Diabétesz anno…

Időnként eljátszom a gondolattal, milyen lehetett az élet, mondjuk a reformkorban. Hogyan élhettek Széchenyiék, hiszen nemcsak „okostelefon” és internet nem volt, hanem még villany sem, telefon sem, rádió sem. Nem ismerték a betegségek nagy részének az okát és a lényegét, hiszen nem ismerték még sem a baktériumokat, sem a vírusokat. Nem voltak a mai értelemben hatásos gyógyszerek: sem antibiotikumok, sem inzulin. Mégis éltek, alkottak, kapcsolatot tartottak sok mindenkivel, utaztak, járták a világot, tapasztalatokat gyűjtöttek, és – a jobbak – ezekkel a tapasztalatokkal hazatérve segítették elő a hazai élet fejlődését, Magyarország felvirágozását mind a tudományos élet, mind a gazdasági gyakorlat terén.

Idézzük fel most a múltat a gyermekkori diabéteszt illetően!

Tudjuk, hogy 1922 előtt valamennyi 1-es típusú cukorbeteg a betegség jelentkezését követően néhány nap, néhány hét, esetleg 1-2 év után meghalt diabéteszes ketoacidózisban. 1922 januárjában felcsillant a remény: egy 14 éves, halálán lévő cukorbeteg fiú életét megmentette a frissen felfedezett inzulin. Az igény és a lelkesedés óriási volt, néhány éven belül számos országban (így hazánkban is) gyártani kezdték az állatokból kivont „csodaszert”. Rövid időn belül kiderült, hogy nem csak a kómából lehet visszahozni a korábban halálra ítélt betegeket, hanem az inzulin rendszeres adásával meg is lehet előzni a drámai anyagcsere-katasztrófát. Magyarország a világon a második ország volt, ahol – egy belügyminiszteri rendelet alapján – a rászorulók ingyen kapták meg az inzulint!

Hol és ki adja be az inzulininjekciót?

A korabeli orvosi-gyógyszertani könyvek úgy foglaltak állást, hogy „ne adjunk a betegek kezébe fecskendőt, mert akkor morfinistákat nevelünk!” Hamarosan kiderült, hogy nem az a megoldás, hogy napjában akár többször bemenjen a beteg a kórházba vagy az orvosi rendelőbe, nem is az, hogy egy ápolónő járjon ki hozzájuk az inzulint beadni, hanem igenis meg lehet és meg is kell tanítani a betegeket (gyermekek esetén a szülőket) az inzulin beadására.

Mivel adja be?

Kaptak a betegek egy fémdugattyús üvegfecskendőt és az erre ráhúzható tűket. Ezeket naponta legalább egyszer ki kellett főzni kis lábasban, hogy sterilek legyenek. A kifőzéshez a fecskendőből ki kellett húzni a dugattyút, mert különben az üveg elrepedt. (A fém és az üveg nem egyformán tágul a kifőzés közben. Fizika, óh…) Az edény aljára gézlapokat kellett tenni, hogy forrás közben ne ütődjön az üveg a dugattyúhoz vagy az edényhez, mert attól elrepedhetett. Ha nem figyeltek kellően és a kifőzővíz elforrt, akkor a géz elkezdett égni, ez nagyon büdös volt, de ez még hagyján: a baj az volt, hogy a fecskendő üvegét a végén lévő fémhez ólom illesztette, s ha ez elolvadt, akkor megint csak használhatatlanná vált a fecskendő. Ha a kifőzéshez nem desztillált vizet használtak, akkor előbb utóbb vízkő rakódott le a fecskendőre és a tűkre egyaránt. A fecskendő dugattyúja ilyenkor beszorult az üvegbe. Létezett egy olyan, dugóhúzóra hasonlító szerkezet, amellyel ilyenkor meg lehetett próbálni kihúzni a dugattyút. Sikernek számított, ha nem tört el az üveg. A vékony tűket pedig teljesen el is zárhatta a vízkő.

Komoly gondokat okozott a fecskendők és a tűk nagy „holttere” (a tűben és a fecskendő csatlakozó kónuszában maradó folyadéktér). Ez nem csupán azért volt gond, mert számottevő – beadásonként akár 4-8 egység – inzulin ment veszendőbe, hanem a fő probléma akkor jelentkezett, amikor kétféle inzulint frissen összeszívva adtunk be.

Holttér nélküli fecskendők, majd a pen

Mindezek miatt megváltásnak tartottuk a műanyag, holttér nélküli (beépített tűvel gyártott) fecskendők megjelenését az 1970-es években. Ezeket steril csomagokban lehetett kapni, és használat után el lehetett dobni. Vagyis el lehetett volna dobni, ha nem Magyarországon éltünk volna. Kevés volt belőlük és drága volt. Mit csinált a „leleményes” magyar? A kórházakban akkor rendszeresen használt gáz-sterilizátorban sterilizáltuk újra. (Rágondolni is rossz ma már!) Ma is emlékszem arra a kanadai cukorbeteg kisfiúra, akit valamilyen heveny bajjal kezeltünk, és az általunk kincsnek tartott műanyag fecskendőjét a beadás után összetörte, nehogy a kábítószeresek használhassák a szemétből kivéve.

