A Budai Gyermekkórház régi és új betegei a diabétesz ünnepén – Örvendező sokadalom

A Diabétesz Világnaphoz kötött rendezvényen a Budai Gyermekkórház kis és ma már felnőtt betegei találkoztak a Juvenilis-Diab-Help Alapítvány meghívására. A köszöntők után dr. Blatniczky László főorvos úr nem kis meghatottsággal küszködve kezdte előadását, hiszen a hallgatóság soraiban azok ültek, akiket kicsi koruk óta kezeltek a kórházban, s akik érzelmileg is kötődnek gondoskodó orvosaikhoz, ápolóikhoz. Az előadók között ők is szerepeltek. A csupa mosoly, csupa öröm rendezvényen 82 gondozott – közülük 34 ma már felnőtt cukorbeteg – és családtagjaik, összesen 250-en vettek részt. Szép ünnepi műsort hallottak-láttak, néhányukkal Szőke Mária beszélgetett.

Anya és lánya – szoros kapocs

Nem tudom, kinek jobb? Akinek egészséges az édesanyja, vagy akinek az édesanyja is 1-es típusú cukorbeteg?

Anita, a feltűnően szép, szőke, sudár fiatal lány már a szemével is jelzi: ez nem választás kérdése. Az ő édesanyja cukorbeteg, szintén 1-es típusú, emiatt nagyobb támaszt nem is kaphatott volna. Az édesanya pedig határozottan kijelenti: amikor Anita 7 évesen cukorbeteg lett, az első kétségbeesés után azt gondolta, legalább vannak tapasztalatai, mindenben mellette tud állni, tud segíteni a diétában, az életvitel kialakításában. Az ő betegsége a terhesség alatt jelentkezett, és Anita születése után sem múlt el. Évek óta tanulja a betegséget, de azt nem gondolta volna, hogy kétszer is vizsgáznia kell.

Az édesanya jó ideje árgus szemekkel figyelt minden jelre, mert egy másik betegség miatt kislánya hormonpótlást kapott és a budai gyermekkórházban jelezték: a diabétesz nincs kizárva. Mégsem volt Anita cukorbetegségének előzménye, észrevehető jele, más betegsége miatt kellett egy vizeletvizsgálat, ekkor derült ki. Éppen akkor jött a betegség, amikor a kislány elsős lett, ez minden gyermek életében amúgy is nagy változás.

Egy anyának nagyon nehéz szembenézni a betegség tényével; más ez vajon, ha saját maga is cukorbeteg? Ahogy visszagondolok a beszélgetésünkre, úgy érzem, mára kicsit elmosódtak az akkori érzések. Egyetlenegyszer mondja: „kétségbe voltam esve”. Kétszer pedig tagadja az ijedtséget, a kétségbeesést.

Mit is tehetett volna mást egy tapasztalt édesanya? Megkeményítette magát. Meg akarta takarítani azt az időt, amit szinte mindenki végigszenved, amikor szembesül a betegséggel. Megkeményítette magát, hogy mielőbb tettre kész legyen. Meghatározta a célt: minél előbb biztosítani a normális életvitelt, mindent úgy kell csinálni, hogy Anitának is jó vércukorértékei legyenek és emellett gyerekként és ne gondterhelt „felnőttként” tudjon élni.

Arról szót sem ejt, hogy azért a stressz miatt saját magát is milyen gondosan kellett kezelnie. Szerencséről beszél, hogy a budai gyermekkórházban már ismerős volt a kislánya, még ha nem is feküdt soha kórházban, és hogy a családias légkör, ami ott uralkodik, átsegítette őket a kezdeti nehézségeken. Az iskolában is mindenki partner volt, elfogadták és megismerték a teendőket is, meg azt, hogy Anitára figyelni kell, és hogy az anyukája viszi be az ebédet.

