idő menne el, ha a műtermem és a szobám külön lenne, és szeretem, ha közel vannak hozzám a munkáim – magyarázza Hatala Péter, a 33 éves veszprémi festőművész.
A fiatalember élete a festészet. Már alsó tagozatban megfogalmazta, festő akar lenni. A tanító néni szobafestőségre gondolt, ő meglepetten kérte ki ezt magának, s azóta is megingathatatlanul halad ezen az úton.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy a helyes úton jár: már egyetemistaként első lett az OTDK-n, munkái számos kiállításon szerepeltek – Lisszabonban, sőt Dél-Koreában is. Legutóbb a budapesti Blitz galéria aukcióján vett részt, művészettörténetet író, kortárs „nagy öregek” között. A 2016-os Veszprém megyei Tavaszi Tárlaton ő nyerte el a Művészetek Háza különdíját, ami azt jelenti, ősszel önálló kiállítása lesz az egyik veszprémi galériában.
– Új festészetemmel szeretnék itt bemutatkozni: pontos rajzolat, anyagszerűség, a textúrák (felületek) pontos ábrázolása, tartalmában pedig társadalomkritika… nem, inkább társadalomelemzés jellemzi a képeimet. Nem szeretem a „király új ruhája” művészetet, amit látok, amit érzek, ahogy érzem, azt akarom rögzíteni.
Péter egyre inkább az alkalmazott művészetek felé fordul. Budapesten a Pizza Marsano belső dekorációját, falfestését készítette, Veszprémben a Bellamia fagyizó és a Boccaccio Bistro falain láthatók munkái.
– Az alkalmazott művészetnek van konkrét funkciója, örömet, sőt nyereséget tud termelni, képes egyedülállóvá és organikussá tenni a tereket, ahova kerül.
Tervei szerint Veszprémben él továbbra is, de más városokban, akár külföldön is szívesen dolgozna.
– 33 évesen itt az ideje, hogy megalapozzam, ami később leszek.
Művei látszólag realisták, de sosem lehetünk biztosak abban, hogy amit látunk, valóban az, aminek látszik. Szívesen fordul nagy elődökhöz, át- és újraértelmez gondolatokat, módszereket. Figyelemreméltó, tehetséges művész. Aki többet szeretne tudni róla, online is megtekintheti munkáit.
Péter 17 éves kora óta cukorbeteg. Milyen a sors? Első gimnáziumi barátnője – aki diabéteszes volt – megmérte a cukrát, ami bizony magas volt. Pár nap múlva az orvosok is igazolták a tényt... A lány nem titkolta állapotát, Péter épp ellenkező utat választott, csak közeli ismerősei tudják diabéteszét. Még most, e riport készültekor is gondolkodott, vállalja-e a nyilvánosságot. Mikor megtudta, hogy fiataloknak, diabéteszes gyermeket nevelő családoknak szól az újság, rábólintott:
– Hátha tudok olyat mondani, ami segít valakinek! Legnagyobb tapasztalatom, hogy a cukorbetegségnek a fizikai tényezők mellett lelki okai vannak. Át kell gondolnunk a teljes életünket, ahogy egy 90 éves gondolja át életét. Őszintén, igazán. Ez kell ahhoz, hogy rendet tudjunk tenni benne.
Péter életében a művészet mindenekfelett van, még baráti kapcsolataira sincs elég ideje, ereje. Van, hogy a diabétesz szabályainak betartása is nyűg neki. Ezért inkább „morzsákat eszik”, hogy ne menjen fel a cukra, pedig szeret jókat főzni, ha marad rá ideje.
– Kétféle fényképezés van, a manuális és az automata. A manuálisan készült képeket az emberek 99 százaléka elrontja, csak 1 százalékuk tudja, mire kell odafigyelni, ők készítik a művészi fotókat. A cukorbetegek manuális üzemmódba kerülnek. Úgy tapasztalom, hogy egy részük „művészi fotót készít, de sokan nagyon elrontják a beállítást”.
Sokáig kifejezetten titkolta állapotát, mert nem akarta, hogy gyengeségként kezeljék, és egyenlő bánásmódot várt el. Volt a környezetében, aki őt hibáztatta, volt, aki kockázatot látott a diabéteszben, s volt, aki a betegség okozta, rá háruló felelősségtől félt, de mindig kiderült, hogy felesleges aggódás volt e mögött. Nem csoda hát, hogy Péter kapcsolata a diabétesszel időnként felemás. De ahogy a beszélgetés vége felé járunk, s a hangos elmélkedésben eljutottunk a tanulságok megfogalmazásáig, határozottan meri kimondani:
– A fiataloknak azt üzenem, hogy a cukorbetegség nem vesz el tőlük semmit, bárkik lehetnek, bárhonnan bárhová eljuthatnak, ha a maguk életének tanulságaira állandóan objektíven figyelnek. A nehezebb (de inkább csak komplexebb) sors segít, hogy többre legyünk képesek!
H.V.