A nyolcvanas években jöttek a penek, majd később a pumpák. Ezt már ismeritek! (Azt azért elmondom, hogy az első 28 pent Bécsből én „csempésztem” be 1989-ben vagy 90-ben, hogy a gyermekdiabétesz-gondozókban dolgozók megismerjék és gyakorolják addig is, amíg hivatalosan hozzájuthatnak majd a gyermekek.)

Az inzulinokról

Eleinte állati hasnyálmirigyből vonták ki. Erre sertés, marha (egy ideig juh) volt alkalmas. Ezen állatok inzulinja hatásos volt az ember számára, és elég nagy számban vágták le őket a világon. Csak az volt a probléma, hogy a fajidegen anyag beadásával gyakran immunológiai reakciókat indítottunk el. A betegekben inzulinellenes antitestek keletkeztek, amelyek gyengítették a beadott inzulin hatását. Sok esetben allergiás reakciók is kialakultak.

Az 1960-as, 70-es években forgalomba hozott tisztított, majd nagyfokban tisztított inzulinok csökkentették ezt a problémát, de a megoldást a géntechnológiával előállított humán (az emberével azonos) inzulinok jelentették az 1980-as évek elején. A humán inzulinmolekula változtatásával kifejlesztett úgynevezett inzulinanalógok pedig azt szolgálják, hogy az inzulin hatáskinetikája minél jobban hasonlítson az élettanihoz.

Vércukormérés

Az idő állását és múlását akkor is érzékelte az ember, amikor nem volt órája. Majd csinált napórát, homokórát, toronyórát, karórát s végül rádiófrekvenciás világórát. Valahogy így voltunk a vércukor megítélésével is. Kezdetben erre csak a kórházi-rendelőintézeti laboratóriumokban volt lehetőség. A vizelet cukor- és acetontartalmának kimutatására egyszerűbb módok is voltak, ezekkel kezdődött a beállítás otthoni ellenőrzése. (Az egyik kolléga barátom mesélt egy betegéről, aki a saját vizeletének „ragadóssága” szerint döntött arról, hogy mennyi inzulint adjon be.)

Az 1970-es évek végén volt egy olyan javaslat – és gyakorlat is itt-ott –, hogy a beteg otthon szúrja meg az ujját, és egy nagy vércseppet tegyen rá egy szűrőpapírra (ráírva az időpontot). Ebből a beszáradt vércseppből a kórházi laboratóriumban ki lehetett vonni a cukrot, és így akkor egy otthoni profilt is készíthettünk (persze az eredmény nem azonnali volt). A módszer pontosságát sokan vitatták, de abban szerepe lehetett, hogy generálta az otthoni vércukormérés bevezetését, elterjedését.

A vércukorszintet ellenőrző tesztcsíkokat és az ezek eredményét leolvasó készülékeket ugyanis eleinte csak a kórházakban használtuk, majd egyes egyedi esetekben – profilkészítés, terhes cukorbeteg otthoni ellenőrzése, táborozás – „kölcsönadva” a kórházi készüléket jöttünk rá arra, hogy micsoda különbség… (mint a napóra és a karóra). Hazánkban éppen 30 éve annak, hogy az otthoni vércukormérés gyakorlata elterjedhetett a 77 Elektronika Kft. Dcont családjának forgalomba hozatalával. Napjainkban pedig a folyamatos szöveti cukormérés jelent új perspektívát ezen a téren.

Gondozás

A gondozásról röviden annyit, hogy az 1960-as évekig csak Budapesten, az I. sz. Gyermekklinikán volt szervezett diabéteszgondozás, Barta Lajos professzor vezetésével. Ezt követően Szombathelyen, majd sorra a többi megyeszékhelyen és a nagyobb kórházakban kialakultak a ma is működő gyermekdiabétesz-gondozók. Ezek munkáját koordinálja a Magyar Gyermekorvosok Társasága és a Magyar Diabetes Társaság Gyermekdiabetes Szekciója. A közös munkával el tudtuk érni, hogy ma Magyarországon a cukorbeteg gyermekek ellátása egységes elvek szerint történik.

Miért jó egy ilyen visszatekintés?

Nem azért írtam le, hogy lásd, milyen nehéz volt régen! Ez téged nem vigasztal. Ez természetes. Mi, gyermekdiabetológusok és segítőink igyekszünk mindent biztosítani, ami lehetséges és hasznodra válik. Tudjuk, hogy lényegesen jobban és többet tudunk segíteni, mint 50-70 évvel ezelőtt. De azt is tudjuk, hogy ez a segítség ma sem oldja meg minden gondodat. Tudták ezt elődeink is, akik tették az akkor tehetőt, és kutatták a jobbítás lehetőségeit. Ezt teszik a mai orvosok is, azt remélve, hogy egyszer a mai lehetőségekről, gyakorlatról is azt írhatja valaki, hogy anno…

Dr. Békefi Dezső