A kapocs anya és lánya között még szorosabbá vált. Anita így beszél erről:

– Nem ijedtem meg annyira. Mire gondol először egy kisgyerek? Hogy mielőtt cukorbeteg lettem, akkor se szerettem az édességet, nem olyan nagy dolog az elvonás. És már akkor is anyukám volt a példaképem. Láttam, hogy ő is kibírja. Láttam, hogyan kell kezelni ezt a betegséget úgy, hogy a környezetem jóformán észre se vegye. Akkor ez volt a fontos. Még kicsi voltam. A barátnőim tudták, hogy beteg vagyok, és bármikor tudtak volna segíteni, ha baj van. Ez mindig, minden környezetemben így volt. Ebben nőttem fel. A barátom is tudja, hogy cukorbeteg vagyok, ő is tudna segíteni, ha véletlenül valami probléma lenne. A diétát betartom, és ha a társaságomban valaki eszik édességet, én akkor se kívánom, bár néha, például születésnapon egy-két falat még megengedhető. Mérek és korrigálok inzulinnal.

Sok fiatalnak az igazi kísértés helye a buli, a diszkó. Anitának nem. Alkoholt nem fogyaszt, minden diszkóban, társasági összejövetelen van ásványvíz vagy light kóla, s ő alkohol nélkül is jól érzi magát.

– Soha nem ért emiatt bántás, az osztálytársaim sem közösítettek ki soha. Most az egyetemi csoporttársaim is tudják, hogy cukorbeteg vagyok, hogy mit ehetek és mikor. Teljes mértékben mellettem állnak, próbálnak ők is akkor enni, amikor én ehetek.

Anita kommunikáció és médiatudomány szakos egyetemista Szegeden. Nagykőrösi. Édesanyjára néz kérdőn, elmondott-e mindent. Nézése is beszédes, és hozzáteszi, anélkül, hogy bármit közbevetettünk volna:

– Ami édesanyámnak rossz volt, az számomra előny. Ahogyan ő mellettem állt..! – nem fejezi be a mondatot, legalábbis, szavakkal nem.

Édesanyja, Eszter nem beszél a küzdelemről, elgondolkodva veszi vissza a szót:

– Anita most már mindenben teljesen önálló. Megismerte, megtanulta a cukorbetegséget. És azt is tudja, hiszen okos, felelősségteljes felnőtté vált, hogy ez életre szóló tanfolyam.

Már minden rendben

Régen volt, amikor megállapították a ma már középkorú férfiról, Györgyről, hogy cukorbeteg. Amikor beszélgetni kezdünk, mond egy dátumot: 1976. november 28., szinte napra pontosan 36 éve volt ez.

Tizennégy éves koráig a budai gyermekkórház páciense volt. Alig tudom „elrabolni” egy beszélgetésre, annyian veszik körül örvendezve régi barátai, akik szintén a gyermekkórház cukorbeteg-találkozójára érkeztek a szép fővárosi művelődési házba, a Marczibányi térre. Az egykori gyerekek, ma már középkorú felnőttek, valójában bemutatkoznak egymásnak. Sorban kezet fog Gyurival is mindenki.

– Nagyon rosszul éltem meg, amikor cukorbeteg lettem, mert mindenhonnan kiközösítettek. Nem tudtam, milyen egy osztálykirándulás, mert soha nem voltam osztálykiránduláson – mondja.

Csodálkozva közbevetem:

– A mai iskolások, akikkel most beszélgettem, mind azt mondják, tanáraik, társaik, barátaik – ha nem is ismerik igazán a cukorbetegséget – tudják róluk, hogy betegek, és figyelnek rájuk.

– Mások voltak a viszonyok akkor – fűzi hozzá –, az osztályfőnök se fogadott el, talán ez volt mindennek az oka. Más világot élünk, azóta eltelt több mint 30 év, másképp gondolkodnak most az emberek. Ráadásul egyre több a cukorbeteg, s az ő ismeretségi körükben egyre többen szereznek erről a betegségről információkat. Ez igazán jó a cukorbeteg gyerekeknek.

