Interjú Trócsányi Gergővel

„A legnagyobb szomorúságomban is vidám ember vagyok”

Ha az embert szorítja a cipő, ki kell lépni belőle, még ha ez rövid távon nagy veszteségeket is jelent – vallja Trócsányi Gergő, a Hollywoodoo zenekar frontembere, akit zenéről, betegségről, küzdelmekről és kudarcokról kérdeztünk.

– Reálértelmiségi családba születtél, édesapád vegyészmérnök volt, édesanyád fizika-kémia szakos tanár. Mi az oka annak, hogy egészen más utat jársz be, mint ami a papírforma szerint várható lett volna?

– Apám gyökerei Sárospatakra vezetnek vissza, és mint tradicionális református család, náluk a humán értelmiség volt erősebb. Ő volt a kakukk-
tojás azzal, hogy reál szakot választott és a vegyipar felé indult el. Anyám pedig épp olyan erős volt a humán tárgyakban, mint a reálban. Az ő családjában az irodalmi véna is jelen volt, zenét is tanult annak idején. Engem a bátyám vitt erre az útra, ő ragadott gitárt, és én, mint öcsike mindig a nyomában jártam. Ő volt a példaképem, a rockzenével is ő fertőzött meg. Míg mások fociztak, mi azt játszottuk, hogy zenészek vagyunk. Nyilván később az is motivációt jelentett, hogy a gitározással közelebb lehetett kerülni a lányokhoz az iskolában.

– Volt fordulópont a zenekar életében, vagy szép lassan nőttétek ki magatokat?

– Az első komoly lökést az első koncertünk adta. Saját baráti körünk előtt léptünk fel, egy másik zenekar társaságában. Közel százfős nézősereg gyűlt össze, ami óriási élmény volt. Aztán három-négy évre rá volt egy másik fordulópont, amikor nagyon nagy kátyúba került a rockzene Magyarországon. Akkor jöttek divatba a fiú- meg lányzenekarok, tele lettek a diszkók velük, a rock-kocsmák meg kiürültek. Teljesen átalakult a zene, és ebben a közegben máshogy kellett megfogalmazni magunkat. Úgy éreztük, ha Veszprémben maradunk, nem tudunk már labdába rúgni. Az akkori ötös fogatból hárman felköltöztünk Budapestre. Ott elkezdődött egy másik élet, teljesen új világ tárult fel előttünk. Más dimenziók, nagyobb lehetőségek, ugyanakkor erősebb konkurencia is. Az akkori Est FM-ben volt lehetőségünk bemutatkozásra, és annyira megtetszett nekik az Örvényes című számunk, hogy rotációban játszotta a rádió, ez a karrierünknek is jókora lökést adott.

– Miért költöztél vissza Veszprémbe? Új kihívásokat kerestél, vagy egyszerűen már nem akartál több energiát tenni a zenekarba?

– Soha nem tudtunk átbillenni azon a ponton, hogy a zenekar ötünknek igazi megélhetést biztosítson. Nem volt menedzserünk soha, önjáró társaság voltunk. Nem akarok butaságot mondani, de ez karmikus dolog. Ez volt a zenekar sorsa, és azzal párhuzamosan az enyém is: nagy sikerek, nagy kudarcok, kis sikerek, kis kudarcok között való lavírozás, ami végül átvált valami másba. Nagyon szép élményeket szereztünk, de megélni sose tudtunk a muzsikálásból. Rádióztam, televíziós műsort készítettünk, színészkedtem, reklámszínészkedtem, igyekeztem kiegészíteni a zenei bevételeimet.

– Mik voltak a nagy sikerek és a nagy kudarcok?

– Nagy siker volt, hogy az akkori Warner Magneotonhoz le tudtunk szerződni, és az első lemezünkről a Kívánj tizet című dal két hétig a Viva toplistáját vezette. Aztán ebből készült egy videoklip, az is népszerű volt, abban az időszakban a rádiók is szívesen játszották a számainkat. A második sikerhullám a Taxidermia volt, amelynek az egyik főszerepét eljátszottam, és egy betétdalt is készítettünk. Rendkívül sikeres vállalkozás volt a film, én is sokat szerepeltem abban az időben. A zenekar is jobban fókuszba került. A nagy kudarcok ezeknek a kontrasztjai voltak, amikor elindultunk a siker felé, majd megálltunk, és nem tudtunk átlendülni a holtponton. Megmaradtunk mindig azon a mezsgyén, amiről azt gondoltuk, számunkra vállalható, szerethető. Nem akartunk alkudozni, kompromisszumot kötni és populárisabb zenét játszani annak érdekében, hogy nagyobb publicitáshoz jussunk.

