Kovács Áron. Énekes, zenész, színházi szereplő, mindemellett egy kreatív ügynökséget is működtet. Családapaságára nagyon büszke. Aki médiabeli nyilatkozatait hallja vagy olvas róla, tudja: mindenhol vállalja, hogy 9 esztendős kora óta 1-es típusú cukorbetegként él." />

Cikkek

Interjú Kovács Áronnal

„Megtanultam, hogyan lehet a betegséggel együtt teljes értékű az életem…”

Igen népszerű, sokoldalúságáról ismert televíziós személyiség a 40. életévét taposó Kovács Áron. Énekes, zenész, színházi szereplő, mindemellett egy kreatív ügynökséget is működtet. Családapaságára nagyon büszke. Aki médiabeli nyilatkozatait hallja vagy olvas róla, tudja: mindenhol vállalja, hogy 9 esztendős kora óta 1-es típusú cukorbetegként él.

– Hogyan sikerül felpörgetett életet folytatnia annak, akinek rendszeresen ellenőriznie kell vércukorértékét, s bizony-bizony a legkülönbözőbb szituációk között előkapnia az inzulinos fecskendőt, s beadnia az előírt „szurit”? Hogyan bírja?

– Nézze, én egy olyan gondolkodó, érző ember vagyok, akit az Úristen sokféle érdeklődéssel áldott meg. Párhuzamosan futnak a dolgaim, szerencsémre mindig van új feladatom. Kipróbálhatom magam, szeretek több dologban verhetetlen lenni, igaz, időnként verhető vagyok, de ezért a másiknak igencsak meg kell dolgoznia…

– Hogyan lehet együtt élni a cukorbetegséggel?

– Erre hosszabban, meg rövidebben is válaszolhatok. Mindenesetre nekem nem okozott külön problémát. Úgy gondolom, kétféle embertípus létezik. Az egyik a ránehezedő, számára megoldhatatlan dolgokat, kudarcokat, sikertelenséget az adott esetben egy betegséggel igazolja. Ő az a típus, aki mondjuk éppen a cukorbetegség mögé bújik. A másik – és ide sorolom magam –, a hegytetőre nem kerülőúton halad, hanem a gerincen. És boldog vagyok, amikor a csúcsra érek. Kilencéves korom óta cukros vagyok, de nehogy már ne legyek az, ami akarok lenni! Megmondtam magamnak és a világnak, hogy mindent megtehetek. Mozogni kell, és nem kötelező cukrot enni, úgy táplálkozni, mintha semmi problémám nem lenne. A módszer ugyanaz, az attitűd viszont más. Sokfelé tartok előadást, ahol mindig elmondom, nekem jeleim vannak arra, hogy nemsokára hipózom. Biztosan ezek a jelek másoknál mások, de ami közös, hogy figyelni kell rájuk. Ha például futás közben csökken az energiám, megállok, lehunyom a szemem. Amikor világító rombuszt látok, leveszek a tempóból. Ezt a jelenséget úgy könyvelem el, hogy a szervezetem jelet küld nekem. Megtanultam felismerni és tudni ezt, majd tenni a dolgom. Nem úgy határoztam meg magam, hogy cukros vagyok, és ezért a sorvégén kullogok. Nekem megannyi fontos dolgom van a világban. Gyerekkoromban féltek tőlem a tanárok, mert cukros vagyok. Megértettem, hogy valójában a felelősségtől tartottak, mert nem tudták, mit kell a bajban tenniük. Voltam „cukor-táborban”, ahol nem volt jó, rajtam múlott, hogy nem lettem frusztrált „nagybeteg”. Tizenkét esztendősen már tudtam, hogy mi a dolgom, onnantól éltem, mint egy „normális” kisgyerek. Rendes táborba mentem, minden balhéban benne voltam, a középpontban szerepeltem, csak a kis bőröndömben ott volt az inzulin, amikor kellett, zavartalanul beadtam magamnak.

– Milyen jelentőséget tulajdonít a vércukormérésnek? Vajon a mindennapokban segít, hogy szabadon, korlátok nélkül éljen?

– Nagyon fontos! Nekem természetes, hogy bárhol szúrjam magam, ha kell, egy pláza közepén beadom az inzulint. Az emberek, ha nem akarnak valamit rejtegetni, akkor mások azt értékelik. Meggyőződésem, hogy nem a társadalomtól kell elvárni, hogy az emberek jó fejek legyenek. Bizonyos dolgokat az élet természetes részeként kell kezelni, s hiszek abban, hogy előbb-utóbb az élet természetes része lesz az inzulint magának beadó valaki. Ma már szerencsére olyan kicsik a vércukormérők, mint az MP3-as lejátszók. Menjen be egy cukorbeteg valamelyik gyermekkórházba, s onnan garantáltan úgy jön ki: „hála az égnek, hogy csak cukros vagyok”.

– Ön milyen vércukormérőt tart ideálisnak? Vagyis, amit kényszerűségből ugyan, de praktikus használnia?

– A méret nagyon fontos. Vagyis, hogy kicsi legyen, bármely évszakban kényelmesen magammal vihessem. Fontos a gyorsaság, vagyis az eredményre ne kelljen sokat várni. Nem akarok diabétesz-naplót vezetni, tehát kell, hogy a mérőm a számítógéppel kommunikáljon, grafikont rajzoljon. Jó, ha helyettem a naptárprogram megoldja a macerás jegyzetelést. Úgy gondolom, az efféle megoldás 2013-ban egyaránt jó a betegnek és orvosának is, akik így e-mailben kommunikálhatnak egymással. Természetesen a fiatalabbaknak a kis eszköz formatervezése sem teljesen mindegy, noha a dizájn nem lényegi rész, mégis jobban kötődnek a mérőhöz, ha az jól néz ki és tetszik nekik.

– Milyen különbséget tapasztal a mai önellen-
őrzéssel történő cukorbeteg- és a gyermekkorában még hiányzó vércukormérő nyújtotta lét között?

– Amikor még nem volt otthoni vércukormérésre módom, akkor szigorú rendszerben teltek a napjaim. Percre pontosan, grammra kimérten fogyasztottam az ételeket, órát nézve, kötötten éltem. Azóta szabadsághoz jutottam! Az önellenőrzés nagyfokú szabadságot ad nekem – és persze a cukorbeteg társaimnak.

– A vércukormérés milyen további pluszt hozott az életébe?

– Abban az értelemben megnyugvást nyújt, hogy lefekvés előtt tudom, hol áll a vércukorszintem. Valaminek a tudása még mindig jobb, mint a nem tudása…

Krasznai Éva

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!