A környezetében, a munkahelyén, tudnak a betegségéről, ő maga elmondja, hogy cukorbeteg, elfogadják, nem csodálkoznak. A János Kórházban dolgozott 14 évig, ahol nagyon jól érezte magát, de megszűnt az állása, és most egy általános iskola gondnoka. Így aztán közelről látja, hogy náluk nem idegenkednek a cukorbetegektől, a tanárok együttérzők, jól kezelik ezt a problémát. Nem csinálnak nagy ügyet a dologból, ő például nem is tudja, hány cukorbeteg gyerek van az iskolában.

Cukorbetegsége miatt György súlyos veseszövődménnyel kínlódott, amely 2000-ben kezdődött. Négy évig még szigorúbb étrendet tartott, mégis művesekezelésre szorult, 8 hónapig. Ma sem tudja, hogyan kerülhette volna el, sorsa mégis üzenet a többi gyereknek: tessék minden kezelési utasítást komolyan venni!

Abban szerencséje volt Györgynek, hogy sikeres volt a veseátültetése. Megszenvedett érte. Leszámítva, hogy egy ilyen nem mindennapi műtéttől mindenki szorong (nem restelli a szót kimondani: retteg), utána még az is csupa aggodalom, hogy a szervezet befogadja-e az átültetett vesét. Három és fél hónapig tartott a lábadozási idő, addig volt otthon, utána visszament dolgozni. Azóta jól van, amit gyorsan le is kopogunk.

A mai gyerekek szinte el sem tudják képzelni, hogy évtizedekkel ezelőtt kellemetlenebb volt az inzulinozás, a kezelés. Mégis akkor – leszámítva a már nehéz szívvel felidézett gyerekkori kirekesztettséget – György jól viselte az alapbetegséget. Az, hogy inzulint kellett kapnia, meg szigorúbb étrenden volt, nem okozott neki nehézséget. Így látja ma. Persze, mert ma már sokkal aggódóbb, mióta megtapasztalta a cukorbetegség súlyos veseszövődményét.

Mégsem haragszik a betegségére. Úgy érzi, élete harmonikus. György szeretettel néz szép, fiatal feleségére – aki férje miatt és érte megtanulta ezt betegséget – és mondja: most már minden rendben. Aztán legszebb zárszóként hozzáteszi:

– Van egy igazi segítőtársam.

Hárman egy családban

Tímea, a várpalotai kétgyermekes fiatalasszony cukorbeteg, és cukorbeteg a kisfia és a kislánya is.

Máté

Máté megelőzte édesanyját négy évvel, 9 éve, 9 hónapos korában lett cukorbeteg. Majd két és fél éve megszületett Tímea kislánya, Bogi, aki nem sokkal egyéves kora után lett cukorbeteg.

– Kívülállók azt gondolhatják, hogy ez valami óriási tragédia, szörnyűség – mondja a fiatalasszony. – Pedig ez túlzás. Sokan azt hiszik, hogy csak szenvedek, csak szenvedek. De fel lehet ezt úgy is fogni, hogy amikor az ember már hónapok óta sejti, hogy valami nincs rendben azzal a kisgyerekkel, aki anyatejes és nem beteges alkat, de éjszaka is szomjas-éhes és nagyon sokat pisil, akkor megnyugvást jelent, amikor kiderül, hogy mi volt a sok álmatlan éjszaka, a kínlódás, a nyüglődés hátterében. Oké, rendben, cukorbeteg, ezt kell csinálnom, azt kell tennem, nem a gyerekemet kell sajnálnom, nem magamat kell sajnálnom, hanem a lehetőségekhez képest a legjobban kell cselekednem az ő érdekében. Hogy ez mennyi álmatlan éjszakával jár, az már teljesen mellékes. Az volt az elsődleges szempont, hogy ő rendben legyen.

