Széllel szembe…
A cukorbetegséggel együtt élni egyetlen életszakaszban sem könnyű. Mert – akár tetszik, akár nem – rengeteg lemondással, kompromisszummal, nehézséggel, kínnal-keservvel jár. Mondom én, aki idestova négy évtizede próbálgatom kordában tartani ezt az állapotot. Összességében: köszönöm, jól vagyok. Megtanultam elfogadni a helyzetet, egyszer jól, máskor rosszabbul egyensúlyozom a korlátozó bóják között… Bevallom azonban, hogy nem mindig volt ez így.
Ma – a felnőttkor kellős közepén – már gond nélkül vállalom, hogy naponta négyszer adok magamnak inzulint, hogy rendszeresen megmérem a vércukromat, és kisebb „rendetlenkedésektől” eltekintve betartom a diétát. Tinédzserkoromban ezzel ellentétben szégyelltem az egészet, dühöngtem, hogy „miért pont én?”, s – mostani eszemmel visszagondolva – eszetlenséget eszetlenségre halmoztam. Szegény szüleim pedig, akik mindig a legjobbat akarták nekem, s ezért minden tőlük telhetőt meg is tettek, döbbenten szemlélték, mi lesz ebből.
Általános iskolásként – úgy emlékszem – még normális, szófogadó cukorbeteg voltam. Beadtam az inzulint, időben ettem, betartottam a diétát, figyeltem mindarra, amire figyelnem kellett. Aztán bekerültem a gimnáziumba (a város elit középiskolájába, ahol minden a rendről és a szigorról szólt), és elkezdtem lázadni. Nem kicsit, nagyon. Utáltam, hogy nem ehetek azt és annyit, amennyit a többiek. Jó osztálytárshoz méltón megosztottuk egymással a tízórainkat: én odaadtam a szénhidrát szempontjából gondosan-pontosan kiszámolt szendvicsemet, s kaptam egy másikat, amelyről azt sem sejtettem, mi (és mennyi) van benne.
Ha esténként beültünk valahová, szintén számolatlanul – a buli kedvéért – ettem a többiekkel együtt a zsíros kenyeret, s ittam az akkoriban menő „vadászt” (vörösbor kólával). Nem nyakló nélkül persze, egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy az alkohol hatására túllőttem a célon. Attól, hogy tudatosan nem törődtem a diabétesszel, még úrilány voltam! A cukrom azonban elég rendesen ingadozott föl s le… Volt, hogy 18-at mértem, s elég sokszor hipóztam is.
Közben – ahogy az egyébként várható volt – jól meg is híztam. Mindez épp a legrosszabbkor: 17-18 éves koromban. Nem vigasztalt, hogy minderről én tehetek, hogy magam alatt vágom a fát, s hogy a butikokban, ahol szerettem volna valami különleges ruhát venni magamnak, azt mondták: „ekkora méretben nem tartunk.”
Az érettségi évében úgy éreztem, minden összeesküdött ellenem. Muszáj korlátok között élnem a cukorbetegség miatt (másoknak nem!), ronda vagyok és kövér (mások nem!), nem bírok lefutni egyetlen kört sem megállás nélkül a sportpályán, testnevelésórán (mások bezzeg kettőt is!).
Aztán bekerültem a főiskolára, és a helyzet (meg a lazulás) tovább folytatódott. Igazából a továbbtanulásomba is „beleszólt” a diabétesz: szerettem volna felvételizni az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarára, de a szüleim – érthető okokból – féltettek a fővárosi önállóságtól, illetve a cukorbetegségemből adódó váratlan helyzetektől, így maradtam „helyben”, s városunk pedagógiai főiskoláján folytattam a tanulást. Azt mondták (és igazuk volt), utána szerezhetek másik, egyetemi diplomát is. Évekkel később így is lett, de akkorra már – hála a közelemben élők kitartásának és az égieknek – megjött az eszem!
Van még egy emlékem a húszas éveim legelejéről, amely életre szóló − negatív értelemben –, bár erről nem én tehettem. Mégis csúnya vége lett, s a mai eszemmel már tudom, még csúnyább is lehetett volna. Bálba készültünk egy baráti társasággal, előtte az egyik ismerős házaspár lakásán gyülekeztünk. Szerencsére ők tudták, hogy cukorbeteg vagyok (a feleség osztálytársam volt a gimnáziumban). Indulás előtt mindenkit megkínáltak egy pohár tokaji aszúval. Én előtte sohasem kóstoltam, fogalmam sem volt, milyen hatással lesz rám. Koccintottunk, és indultunk a bálba. Gyalog. Ez az utolsó emlékem, utána már csak annyi, hogy otthon fekszem a nappaliban. Úgy lement a cukrom a tokajitól, hogy elvesztettem az eszméletemet. Zsolti, a férj érezte, hogy nagy a baj, s taxival hazavitt a szüleimhez. Hosszú időbe telt, amíg magamhoz tértem, a szüleim már profik voltak ennek kezelésében is, így – hála istennek – nem kellett kórházba szállítani. Azóta az ominózus italt olyannyira elkerülöm, hogy ha a bevásárlóközpontban látok ilyen üveget, átmegyek a másik oldalra. Azt hiszem, az eset után végre nekem is leesett a tantusz, és valami megváltozott bennem.
Eljutottunk dr. Vándorfi Győző főorvos úrhoz, a Veszprémi Diabetológiai Centrum vezetőjéhez, aki helyes mederbe terelte az életemet. Ma már könnyű szívvel emlékszem akkori önmagamra, amikor kövéren és boldogtalanul, összekuszált vércukrokkal Veszprémbe kerültem. A diabéteszcentrum munkatársai aztán – szaktudásukkal, emberségükkel és barátságukkal – hozzásegítettek, hogy rátaláljak igazi önmagamra, és elhiggyem, hogy az élet cukorbetegen is szép lehet. Bármilyen furcsa, ma már biztosan állíthatom, hogy gazdagodtam a diabétesz által: olyan élményekben, örömökben és barátságokban lehet részem, amelyeket nem adnék oda egy inzulinok és vércukormérések nélküli életért. De azt biztosan állíthatom, hogy tinédzserként nem volt értelme magam alatt vágni a fát, mert – ideiglenesen – a saját életemet tettem nehezebbé.
Módos Anikó
