Sport és humor
Üdv a klubban!
– Te terhes vagy? – kiáltott rá megrökönyödve a 14 éves Zelmára edzőtársa.
– Miért lennék terhes? – válaszolt csodálkozva Zelma.
– Mert anyukám is terhesen volt cukorbeteg!
Az igaz történeten alapuló párbeszéden nevetünk, de azért egy kicsit el is szégyelljük magunkat, hogy mennyire tudatlanok vagyunk mi, kívülállók.
A Sportos Cukorbetegekért Egyesület tagjai összegyűjtötték, és a 2015-ös, veszprémi Országos Gyermekdiabétesz Napon előadták a legnevetségesebb reakciókat, amivel a diabéteszesek találkoznak.
– Ragályos? – ez volt a legelképesztőbb kérdés.
Az egyik nagymama pedig kínálgatta a frissen sült pogácsát, de ők udvariasan köszönték, mondván diabéteszesek, nem ehetnek belőle. A nagyi kifakadt: „De hát nincs is benne cukor!” Ez Bálint sztorija, aki még okosan hozzáfűzi: De a lisztben van szénhidrát.
Bejött egy néni a klubba, beszélgettünk vele, érdeklődött, mondtuk, hogy ez egy diabéteszes egyesület és Zelma is cukorbeteg. A néni elgondolkodott és csak annyit mondott:
– Cukorbeteg? De hát nem is látszik rajta – meséli Dávid Zsuzsa, a Sportos Cukorbetegekért Egyesület alapítója. Két fiával, Gálóczy Balázzsal (15) és Gálóczy Bálinttal (13) nagyon aktív közösségi életet élnek. Csak Balázs a diabéteszes, de Bálint is csatlakozott hozzájuk a jó társaság kedvéért.
– Ha a mi gyerekeink nem lennének érintettek, mi sem tudnánk többet a diabéteszről – mondja Zsuzsa, aki végzettségét tekintve gyógytornász. – Nekünk ez az életünk, ezért kötelességünk az ismeretterjesztés. Azzal, hogy mi megmutatjuk magunkat és beszélünk arról, hogyan élünk, kicsit szélesítjük a társadalom látókörét. Amikor nekem cukorbeteg lett Balázs fiam, azonnal elkezdtem szakirodalmat keresni, például arról, hogy diabéteszes gyerekek mit és hogyan sportolhatnak. Nem voltam elégedett azzal, amit találtam. Arra voltam kíváncsi, hogyan áll be a cukra, ha ilyen edzése van, és hogyan, ha másmilyen. Ott voltam minden edzésén és néztem, mi történik. Azt vettem észre, hogy vannak anyukák, akik hozzám hasonlóan ugyanezt megcsinálják, és vannak, akik nem merik. Ezért gondoltam, hogy fogjunk össze, adjuk át egymásnak a tapasztalatainkat. Három évvel ezelőtt megalapítottuk az egyesületet, amelyben egymástól tanulunk. Először csináltam egy nyári tábort, azután eldöntöttük, hogy sűrűbben találkozunk, tavaly óta már havonta összejövünk, minden hónapban együtt elmegyünk kirándulni.
Az egyesület fiataljai írtak egy „Cuki füzetet”, amelyet Sopronban, az MDT Gyermekdiabetes Szekciójának Tudományos Ülésén már könyv formában mutathattunk be. Ebben a gyerekek adják át tapasztalataikat gyerekeknek. Ha egy kisgyerek a kezébe veszi, akkor az ő szintjének megfelelően tájékozódni tud a diabéteszes hétköznapjairól.
Van egy Üdv a klubban! elnevezésű foglalkozása is az egyesületnek. Ezzel a szülőkön próbálnak segíteni. A diagnózis többnyire minden szempontból felkészületlenül éri a szülőt, azonnal rengeteg információt nyomnak az agyába, ráadásul megtört lélekkel kell ezeket az információkat valahogyan feldolgoznia. Zsuzsa szerint ebben a helyzetben leginkább egy olyan szülő segítsége lehet áldásos, aki maga is átesett ezen a folyamaton.
– Mi pozitív jövőképet akarunk adni a szülőknek, gyerekeknek, ezzel segítünk megoldani a mindennapok feladatait – összegezte az édesanya, aki kifogyhatatlan ötletekből és energiából.
Bartuc Gabriella
KamaszPanasz: Aggodalom helyett elfogadás
A budapesti Sportos Cukorbetegekért Egyesületnek van egy KamaszPanasz nevű fóruma is. Erről Dávid Zsuzsa alapító így beszél:
– Amíg kicsik a gyerekek, mi számoljuk a szénhidrátot, az inzulinadást, de ahogy nőnek, el kell engedni a kezüket, ami nem megy simán. Nem mindig találkoznak a szülők elvárásai a kamaszokéival. Egy nagyon jó pszichológus ismerősömmel rendszeresen leülünk körbeszélgetésre. Öt család, szülők és gyerekek, pszichológus irányítása mellett átbeszéltük ezeket a dolgokat. És ezek a kitárgyalt témák tovább dolgoztak gyerekekben és szülőkben egyaránt. Havi gyakorisággal, öt alkalommal találkoztunk. Nagyon tanulságos volt, rengeteg hasznos tapasztalattal. Engem legjobban az ütött szíven, hogy a fiatalok nem akarják hallani, milyen szövődmények lehetnek. Megbeszéltük azt is, milyen cukoringadozást tud a szülő elfogadni és milyent a gyermek. Mert a gyerekek egy kis ingadozást nem éreznek veszélyesnek. El kell tudnunk fogadni, hogy a gyerekünk nem csak a cukorszintjével foglalkozik az iskolában, sok minden más is leköti a figyelmét. Úgy tapasztaltam, hogy miután őszintén megbeszéltünk mindent, a gyerekek jobban meg akartak felelni a jónak, az elvárásainknak. Nagyon jó hatással volt ránk is, mert a szülői aggodalmat fel kell hogy váltsa a szülői elfogadás.