A gyermekem egészségéért küzdeni kötelesség! Ez rendkívül megedzi az embert, mert amíg sok szülő azon aggódik, hogy elesett, lehorzsolódott a gyereke bőre, én előkapom a bőrfertőtlenítőt, és rendben. Mehetsz tovább! A kisfiam sem az az aggódó típust. Határozottan tudja, mit tehet és mit nem. Nem azért, mert mi ezt erőszakoltuk, hanem látta, hogy ezt csinálni kell. A szúrást hogy viseli? Máté 9 hónapos korában lett cukorbeteg, a szúrásokat alig tudta felfogni, csak annyit érzett, hogy már megint megböknek. Később se jelentett nagy problémát, bár vannak időszakok, amikor azt mondja, anyu, de jó lenne, ha nem kellene, látod, anyu, muszáj, kész, csináljuk.

Kétéves lehetett, amikor először megszúrta az ujját, amikor óvodába ment, már meg tudta mérni a vércukrát. Nagyon-nagyon hamar a számfogalom is kialakult nála, amikor megnézte a vércukormérőn az eredményt, már tudta, hogy az jó, vagy nem jó. Háromévesen kapott inzulinpumpát, nagyon várta a készüléket. Soha nem fogom elfelejteni, amit mondott: „De jó nekem, hogy van egy pumpám, majd vigyázok rá, és ő is vigyáz énrám.” Tökéletesen jó barátságban vannak a készülékkel. Már nem is emlékszik arra, milyen volt nélküle.

Máté nagyon jól beilleszkedik minden közösségbe. Nagyon könnyen barátkozik. Az osztálytársai nagyon becsülik a bátorságát, hiszen naponta többször is megszúrja az ujját, és hang nélkül viseli.

Tímea

Megváltozott Tímea sorsa is. Ahogy meséli, minden klasszikus tünet jelentkezett, de próbálta elhessegetni, hogy á, képtelenség. Csak képzelődik. Azért két-három hét után csak nem tudta félvállról venni. Ott van Máté vércukormérője, tesztcsíkja, minden adott, hogy megnézze: 28-as volt az érték. Á, ez a gép elromlott – gondolta. – De négy-öt tesztcsík is ugyanazt mutatta, közben Máté is mért, jó volt a vércukra. Akkor nem a gép rossz!

Tímea most is nevet:

– Azt mondtam, beléptem a klubba!

Nem kellett kórházba mennie, amit nem is szívesen vállalt volna a cukorbeteg gyereke mellett, hiszen mindent tudott a kezelésről, a diétától kezdve az inzulinbeadásig.

– Valami hasonlót éreztem, mint amikor Máté betegsége kiderült: megnyugvást. Akkor is mindenféle gondolatok cikáztak bennem: én tehetek róla, hogy a gyerekem beteg lett? Szerintem ez minden szülő fejében megfordul, amikor diagnosztizálják gyerekénél a betegséget. Most azért éreztem megnyugvást, mert úgy véltem, most már tudom, hogy miattam lett beteg a gyermekem. Hiszen én is beteg vagyok. Azért nem rágódtam ezen, mert feltettem a kérdést: ha tudtam volna, akkor nem is akartam volna Mátét? Dehogyisnem!

– Amikor a második babát tervezték, sokat gondolkodtak rajta, ilyen háttérrel merjék-e vállalni?

– Nem tudtuk azt mondani, hogy nem. Nem érzem önzésnek, hogy úgy gondoltuk, nekünk akkor is kell még egy gyerek, ha nem lesz teljesen egészséges. Éppen azért, mert láttam (akkor már hat éve), hogy a cukorbetegséggel tökéletesen együtt lehet élni. Meg lehet tanulni életmódbeli, táplálkozási és kezelési technikák segítségével azt, hogyan lehet közel egészségesen élni. Szorosabb kontroll alatt kell tartani a gyereket, persze igyekszem, hogy ezt ne vegye észre.

Máté négyéves elmúlt, amikor az édesanyja cukorbeteg lett. Azonnal felajánlotta segítségét. Ha bármilyen kérdése lenne anyunak a betegséggel kapcsolatban, csak forduljon hozzá bizalommal. Ha anyu nem boldogul, semmi baj, majd ő megoldja. Vércukrát megméri, sőt! És most vissza kell kanyarodni oda, hogy ki figyel kire, mert sokszor előfordult, hogy Máté szólt: anya, mérni kellene. És nem volt kibúvó, anya nem mondhatta, hogy jó Máté, most nem érek rá, majd később. Mert akkor milyen példát mutatna a gyereknek? Le kellett ülni és mérni. Volt versengés is, hogy kinek jobb a vércukra. Az étrendnél is volt némi eligazítás.