– Olyan, mintha mindig rosszkor lettél volna rossz helyen. Épp amikor megindult a zenekar szekere, akkor jött be a válság, és a Taxidermia is pont abban az időszakban készült, amikor elapadtak a támogatások és gyakorlatilag meghalt a művészfilm.

– Azt hiszem, öt-hat évvel késtük le ezt a vonatot, nekünk ekkor adódott lehetőség. Nagyon bántott, aztán már egyre kevésbé. Elfogadtam, és idővel arra kezdtem koncentrálni, hogy személyes életemben hogyan élem meg ezeket a sikereket és kudarcokat. Sokáig összemosódott a zenész és a civil életem, aztán rájöttem, hogy a zenekari élet mellett legalább olyan fontos társat találni, otthont kialakítani, megélhetési bázist létrehozni. A többieknél ez egyre inkább megvalósult, talán, mert nem foglalkoztak annyit a háttérmunkával, nekik elég volt a kreatív részét belerakni, hogy működjünk. Minél inkább próbáltam sikeressé tenni a produkciót, annál inkább látszott, hogy nem tud azzá válni, legalábbis olyan mértékben nem, ahogy szeretném. Akkor jött a válság, szűkült a piac, a mozgástér, és az én lehetőségeim is szűkültek. Amíg a többiek gyökeret tudtak ereszteni Budapesten, én maradtam hazátlan. Magányosan, egyedül éltem a lakásomban, az egészségi problémáim is újra csúcsra járatódtak.

– És akkor kiléptél a cipőből, ami szorított…

– Viharverten, de nem feladva a küzdést, hazaköltöztem és megpróbáltam az egészségemet helyrerakni. Addigra már három helyen volt fekélyes a gyomrom a rendszeresen szedett fájdalomcsillapítóktól, és három-négy órákat tudtam csak aludni éjszakánként, azt is fotelben ülve. Hipertóniám volt, kialakult a cukorbetegségem, amire egyre több gyógyszert kellett szednem. A testem egy időzített bomba volt. Már közel tíz műtéten túl voltam, és egészen reménytelennek tűnt a helyzet. Akkor jött a gastric bypass műtét lehetősége. Elkezdtem számot vetni, hogy megéri-e, mit nyerhetek, mit veszíthetek. Úgy éreztem, nemigen van veszítenivalóm, abban az állapotban 3-5 év közöttre jósolták a túlélési esélyemet. Addigra már végigpróbálgattam a különböző típusú diétákat, sportolni is próbáltam, de reménytelen küzdelmet vívtam. Mindennapi társam volt a fájdalom.

– Így vagy úgy, de folyamatosan kemény harcot vívsz magadért és az egészségedért.

– Nem biztos, hogy eredményre vezet, ha az ember rábízza magát az első orvosra. A bátyám harcolt, ő erőltette, hogy menjünk, keressük meg a megfelelő orvosokat. Veszprémben Pákozdi János főigazgató úr és Szabados György főorvos úr voltak, akik mind a szakmai tudásukkal, mind a hozzáállásukkal rengeteget segítettek. Emlékszem, az intenzív osztály irodájában volt egy kép, amely egy gólyát ábrázolt, a szájában egy békával, ami szorítja a nyakát. Felette a felirattal, never ever give up, vagyis soha ne add fel. Ez lett a mottóm, bármilyen kegyetlen, szorult helyzetbe is kerül az ember, addig kell harcolni, amíg szufla van benne. Ez a gyógyuláshoz elengedhetetlen! Ha az ember úgy érzi, elfáradt, feladja, akkor jön a még nagyobb betegséghalmaz, jó esetben a kegyes, rossz esetben a kegyetlen halál.

– Soha nem érezted, hogy elfáradtál, feladod?

