Közösen!

A napokban felmerült bennem: vajon mennyi diabétesszel foglalkozó írás érhető el manapság? Ennek kiderítésére segítségül hívtam a Google-t. A kereső a diabetes kifejezésre 262 millió, a cukorbetegségre közel 1 millió találatot írt ki kevesebb mint egy másodperc után. És még ott vannak a könyvek, újságok, prospektusok, előadások… Azt hiszem, az utóbbi években hihetetlenül megnőtt az érintettek, a téma iránt érdeklődők és a kutatások száma.

Egyszerű, mégis fontos dologra szeretném felhívni minden diabéteszes figyelmét: NEM VAGYUNK EGYEDÜL! Sajnos, egyre többeket érint az 1-es típusú diabétesz és egyre fiatalabb korban jelenik meg. Ennek ellenére, vagy épp ezért, nem zárkózhatunk el a világtól, hogy egyedül küzdjünk meg vele, vagy éppen hadakozzunk ellene.

Együtt a szakemberekkel

Számos diabetológus van, akik hosszú éveken keresztül tanultak, hogy segíthessenek minket. Rajtuk kívül ott vannak a diabetológiai szakápolók, edukátorok, dietetikusok, gyógytornászok, pszichológusok és a kezelésünket segítő többi szakember, akik a vesénk, szemünk, ereink, lábunk épségével foglalkoznak. Sokan vannak, akik szeretnének nekünk segíteni. Akik azért igyekeznek, hogy ne betegként tekintsünk magunkra, hanem tudjuk elfogadni és kezelni állapotunkat, hogy közös erővel előzzük meg az elkerülhető szövődményeket.

Azt hiszem, az egészségügyben dolgozni nem egyszerű. Bár sehol, semelyik munkahelyen nem az, de itt kifejezetten sok feladat akad. Mégis, milyen sokan vannak, akik a fáradtság, feladatok, nehézségek ellenére örömmel és segítőkészen várnak minket, gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket a rendszeres kontrollon.

Kérni kell, hogy kaphassunk!

Nem vagyunk egyedül, hisz ott vannak segítő szüleink, testvéreink, családunk, megértő barátaink, gondozó orvosaink, az egészségügyi team és ne feledkezzünk meg sorstársainkról sem. A sok-sok támogatás ellenére előfordul, hogy egyedül érezzük magunkat – hiszen harcainkat magunknak kell megvívnunk a mindennapokban a diabétesszel. Azt viszont újból és újból el kell mondanom (pontosabban le kell írnom), hogy nem vagyunk egyedül – még ha néha úgy is tűnik.

Nem mindig jön magától a segítség... ha nem kérjük, akkor nem biztos, hogy jön. Kérni kell, hogy kaphassunk! Nemegyszer kopogtatni kell az orvos ajtaján, kérdéseket feltenni. Ehhez össze kell szednünk magunkat, bátorságra van szükségünk. Az első lépés a legnehezebb, de ha megtesszük, utána tényleg könnyebb lesz a második, majd a harmadik és így tovább. Ahhoz, hogy megfelelő „orvosa” tudjunk lenni saját magunknak, kérdeznünk kell, hogy megkaphassuk a válaszokat. Meg kell értenünk testünk reakcióját a stresszre, a fociedzésre, a tesiórák erősítő gyakorlataira vagy éppenséggel a hormonok „játékára”. Ha megismerjük testünket, annak reakcióját, tisztában leszünk kezelésünkkel is.

Biztos alapra van szükség

Még nem említettem a közösségi média, az internet nyújtatta „segítséget”. Szinte mindennek két oldala van. A különböző csatornákon érkező információk halmaza sok hasznos tanáccsal képes ellátni bennünket, de nagyon fontos, hogy gondolkozzunk és szűrjünk. Sajnos, nem minden úgy van, ahogy azt a neten állítják. Nem minden igaz, amit annak mondanak. Ezért van szükség az online világ nyújtotta cikkek olvasása közben arra, hogy értelmezzük, amit olvasunk, és gondoljuk végig. De hogy meg tudjuk szűrni az információkat, hogy ne vezessenek vakvágányra bennünket, biztos alapra van szükségünk. Ehhez újra csak azt tudom javasolni, hogy menjünk és kérdezzük meg orvosunkat, a minket segítő, egészségügyi szakembereket! Járjunk utána, hogy mi igaz, és mi nem.

A megfelelő kezeléssel, táplálkozással, mozgással, illetve hozzáállással nagymértékben segíthetjük állapotunk alakulását. Sok sorstársunk van, és sokan vannak, akik segíteni szeretnének nekünk. Legyünk nyitottak, ismerjük meg diabéteszes társainkat, ápoljuk kapcsolatainkat velük is, támogassuk egymást! Mert nem vagyunk egyedül!

Még egy dolog: legyünk hálásak azokért az emberekért, akik itt vannak velünk, mellettünk. Köszönjük meg nekik, hogy segítenek!

Deák Ottilia