– Anya, abban a rizsben nem annyi szénhidrát van!” – szólt a kisfiú. Nagyon szoros ellenőrzés alatt tartotta anyut, akinek ez jólesett. Hiszen ő tanította erre Mátét.

Bogi

Amikor kishúga, Bogi cukorbeteg lett, Máté azt mondta: majd tudunk a Bogival egymásnak segíteni. Bogi most két és fél éves, ő is nagyon határozott egyéniség, már szeretné önállóan kezelni magát.

– Nincs is mindenbe beleszólásom – mondja Tímea –, nagyon profi módon intézi már ő is a vércukormérést. Bogi még penes. Mivel én reggel korán indulok el hazulról, Máté beadja Boginak az inzulint. Már nem is engedi Bogi másnak. Amikor otthon vagyok, akkor is Mátét hívja. Nagyon szoros a kapocs a két gyerek között, talán a betegség még jobban összehozta őket.

Kételkedem, tamáskodom, hogy egy kisgyereknek ez nem túl nagy feladat-e? Válaszul Tímea Mátéról mesél:

– A pumpa kezelését is nagyon könnyen megtanulta. Most, amikor ettünk, kérdeztem tőle, ehhez a szénhidrátmennyiséghez mennyi inzulint adna be. Én kettőt mondtam, ő ragaszkodott a másfél egységhez. Jól van, Máté, ha majd magas lesz a cukrod, meglátod, kinek volt igaza, feleltem rá. Nem lett magas az értéke! Kilencévesen jobban tudta nálam!

Apa és a többiek

A családfő, aki foglalkozását tekintve erdőmérnök, amikor Bogiról is kiderült a cukorbetegség, valódi támaszt jelentett Tímeának és a gyerekeknek. A fiatalasszony őrlődött, de az apa azt felelte: „Tudjuk a dolgunkat, nem? Csináljuk!” Bármikor ott lehet a gyerekeket hagyni rá, semmi probléma nincs se a pumpával, se a penes kezelésnél, se a szénhidrát-számítgatásnál. Tudása felér egy szakápolói végzettséggel. Jól működik a család.

A nagycsalád is jól működik, mindenki Tímea segítségére van, férjén kívül a szülei is, akik, ha kell, hozzák-viszik a gyerekeket oviba, iskolába. Elkel a támogatás, hiszen a fiatalasszony egészségügyi diplomát adó egyetemre jár, jelenleg harmadéves. Féléves volt Bogi és elsős Máté, amikor édesanyjuk elkezdte tanulmányait. Az egész család tudta, az az álma, hogy tanuljon. Mindenki melléállt, és ő csinálja. Hajnali 4 óra 30-kor indul busszal Várpalotáról, fél 7-re ér Budapestre. Délután fél 4 körül van otthon, többnyire előbb, mint Máté az iskolából. Bogi most lesz óvodás. Mire őt haza kell vinni, Tímea is otthon lesz Budapestről.

Derűs-vidám alaptermészete van Tímeának, minden nehézséget megoldandó feladatnak látni csak így lehet. Az a célja, hogy majd szakemberként is megbízható, hiteles ismerője legyen ennek a betegségnek, amellyel családjukban hárman élnek.

Már segítenék másoknak

Szőke, csinos arcú ifjú ember a dunaújvárosi Herbert. A komoly, megfontolt beszédű fiatalemberről nem is tudták, értették először, hogy mitől változott meg, mi a baja. Folyton fáradt volt, egész nap aludt. Kórházba küldte a háziorvos, ahol felfedezték: cukorbeteg lett. Ez három éve történt. Tárgyilagosan, de nem éppen könnyed hangon beszél róla:

– Beállítottak, ez elég nehezen ment. Elmondták, mit kell tennem, mit ehetek, és mindent, amit ilyenkor szokás. Nem voltam elkeseredve. Eleinte rossz volt, de hamarosan úgy éreztem, együtt lehet élni ezzel a betegséggel.

