Eltelt egy év, és én megint itt vagyok, hogy beszámoljak, mi minden történt velem. Aki olvasta és emlékszik a korábbi írásaimra, az tudja, hogy eddig mindig sporteseményekről számolhattam be, sziklamászásról és futásról. 2014 azonban másként alakult. Az edzéseket felváltotta egy egészen másfajta felkészülés. Január végén megtudtuk, hogy kisbabánk lesz! Most arról írok, hogy milyen volt a várandósságot, a szülést és az első pár hónapot megélni diabéteszesként.

Amint megtudtuk a várva várt örömhírt, a földöntúli boldogság mellett, gyökeres életmódbeli változások történtek. Rögtön lemondtam egy 25 km-es futóversenyt (másnap lett volna), és a futásról általában a várandósságom teljes idejére. Nem akartam semmivel sem kockáztatni, hogy valami baja történjen a babónak. A mászást még egy darabig folytatni tudtam, amíg a pocakom nem akadályozott, persze csak könnyedén, nagyon könnyű utakat mászva, magamat nem megerőltetve. A korábbi mozgásformákat felváltotta a séta és a kismamajóga. Nem volt különösebben nehéz lemondani korábbi dolgaimról, hiszen tudtam, mi a végcél.

Legnehezebb az egészben a vércukrom szinten tartása volt: 9 hónap legmagasabb szintű kontroll, hogy az egészségeshez közeli vércukorértékeket tudjak produkálni, a nap 24 órájában. Eleinte azt gondoltam, menni fog ez nekem munka mellett is. Tévedtem, az első hetekben volt néhány elég nagy vércukor-ingadozás, amitől teljesen kikészültem lelkileg. Rá kellett jönnöm, hogy ezt csak teljes nyugiban tudom megcsinálni, ezért rögtön táppénzre mentem. Onnantól kezdve könnyebb volt a dolog.

Nagy köszönet jár a Kenézy Kórház diabétesz-szakrendelője munkatársainak és dr. Neuwirth Gyula főorvos úrnak, akik hetente nyújtottak magas színvonalú segítséget és lelki támogatást (amikor volt néhány kilengés) a várandósságom egész ideje alatt. Excel táblázatban vezettem az értékeimet, napi 8-10 méréssel és nagyon szigorú CH-kontrollal sikerült elérnem, hogy a vércukrom még soha nem volt olyan jó, mint ez alatt a 8 hónap alatt, 4 és 10 mmol/l között átlagban.

Semmiféle problémám nem volt a terhesség alatt mással sem. Mindig minden érték rendben volt: a vér-, a vizelet-, az ultrahang- és az NST-vizsgálatok eredményei. A baba gyönyörűen fejlődött, semmi nem utalt arra, hogy többletsúlya lenne, ami egy diabéteszes kismamánál előfordulhat. Az inzulinigényem fokozatosan emelkedett, amit szépen lehetett követni. A végére megduplázódott a kiinduláshoz képest.

Természetes szülésre készültem, hiszen semmi nem indokolta az ellenkezőjét. Számomra az utolsó 2 hónap volt nagyon nehéz. Állandó gyomorégés, haskeményedések, már semmilyen testhelyzet nem volt kényelmes, és az utolsó 2 hétben a vérnyomásom kezdett elszállni. Az utolsó héten még rosszabb lett a helyzet, ezért naponta jártam a klinikára. A baba még ekkor is jól volt.

Az élet más forgatókönyvet hozott számunkra, mint a természetes szülés. Előző este, amikor Marci érkezett (a 38. héten), hánytam, a fájások is elkezdődtek, ezért bementünk a szülőszobára, vártunk még, ameddig lehetett (8 óra vajúdás és hányás 15 percenként), hátha abbamarad a hányás, és természetes úton érkezik meg Marci, de nem így történt. A császármetszés mellett döntöttünk, ami a lehető legjobb döntés volt. Marcit is megviselte egy kicsit az anyagcsere-kisiklás, de szerencsére pár óra alatt rendeződött az állapota. Gyönyörű, 3,35 kilós, egészséges csecsemőt vehettünk a kezünkbe. Ez volt eddigi életem legnehezebb, legfelkavaróbb és legcsodálatosabb élménye. Mindent megér! Anyának lenni csodálatos dolog!

Marci most 4 hónapos. A szoptatás szintén nem egyszerű cukrosként, hiszen fokozott igénybevétel a test számára. A szülés után azonnal le kellett venni az inzulinmennyiséget, és tovább kellett csökkenteni utána is folyamatosan. Voltak nagy hipóim mindeközben, de már okosabb vagyok, szépen beállt a cukrom, nagyon kevés inzulinnal működöm.

Amikor Marci 3 hónapos lett, elkezdtem futni is. Bár most még csak 6 km-t futok heti 3-4 alkalommal, és lassabban, mint a maratoni tempóm volt, de egyre könnyebben megy. Az első pár futás nagyon fájdalmas volt. Az elejéről kezdem, onnan kell most megint felküzdeni magam. Arra is vigyázni kell, hogy ne fussak túl magas pulzussal (tejsavat eredményez – izomláz), hiszen az befolyásolhatja az anyatej ízét. Szerencsére egy csodálatos, támogató férjem van, aki mindenben mellettem áll. Két szoptatás között meglógok futni, vagy együtt megyünk ki az erdőbe, és a fiúk addig sétálnak.

Bár még elég messzinek és elképzelhetetlennek tűnik, de – kétszer már megcsináltam –, azt gondolom, fogok én még maratont futni, és Marci vár majd a célban.

Enyedi Nóra