Egy évem a Szurikátákkal

Amikor a Szurikáta Alapítványról mesélek, nem tudok objektív maradni. Beszámolóimat mindig komolyan kezdem, röpködnek az „orvostanhallgatós” szavak, mint a primer prevenció, szuggesztiók és átkeretezés, de aztán, ahogy egyre inkább elhatalmasodik rajtam a lelkesedés, a tankönyvízű szöveget felváltják a személyes dolgok: a történetek.

Így kezdődött

A Szurikáta Alapítvány keretein belül körülbelül másfél éve működik a Szurikáta diabFoglalkozás. Az alapítvány a felnőtteket a diabTanodában oktatja, a Szurikáta Foglalkozás pedig orvostanhallgató önkéntesek segítségével a gyermek korosztályt célozza meg. Óvodai foglalkozásokkal indult a program, ahol is játékos formában tanítgatták a diabos gyerkőcöket és társaikat a diabéteszről. Az alapokat Bui Phi Vanthu orvostanhallgató rakta le, majd körülbelül fél évvel később Dancs Kitti vezetésével szurikátáink, Kata és Peti életre keltek.

Kitti az ovis foglalkozásokhoz kidolgozott egy könnyed, ám a látszat ellenére nagyon is átgondolt programtervezetet, én az ő szárnyai alatt gyakorolhattam. Idén nagy örömünkre elkezdtek az iskolák is érdeklődni a programunk iránt, így megszületett az iskolás programterv. Természetesen mind a kettő folyamatosan csiszolódik, volt, hogy egy édesanya szolgált építő jellegű javaslattal, míg az iskolás programtervezetemhez maguk a gyerekek tették hozzá a legtöbbet.

Középpontban a diabétesz

A foglalkozásunkon először a diabéteszről, majd az egészséges életmódról beszélünk, a kisebbeknek Szuri Kata és Szuri Peti aktív közreműködésével. A nagyobbak számára ők inkább csak kedves szemléltetőként szolgálnak.

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy már a kisebbekkel is az elején leszögezzük, hogy miért szeretnénk, hogy diabétesznek nevezzék és ne cukorbetegségnek. Nem szeretnénk senkiben betegségtudatot kelteni, a diabétesz állapot, amellyel – megfelelő önfegyelem birtokában – teljes életet lehet élni. A kisebbeknél különösen fontos, hogy eloszlassuk az olyan tévhiteket, mint hogy a diabétesz oka a túl sok cukor fogyasztása, vagy hogy el lehet egymástól kapni.

A kicsiknél körben ülünk a szőnyegen, és a szurikáták segítségével zajlik a foglalkozás: eleinte megszeppenten suttognak, én beszélek helyettük, majd később, amikor már felbátorodtak, megmutatják a kistáskájuk tartalmát: az inzulinbeadó tollat/pumpát, a hipó elhárítására való kekszet vagy szőlőcukrot és a vércukormérőt. Amikor a figyelem megcsappan egy kicsit, akkor játszunk együtt valami szervezett játékot, de a végén mindig van idő a szurikátákat babusgatni és gyógyítgatni.

Az iskolában több mindent elmondunk, de még nekik is nehéz téma ez, mivel kevés ismerettel rendelkeznek, mi pedig rájuk zúdítunk egy sereg idegen kifejezést (élükön a diabétesszel, amit még ennek fényében sem vagyunk hajlandók cukorbetegségnek nevezni). Én ilyenkor tanító nénivé lényegülök át, és igyekszem érthetően és megjegyezhetően elmondani a tudnivalókat. Minden alkalommal meglepődöm, hogy a gyerekek mennyire okosak és tájékozottak tudnak lenni.

Egészséges táplálkozás

A foglalkozás második része az egészséges táplálkozásról szól. Nagyon kell igyekezni, hogy maradjon elég idő és lelkesedés, ezért közben az iskolásokkal is szoktunk játékszünetet tartani. Amikor májusban egy szókimondó kisfiú, aki egymás után 2 foglalkozást végigült, úgy harangozta be az egészséges életmódot propagáló részünket, hogy „most egy kicsit unalmas rész jön, de azért figyeljetek”, rájöttem, hogy interaktívabbá és színesebbé kell tennünk.