Majd így folytatja, fejét lehajtva, olykor bólogatva, mint aki minden szavát mérlegeli.

– Az iskolában, az osztálytársaim tudják, hogy diabéteszes vagyok, de vajmi keveset tudnak magáról a cukorbetegségről. Azt azért észrevennék, szólnának, ha rosszul vagyok, de ez nem szokott előfordulni. Nem nagyon beszélgetünk a betegségemről. Éljük a középiskolások mindennapi életét. Elfogadják, hogy velem ez van. Nem is igyekszem kitűnni, megiszom én is a kólát, mint más egészséges ember, de azt csak én tudom, hogy nagyon ritkán és mindenképpen hozzáigazítom akkor a napi étrendemet. Pár év alatt azért kialakult annyi tudásom, hogy ma már meg tudom mondani, körülbelül mennyi szénhidrát van egy marék rizsben, egy szelet kenyérben, és vigyázok nagyon. Régebben a menzán ettem, de nem lehet tudni, abban az ételben pontosan mi van, így most otthon eszem, édesanyám, aki dolgozik, este főz olyat nekem másnapi ebédre, amit nyugodtan ehetek.

Olyan egyszerű, olyan kerek szinte minden, gondolom, de nem mondom. Kérdezni egyszerű, kérdezem is: egy cukorbeteg fiatalnak, konkrétan neki, mi a legnehezebb ebben az életmódban? Összeszedetten felel, szinte nem is tanakodik rajta:

– Az, hogy odafigyeljek, ne „aludjak el”, ne mulasszam el a mérést és rendszeresen egyek. Pedig – teszi hozzá – nem mindig van rá időm. Jobban mondva: a sok feladat esetleg eltereli róla a figyelmemet. És hát…

…Herbert nem szeretné, ha látnák, hogy szúr, mér és beadja az inzulint magának. Gondot okoz neki, hogy mások előtt tegye. Igazából nincs olyan hely az iskolában, ahova el tudna vonulni. Óráról szokott kimenni, olyankor senki sincs a folyosón, a mosdóban. A tanárok tudják, értik, nem teszi szóvá senki. Azt sem, ha óra alatt bekap egy-egy falatot. Aki nem is tudja pontosan, mivel jár a diabétesz, az is megbízik ebben a komoly, felelősségteljes fiatalemberben.

Velünk ül az asztalnál Katalin, Herbert diabéteszoktatója is, aki maga is 1-es típusú cukorbeteg. Látom rajta, büszke tanítványára.

– Ha egy osztálytársadról most derülne ki, hogy cukorbeteg, tudnál neki segíteni? Vagy diabéteszoktatóhoz küldenéd? – teszem fel a következő kérdést.

– Az iskolában, ha szüksége lenne rám, már tudnék és szeretnék segíteni. Mindent elmagyaráznék, amit kell, amit tudok. Bíztatnám, ne keseredjen el – mondja. – De az orvosra és a diabéteszoktatóra mindenkinek nagy szüksége van. Néha nagyon nehéz megérteni, megjegyezni a sok új információt. Kérdezni kell, s ők válaszolnak.

Herbert hamarosan inzulinpumpát kap. Tájékozódik, és csupa jót hall róla. Az oktatója maga is inzulinpumpás, és ahogy Katalin is meggyőzően vallja: saját tapasztalat alapján is csupa jót tud róla mondani. Örül, ha másnak is megkönnyíti az életét. Mit jegyzett meg Herbert ebből, mit tart fontosnak? Hogy nem kell naponta ötször szúrnia magát. Azt ugyan nem tudja elképzelni, hogy sportolni tud-e majd vele, mert úszott, kajakozott és dzsúdózott, de mikor megnyugtatjuk, hogy sok olyan sportoló van, akit nem zavar a pumpa, lemondóan teszi hozzá: most amúgy is kevesebb ideje lesz, első a tanulás, jövőre érettségizik.

