Én és a diabom: jól megférünk egymás mellett a kapuban!

Egy évvel ezelőtt ugyanígy ültem a gép előtt, ugyanígy nem tudtam, hogyan kezdjek az íráshoz. Annyi minden történt azóta!

Egy kis visszatekintés az előző cikkemre: leírtam, mennyire szeretek kézilabdázni, mennyire jó, hogy az edzőm és a szüleim támogatnak a sportolásban, mennyire elszánt vagyok, hogy határ a csillagos ég!

Egy kisvárosi csapatban játszottam, egy csúnya kéztörésem miatt közel 6 hónap kihagyás után mentem vissza kézizni. Csapatunk kapus nélkül maradt, én pedig mondtam, szívesen beállnék a kapuba, tetszik a „kapusság”! Végül a kapuban maradtam… Nagyon megszerettem ezt a posztot!

Érdeklődik irántam egy csapat

Benevezett az akkori csapatunk az Országos Kézilabda-bajnokságba, ami szeptembertől egészen a júniusi döntőig tart, kéthetente hétvégenkénti meccsekkel. Alig hogy megjelent január elején a cikkem, rá pár hétre éppen egy ilyen meccsünk volt vidéken.

Mikor hazaértünk, anya mondta, érdeklődik irántam egy csapat, az Éles Kézilabda Iskola SE (ÉKI), szeretnék, ha elgondolkodnánk az átigazoláson. Gyorsan kellett dönteni, mert január végéig van lehetőség az átigazolásra, utána már csak szeptembertől lehetne másik csapatnál játszani hivatalosan. Másnap már beszélt az ÉKI edzője a szüleimmel, kaptam egy hetet…

Ezalatt több próbaedzésre kellett elmennem, nagyon élveztem, egészen addig csak „látogató” voltam a Veszprémi Arénában, de most edzeni mentem oda. Nagyon jó érzés volt! Jó fejek voltak a játékosok, meg az edzők is. De…

Megint ott kísértett a diabétesz!

Vajon mit szólnak majd a diabéteszemhez? Kellek-e így is? Mennyit tudhatnak a diabról, talán megijednek tőle, és azt mondják, inkább meggondolták magukat?

Megértettem volna azt is, hiszen nem kis felelősség van az edzők vállán, amikor egy számukra ismeretlen gyerek bekerül a csapatba, még őt sem ismerik, a diabéteszt sem ismerik, nem tudják, milyen járulékos dolgokkal jár, ami tulajdonképpen az én feladatom, de a felelősség az edzők vállán is ott van, hiszen csak 12 éves gyerek vagyok.

Ráadásul úgy éreztem, már nem engedhetem meg magamnak én sem, hogy a diab korlátozzon: itt már nem csak „dobálgatja az ember a lasztit”, itt már komoly csapatjáték van, és én, a kapuban állva, ugyanúgy felelős vagyok a csapat eredményeiért! A lehető legjobban KELL teljesítenem, amit a diab NEM BEFOLYÁSOLHAT! Elszánt voltam, bizonyítani akartam. Tulajdonképpen a semmiből jöttem, kapus poszton játszottam körülbelül 4 hónapja, célzott kapusoktatást nem kaptam, mégis nagyon meg akartam felelni! És megint, de…

Kapus diabbal, vagy diabos a kapuban?

Ott a diabétesz! Egyszer Kovács Áron mondta nekem egy szereplőválogatáson, hogy nem kell azonnal elmondani, hogy diabos vagyok, mert sok laikus inkább megijed tőle, és nem engem látnak, a kapust, aki ott áll előttük, hanem csak a diabos gyereket, aki ott áll a kapuban.

Igaza van Áronnak! Először engem lássanak, tapasztalják meg, mit tudok teljesíteni a kapuban, ha ott megfeleltem, akkor jöhet az információ, hogy kapus vagyok, diabétesszel! Ha a diab miatt meggondolták volna magukat az edzők, akkor nem az én teljesítményem miatt lett volna, hanem a diab legyőzött volna. Ha pedig eleve nem lett volna elegendő a teljesítményem úgy, hogy mit sem tudtak volna a cukorbetegségemről, akkor a diab ténye tényleg nem számított volna.

Soha nem titkoltam a cukorbetegségemet, most is kellemetlenül éreztem magamat, hogy titkolózom, még a pumpát is azelőtt levettem, hogy bementem volna az öltőzőbe a többiek közé. Egy alkalommal magamon felejtettem, észre is vették a fiúk, az egyik kérdezte, az micsoda, egy másik srác rávágta, hogy ő tudja, az egy inzulinpumpa, az egyik osztálytársuknak is van! És körülbelül ennyi is volt a téma, teljesen természetesnek vették, hogy pumpás vagyok, diabos.