Idén novemberben egy tüneményes ovis szemrehányóan az orrom alá dugott egy színes ételfotós kártyát, megpirongatott, hogy azt miért nem mutattam meg. Körülbelül 25 ételfotót mutattam nekik, mindet megbeszéltük amolyan kérdezz-felelek formában, közben érintve a diabéteszes étrend sajátosságait is („jó szénhidrátok, szénhidrátszámlálás stb.). Ezek szerint jól csináltuk, mert annyira élvezte, hogy még többet szeretett volna.

Egy nagyon egészségtudatos, egyébként 2-es típusú diabéteszes győri óvó néni pedig komplett táplálékpiramist rakott össze kártyáinkból a csoportjának, majd elmagyarázta, hogy miből mennyit szabad és kell enni. Ő adta az ötletet ahhoz, hogy az iskolás foglalkozások végén a kártyákból hatalmas okostányért építsünk a gyerekekkel.

Felejthetetlen pillanatok

Foglalkozás közben derült ki az egyik kislányról, hogy fél a tűktől, mivel komoly beavatkozásokon esett át kiskorában. A többiek türelemmel vártak, hogy jobban legyen, és közben kölcsön fonendoszkópokkal hallgattak mindenkit, aki csak az útjukba került. A kislány a nyitott ablak mellett pihegett, de – köszönhetően Szuri Kata ölelgetésének, illetve egy gyógyító szőlőcukornak – szép lassan megnyugodott. Nagyon büszke voltam rá, hogy felül tudott kerekedni a félelmén, visszaült, és végighallgatta a tanórát.

Egy harmadikos diabos nagyfiú segített nekünk megtartani az órát, és a nyakába kanyarított fonendoszkóppal járt körbe az osztályteremben, hogy mindenkinek megmutathassa a glukagonját.

Mindig elmosolyodom, amikor eszembe jutnak azok az ovisok, akik a foglalkozáson teljesen a szurikáták bűvkörébe kerültek. Mondandóm közben az egyik kislány elkezdett méltatlankodni: „Ne te mondd! Mesélje Kata!” Ugyanez a kislány, mikor a beszédem végére értem, megkérdezte, hogy megcsiklandozhatja-e Szuri Katát. Hirtelen nem tudtam mire vélni, de mondtam, hogy persze. A művelet után felkacagott, aztán a következő pillanatban a többiek egy emberként nyúltak a kezemben tartott szurikáta felé, és „csiki-csiki” felkiáltásokkal kezdetét vette a támadás. A foglalkozás hatalmas nevetéssel zárult, Szuri Kata megadta magát, én pedig csendben hálát adtam, hogy rá irányul a figyelem, mert én bizony nem álltam volna meg hisztérikus nevetés nélkül a csikirohamot.

Nem különc, különleges!

Az egyik legmeghatározóbb pillanatom pedig az volt, amikor az egyik fővárosi oviban a gyerekeknek megmutattam Szuri Peti inzulinpumpáját, és a csoport diabos kisfiúja felpattant. Lendületes mozdulattal felrántotta a pólóját, hogy a többiek láthassák az ő igazi pumpáját, majd egyenesen állt a pillantások kereszttüzében, az arcáról pedig ragyogott a büszkeség. Tudom, hogy a társai máskor is látták már azt a pumpát, de a szurikáták új megvilágításba helyezték. Ő volt a főszereplő, és abban a pillanatban – remélem, attól a pillanattól fogva – nem különc, hanem különleges.

A mi célunk nem az, hogy a gyerekek tisztában legyenek, mondjuk az inzulin perifériás hatásaival. Helyes általános képet szeretnénk kialakítani a diabéteszről. A legnagyobb célunk pedig, hogy elfogadásra neveljük őket.

Sinka Dorinamedika
a Szurikáta Foglalkozás programvezetője