A cukorbetegség és Mi

Előző számunk kapcsán pályázatot hirdettünk cukorbeteg fiatalok részére, miután a Magyar Gyermekorvosok Társasága és a Magyar Diabetes Társaság Gyermekdiabetes Szekciójának XXVIII. Tudományos Ülése során bizonyossá vált, hogy a szakemberek örömmel vennék és munkájukkal segítenék a Diabetes Junior második számának létrejöttét. Ugyanakkor arra gondoltunk, hogy a szakmai cikkek mellett jó lenne minél többet megtudni rólatok. Hisszük, hogy a pozitív példák segítenek másoknak is elfogadni a feltételekhez kötött egészséget. Nagy örömünkre szolgált, hogy többen is jelentkeztek felhívásunkra.

Elképzelésünk beigazolódott, a visszajelzések alapján a lap talán legnépszerűbb rovata volt az összeállítás. A folytatás mellett döntöttünk, fogadjátok szeretettel az újabb történeteket.És ha szeretnétek ezen írásokat az Interneten is megosztani egymással, a Facebook segítségével ezt is megtehetitek. ☺

Tudatosan!

Mikor a felhívást olvastam, nagyon megörültem, leírom a történetem, mert remélhetőleg sok olvasó kíváncsi rá. Aztán a következő pillanatban kétségbeestem, hogyan lehet tizenhat évet pár mondatba sűríteni?

16 éve, december 12-én tudtam meg, hogy diabéteszes vagyok. Azt már rég sejtettük, hogy valami nincs rendben, mert rengeteget ittam és sokat jártam pisilni, de amikor Anyukám ezt mondta a gyerekorvosnak, hozzátéve, hogy nem ártana egy vérvizsgálat, ő csak legyintett, hogy tinédzser vagyok, vele jár. Pár hétre rá kórházba kerültem, 27,2-es vércukorral és elég „ramaty” állapotban. Másfél hétig élveztem az osztály vendégszeretetét. A szüleim felváltva őrködtek, tanultak velem. Megtanultunk mérni, oltani, szénhidrátot számolni. Visszaemlékezve, a szüleimet és a nagyszüleimet sokkal jobban megviselte a cukorbetegségem ténye, mint engem. Pánikoltak, még jó, hogy valaki (én) nem.

Persze ma már felnőttként én is pánikolnék és aggódnék.

Mai fejjel úgy gondolom, ezt is meg lehet, meg kell tanulni. Magát az állapotot, a kezelését, a mindennapokat. Tudatosabban kell élni, mint diabétesz nélkül. Mindenkinek így kellene élni, mint nekünk! Fontos eljutni arra a szintre, amikor mi irányítjuk a diabéteszt és nem a cukorbetegség minket. A családon, barátokon, az orvosokon és nővéreken, az ő hozzáállásukon rengeteg múlik. Sokkal tartozom a szüleimnek, a testvéremnek. Nekik köszönhetem, hogy úgy tudtam végigélni a tinédzserkort, mint egy nem diabéteszes. Semmiből nem kellett kimaradnom csak azért, mert cukros vagyok. Jól tanultam, gimnáziumba jártam, főiskolát végeztem, buliztam ugyanúgy, mint mások.

Az pedig, hogy a szülők miként állnak a diabéteszhez, sokban múlik azokon, akik a gyereket kezelik. Sok múlott gyerekkoromban dr. Gajzer Éva főorvosnőn, Hegedüs Gyulánén, később pedig dr. Vándorfi Győző főorvos úron és munkatársain. Ők is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Az egészet egy csapatjátékhoz tudnám hasonlítani. Ha jól működik a csapat, akkor sikeres a kezelés.

Ma a média nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy mondjuk, ne gondoljanak drogosnak (mert velem ilyen történt a buszon), mert beoltom magam nyilvános helyen. 16 éve még nem sokat tudtak a cukorbetegségről az érintettek körén kívüliek. Ma már ez nem így van, szerencsére.

Korábban említettem a tudatosságot, ezt kulcsfontosságúnak tartom, a barátok kiválasztásában, a párkapcsolatok terén is. Székesfehérváron tanultam tovább, ott végeztem kommunikáció szakon. Egy-két hónapig bejárós voltam, a szüleim szerették volna, ha felköltözöm, és nem kell mindennap 4 órakor kelnem, buszoznom napi 3 órát. Én viszont ezt addig nem akartam, amíg nem találok olyan barátnőt, aki nem veszi zokon, ha az ember felkel oltani, enni, amikor a másik még aludhatna akármeddig. Pár hónap után összebarátkoztam Tündivel, és együtt kerestünk albérletet. Három évig laktunk együtt, tanultunk, vizsgáztunk, buliztunk. Párkapcsolataimban sem jelentett problémát a cukorbetegség, sőt legnagyobb meglepetésemre, a férfi nemet mindig is érdekelte a diabétesz, az oltás, mérés, evés, utánaolvastak a diabétesznek.

Ma férjnél vagyok, ugyanúgy élem a mindennapokat, mint mások, ugyanúgy ér öröm, bánat, dolgozom, ugyanúgy vannak problémáim, mint a nem cukorbeteg társaimnak. Bármilyen meglepő, úgy érzem, hogy a tudatosságomat, azt, hogy éretten gondolkodtam mindig, a diabétesznek köszönhetem.

Amit még megosztanék az olvasókkal, hogy imádom a kutyákat, gyerekkorom óta, mióta kertes házban élünk, van kutyám. Kettő került igazán közel hozzám, mivel mindketten benti kutyusok. Az egyikük Sophie, ő tacskó kislány volt, a szüleimnél élt. Imádtam, már felnőttként került hozzánk, sok sérülés érte mielőtt a miénk lett, lelkileg is és fizikailag is. Mindig azt mondtuk, a sors velünk jutalmazta, mert nálunk királyi élete volt. Én voltam a gazdája, a dajkálós, Anyukám az etetős gazdája és Apukám az orvoshoz járós gazdája. Annyira közel került hozzám, hogy bármilyen rezdülésemet észrevette. Ha nem voltam jól, mert leesett a vércukrom, nem tágított mellőlem, akár éjszaka volt, akár nappal.

Most egy kis bichon bolognese boldog tulajdonosa vagyok, Roninak hívják. Ő is éppen úgy aggódik értem, mint a korábbi kutyusom. Sokszor, amikor oltok, megszimatol és elkezdi puszilgatni a lábam. Van egy sokak számára fura kedvencem is, egy vadászgörény, talán én leszek a nagykövete, hogy ne ítéljék el a görciket. A legnagyobb tévhit a következő: a görény büdös. Ez nem igaz, csak ha megijed, elengedi a bűzét, és megsúgom, ez sem olyan borzalmas büdös, mint ahogy azt propagálják róla. A görényemet Zeusznak hívják, kiskora óta velünk él. Ma már 4 éves lesz. Élete nagy részét átalussza, mivel a görények körülbelül 20 órát alszanak naponta. Imádnak játszani, bujkálni, puszilgatni, mászni… Jó róla tudni, ahova a feje befér, ő is befér. Nagyon tud örülni, olyankor makog és ugrál örömében, igazán vicces állatka. Sokan sétáltatják, én is szoktam.

Hát ennyit tudtam megosztani Veletek magamról, a számomra fontos dolgokról a diabéteszemmel és az életemmel kapcsolatban.

Pintér Bernadett