Megfeleltem

Eltelt az egy hét próbaidő: megfeleltem az edzéseken! Ekkor éreztük, hogy eljött az ideje a diabom felfedésének. Meglepett az edző reakciója, mert abszolút nem volt elutasító, nem mondta, hogy átgondolja, mi is legyen. Annyit mondott, hogy akkor majd átbeszéljük, mire kell figyelni, szerinte nem lesz gond!

Majd feltették a kérdést: mit szeretnék, átigazolni hozzájuk, vagy sem? Erre a kérdésre azonnal tudtam a választ, habozás nélkül igent mondtam, és ÉKI-s lettem.

Tudtuk, hogy a csapat sokat utazik, külföldi kupákra is neveznek, én ezeken is szerettem volna részt venni, úgyhogy az átigazolás után elkezdtem kialakítani az új rendszert az életemben.

Az új rendszer

Mivel szinte minden nap volt edzés, eleinte anya vitt Veszprémbe, egy idő után mondtam, egyedül is be tudok menni busszal – ahogy sokan mások is. Innentől csakis az enyém maradt a diabom kezelése: reggel elindultam a suliba, majd onnan edzésre, gyakorlatilag csak a vacsorát ettem itthon, minden más étkezést egyedül oldottam meg, mármint a szénhidrátot és hozzá az inzulint is magamnak számoltam ki.

Mivel egészen más jellegű edzéseim voltak, mint addig, rá kellett jönnöm, hogyan állítsam a bázisomat, mikor mennyit egyek pluszban, mikor mennyi korrekciót adjak, ha szükséges. Hamar belerázódtam, másfél hónap alatt kitapasztaltam mindent, zökkenőmentesen mentek a dolgok. Muszáj is volt, mert március végén indultam először a csapattal külföldre, ötnapos bajnokságra.

A tartalék tartalékja is velem volt

Prágába utaztunk, ide most már anya nélkül mentem. Talán ez volt az első olyan hosszabb elutazásom, ahol a szüleim nélkül voltam, és nem diabos tábor volt. Megint mindenből vittem tartalékot, és a tartalék tartalékja sem maradhatott otthon – anya műve –, megbeszéltük anyával, hogy telefonon és interneten keresztül tartjuk majd a kapcsolatot. Hát, ez nem egészen sikerült, mert ugye ott voltak a meccsek, meg hát annyi dolgunk volt végig… Igazából semmi probléma nem volt, nagyon jól éreztem magam, bár a meccseink sikerülhettek volna jobban is.

A következő többnapos esemény az Országos Kézilabda-bajnokság döntője volt júniusban Szigetszentmiklóson, itt a harmadik helyen végeztünk. Októberben az Arany-kupáról aranyéremmel tértünk haza, december közepén pedig a Ferenczy-kupa harmadik helyezettje lett a csapatunk, ahol egy korosztállyal magasabb csoportban indultunk!

A bal lábam lenne erősebb!

Kemény edzések vannak a teljesítmények mögött, nekem egy kicsit másképp is fel kell készülnöm minden edzésre, meccsre, sokan nem is tudják, mennyivel másabb nekem a felkészülés. De nem panaszkodom, ha csak egy dolgon változtathatnék, nem a diabomat tenném le, hanem a bal lábamat szeretném, hogy erősebb legyen!

Jól megférünk egymás mellett a diabommal a kapuban! Igyekszem úgy intézni a diabos dolgaimat, a méréseket, a pumpás dolgaimat, hogy ez ne zavarjon senkit, de az sem zavar, ha más is látja. Soha nem volt ebből még nézeteltérésem, soha nem kaptam kelletlen megjegyzéseket. Szerintem elfogadott az új csapatom úgy, ahogy vagyok, nem „a diabos srác” vagyok a szemükben, hanem az egyik kapusuk. Nem érzem úgy, hogy az edzőim másképp bánnának velem, de nem is kell, ezt nem is szeretném! Nekem pont így jó, ahogyan most van!

Büszke vagyok

El nem tudom képzelni, mi lenne az az ok, ami miatt a kézilabdázást abbahagynám, de az biztos, hogy a diab miatt soha nem hagynám abba! Profi, tapasztalt edzőim vannak: edzőm Kovács György, a Balatonfüredi KSE-nél játszik, az egyesület vezetője és névadója Éles József válogatott kézilabdázó volt, mai napig ő vezeti a veszprémi tabella góllövő listáját, kapusedzőm, Fazekas Nándor, válogatott kapus a mai napig is. Felnézek rájuk, nagyon büszke vagyok arra, hogy ebben a csapatban játszhatok, és ilyen remek emberek és szakemberek az edzőim!

Remélem, ennek a cikkemnek is lesz folytatása jövőre, ahogy a tavalyinak a mostani írásom… Igyekszem a lehető legjobb teljesítményt nyújtani az iskolában és a pályán is. Na, meg a diabom kezelésében is.

Jámbor Máté