– Dehogynem, nagyon-nagyon sokszor. Elképesztően hosszú vándorút volt, lassan húsz éve küzdök az egészségemért és még mindig nem értem a végére. Ez az embert türelemre és alázatra tanítja. Ad valamiféle elfogadó bölcsességet és megnyugvást. Igen, harcolok, és ha elfáradok, akkor pihenek egy kicsit. Vannak rossz napok, amikor azt gondolom, de jó volna meghalni, de aztán jön a másnap, és elindul az életösztön megint. Világéletemben életigenlő, életszerető, sőt hedonista ember voltam, két kanállal tudtam habzsolni az életet, amikor nagyon jól éreztem magam a bőrömben. A testem, a lelkem, az agyam, mindenem emlékszik arra az időszakra, és arra is, hogy alapvetően vidám ember vagyok. A legnagyobb szomorúságomban is az vagyok, és ha kell, Münchhausen báróként tudom kirántani magam, a saját hajamnál fogva a bajból. A nagyapám hagyta rám emlékül azt a szép latin mondást, hogy navigare necesse est, vagyis hajózni muszáj. Menni kell, mert addig tart az élet! Szabados főorvos úr pedig azt mondta, hogy az élet gátfutás. Az ember legyűr egy akadályt, aztán még egyet, és addig tart az élet, amíg az utolsónál el nem botlunk. Mindig lesz egy következő harc, egy megoldandó feladat. Mert amíg az ember magának feladatot ad, saját maga előtt célokat lát, addig ezekért a célokért lehet küzdeni. Talán ez az élet élhetőségének a titka, ahogy Madách is írja, a küzdelem ad értelmet az életnek. A küzdelmeken keresztül tanuljuk meg, hogy kik vagyunk valójában.

– Trócsányi Gergő – kicsoda?

– Ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat, ezernyi kalandot kell átélnünk. Sok mindenbe belevágtam az életemben, sok minden érdekelt, mindig is nyüzsgő ember voltam, aki folyton figyel. Kerestem önmagam és keresem a mai napig az igazi énemet. Annyi minden voltam már, épp hogy csak akasztott ember nem! Semmit sem bánok, mert szép kaland volt mindegyik.

– Gyökeret eresztettél Veszprémben?

– Igen, megtaláltam magam itthon, bár még nagyon ingoványos a talaj, tőketartalékaim sincsenek. De kaptam egy rangos elismerést, a megyei Prima-díjat, ami számomra óriási meglepetés volt. Ennek folytatásaként jött, a mások szerint is elég jó ötletem, a Raklappódium. Egy kulturális rendezvényszervezéssel foglalkozó cég, illetve ehhez kapcsolódóan egy alapítvány létrehozásán fáradozunk. Szeretném, ha megmaradhatnánk itthon Magyarországon, itt szeretném azokat az értékeket képviselni, amelyekben hiszek.

– Van B, C, D terved?

– Mindig van B, C, D terv. Az embernek elsősorban élni kell. Az élethez, pedig egészség, anyagiak és lelki dolgok kellenek. Ha valamelyik pillér hiányzik, akkor az ember beteg, és a környezetét is beteggé teszi. Nem szeretném a saját frusztrációmat, betegségemet másokra erőltetni, kigyógyulni szeretnék abból, ami van. Tudatosan keresem a segítséget. Volt egy időszaka az életemnek, amikor hazaköltöztem Veszprémbe és elkezdtem az ajkai Molnár Gábor Műhely Alapítványnál az értelmi- és érzékszervi sérült fiatalok zenekarával, a Hangadókkal foglalkozni. Akkor tanultam meg kérni. Először nekik, aztán magamnak is. Korábban számomra nagyon nehéz volt másokhoz fordulni és elfogadni a segítséget.

– A betegség formálta a gondolkodásmódodat?

– Igen, a rengeteg szenvedés, a félelem és a fájdalom nagyon jó tanítómester tud lenni. Ezek nem véletlenül vannak jelen az ember életében, de ezt csak utólag látja az ember. Húszévesen, amikor kezdődött, az első kérdésem az volt, hogy miért pont én? Kérdéssel válaszoltam magamnak, miért pont én ne? Akkor kezdtem el másképp gondolkodni, és azt mondani magamnak, legyen már bennem annyi alázat, hogy nem az egómból kiindulva figyelem a világot, hanem a világból kiindulva az egómat. Meg lehet közelíteni úgy is, hogy egy vacak kis porszem vagyok, akit bármikor elfújhat a szél, meg úgy is, hogy egy óriás. Bármelyik igaz lehet, de talán a kettő metszete az, ahol a helyes utat tudja járni az ember.

Szabados Judit