A cukorbetegség és MI – Diab-játékszabályok – sportolj cukorbetegen is!
Jámbor Máté vagyok, 12 éves, és majdnem ugyanennyi ideje diabos, már több mint 8 éve pumpás.
Mindig nagyon szerettem a sportot, életelemem a mozgás. Sokáig keresgéltem azt a sportágat, ami hozzám passzol, amit a legszívesebben csinálnék, akár napi szinten is. Mindig szerettem biciklizni, úszni, korizni, de valami mást kerestem. Valami csapatjátékot. Várpalotán élek, egy régi bányászvárosban, ahol nagy múltja van a kézilabdának. Három évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megnézek egy-két edzést, mit is csinálnak a fiúk, milyen az edző, milyen a csapat. Első alkalommal már nagyon megszerettem a közeget, az edző nagyon szimpatikus volt. Ám volt egy nagy kérdés: hogyan fognak az edző és a csapattársak viszonyulni a diabéteszemhez. Mert azért ebből a szempontból kicsit különbözök a többiektől, rám nem csak a kézilabda, hanem a diab-játékszabályai is vonatkoznak. Az edzőm azonnal biztosított arról, hogy semmi gond a részéről, ez nem lehet akadály! Megbeszéltük a diab-játékszabályokat, és elkezdtem rendszeresen edzésekre járni, leigazolt játékosa lettem a Várpalotai Bányász Sportkörnek.
Pár hét alatt sikerült a számomra – és a cukrom számára – legideálisabb taktikát kialakítani: edzés megkezdése előtt szigorúan mérés, ha szükséges, akkor kis szénhidráttal bebiztosítani az elkövetkező 1-1,5 órát, eleinte félidőben is mértem, de ez hamar elhagyható volt. Végig pumpa nélkül vagyok edzésen, így a legjobb.
Kb. 1 évig bal átlövő poszton játszottam, de sajnos egy edzőmérkőzésen eltört a bal karom, és fél évet ki kellett hagynom. Nagyon rossz volt edzések és a csapat nélkül.
Tavaly nyáron nagy örömmel mondta az edzőm, hogy Várpalota romániai testvérvárosába, Petrozsénybe utazunk 5 napra, lesz mérkőzés is, helyi csapattal. Mindenki nagyon izgatottan várta, köztük én is. Kicsit tartottam attól, velem mi lesz, el mer-e vinni az edzőm ilyen nagy távolságra, ráadásul külföldre. Sajnos a diab nem egy olyan sportág, amit abba lehet hagyni, nincs benne nyári szünet, nincs nyaralás, kirándulás, és az országhatárokat sem ismeri… Megmondom őszintén, kicsit félve kérdeztem rá, hogy én is mehetek-e, esetleg anya is jöhetne-e, mint a személyes bio-hasnyálmirigyem… Az edzőm meglepődött, hogy miért ne mehetnék, sőt eleve úgy számoltak, hogy anyukám is jön velünk! Juhú! Volt ám boldogság! Szóval, elvittem magammal „nyaralni” anyut, szuper volt az utazás – mondjuk, én végig aludtam oda és visszafele is, így egész könnyen kibírható volt az a több mint 1000 km! Kinti vendéglátóink is nagyon kedvesek voltak, mindenki nagyon jól érezte magát! Kicsit ijesztő volt több mint 1200 méter magasban levő, csak lanovkával megközelíthető helyen lenni 5 napig. Mert ugye, a diab nem tudja, hogy bocsi, de mentővel sem megközelíthető helyen vagyok, nincs gyógyszertár fent a hegyen, ha esetleg az inzulinnal történik valami… De anya alaposan bebiztosított, mindenből hozott tartalékot, plusz a tartaléknak is volt tartalékja. Esküszöm, hogy akár 1 hónapra elegendő diab-felszerelés volt nálunk (és még pár ruhának is jutott azért hely a bőröndökben)! Szuper volt ez a pár nap, köszi Anya, köszi Edzőbá’! (Azóta még egyszer voltunk kint.)
Mikor visszatértem a játékhoz a kéztörésem után, kiderült, hogy nincs kapus a csapatban. Szívesen jelentkeztem kapusnak, mert példaképem Mirko Alilović, valamint Mikler Roland az MVM Veszprém játékosai.
Kéthetente meccsünk van, regisztrált a csapatom az Erima kézilabdabajnokságba. Sajnos nem vagyunk valami eredményesek még, mert egy szinte teljesen kezdő csapattal neveztünk, de kezdünk belejönni, szerintem szépen fejlődünk. Én egészen biztosan azon fogok dolgozni, hogy minél jobb kapus legyek, szeretnék idősebb koromban magasabb szinten játszani, határ a csillagos ég! Jelenleg úgy érzem, a diab semmiben nem akadályoz, soha nem kellett miatta egyetlen edzést sem kihagynom vagy abbahagynom, a meccseken pedig anya is mindig ott van, külön kézjelzésünk van, ha úgy érzem, hipózok, de még soha nem volt meccs alatt hipóm, vagy bármi baj! Mivel egyedül vagyok kapus, egy meccsnapon pedig általában 2 meccsünk van, nem engedhetem meg a cukimnak, hogy kitoljon velem, meg a csapattal, szerintem ez fejben dől el!
Úgy gondolom, a diab nem lehet akadálya a sportnak, a versenyszerűen sportolásnak sem! Szerintem a sport és a diab is sok mindenre megtanítja az embert: az önfegyelmet, a kitartást, az akaraterőt is edzi, nem csak a testet! Akarom, hogy jó legyek, akarom, hogy jól legyek!
Hajrá diabosok, HAJRÁ BÁNYÁSZ! (Ez a csapatkiáltásunk.)
Kis „érdekesség”: 3 évvel ezelőtt én voltam egyedül diabos az egyesületnél, mára már hárman vagyunk.
Jámbor Máté