Azért a netre meg a népszerű közösségi oldalra van ideje – a nyári cukorbeteg-táborban nem csak sok mindent tanult a betegségéről, nemcsak kikapcsolódott, sok cimborát is szerzett. Van egy cukorbetegcsoport, csupa fiatal, van köztük dunaújvárosi, pesti, kaposvári, még messzebb élők is, mégis találkozni szoktak. A közösségi oldalon önkéntes oktatók is vannak, leveleznek, megosztanak információkat a betegségről, beszélgetnek, tanulnak egymástól.

Jó, hogy erősítik egymást.

Semmiért nem adnám a barátaimat – Egy edukátor élete

Felnőttkorban lett cukorbeteg Katalin, 18 éve, de 1-es típusú betegséget diagnosztizáltak nála. Vesebántalmai miatt került kórházba, amit persze a cukorbetegség okozott, de annak egyéb tüneteit nem ismerte fel. A laborteszt 22,8-as vércukorszintet mutatott! A háromhetes kórházi kezeléssel kezdődött Katalin számára a cukorbetegélet.

A felnőttek sem élik meg könnyen az első sokkot, amikor kiderül a cukorbetegségük. Katalin az első napok kétségbeesése után arra összpontosította figyelmét és akaratát, hogy megtanuljon mindent, ami szükséges. Mialatt a kórházban nyugtatgatták, hogy semmi komoly elváltozás még nem történt, ami súlyos lenne, azt is mondták: meg kell tanulnia önmaga kezelését! Katalin közgazdasági szakközépiskolában tanult, éppen csak alapismeretei voltak az egészségről és betegségről.

Meg akarta ismerni a cukorbetegségét. Hagyták először egy kicsit magához térni, hogy elfogadja a tényt, cukorbeteg. Majd dietetikus foglalkozott vele.

– Mindig visszakérdezték az előzőleg hallottakat és mindig mondtak valami új tudnivalót is. Leginkább azt hangsúlyozták, hogy egy ételről meg kell tudni mondani szemrevételezés alapján is, nagyjából mennyi szénhidrát lehet benne, tehát nagyon megkövetelték tőlünk, hogy amit megtanítottak, azt ne csak elmondjuk, de valójában tudjuk is majd alkalmazni.

Katalin elhatározta, hogy többet, sokkal többet tanul meg a betegségről, hogy saját magán kívül másoknak is segíthessen. Elvégezte a diabetológiai edukátor képzőt.

Ma már telefonon is kérnek tőle tanácsokat, és ismeretségi körében is sokan bíznak benne, az újonnan felfedezett cukorbetegek. Hiteles, hiszen ő maga is cukorbeteg, jobban elfogadják, mert tudják, hogy mindent átélt, megtapasztalt ő maga is.

Az edukátor részt vehet gyerekek táboroztatásában is, Katalin többször volt önkéntes segítő, vendég nyári táborban. Az orvos, a dietetikus, a szakápoló mellett minden tíz gyerekre kell egy edukátor is egy táborban, aki ellenőrzi vagy elvégzi az éjszakai vércukormérést, aki tanácsokat ad, vagy ha szükséges, az orvos segítségét kéri. Tehát ott az edukátor a pótmama szerepét tölti be.

– Sokan félnek ettől a betegségtől, én viszont azt mondom, talán jó, hogy cukorbeteg lettem. Rengeteget tanultam az egészséges életmódról, önmagamat is jobban megismertem. Sok barátot szereztem, akik szintén cukorbetegek, nagyszerű emberek, és akiket nem ismertem volna meg, ha nem leszek cukorbeteg. Ha „visszaadhatnám” ezt a betegséget, valószínűleg nem adnám, hiszen ezeket a barátokat is elveszíteném vele együtt, s őket semmiért nem adnám!