„Máté-cukor” – Óvodai sikertörténet

Év elején országszerte felháborodást váltott ki egy veszprémi cukorbeteg kisfiú története, akit nem vettek fel óvodába, mert az óvónők nem értenek a diabéteszhez, így nem vállalják a gyermekért a felelősséget. A veszprémi gyermek élete megoldódott azóta. Most pedig egy ezzel épp ellentétes előjelű történet következik. Máté otthonra talált óvodájában.

Ez a cikk személyes beszámoló és egyben köszönetnyilvánítás is. Köszönet az óvodának, az óvodapedagógusoknak és a dadusoknak, akik vállalták egy cukorbeteg gyermek gondozásával járó többletfeladatot, mert azt gondolták, hogy ennek a gyermeknek is az óvodai közösségben van a helye.

Négyéves kisfiamnál két és fél éves korában diagnosztizálták az 1-es típusú cukorbetegséget. A megmásíthatatlan tényt felfogni nagyon nehéz volt, és akkor azt hittem, hogy megbékélni vele soha nem is fogok. A túlélést és a jövő megtervezését azonban azonnal el kellett kezdenünk. 10 nap után hazajöttünk a kórházból és a fenekestül felfordult életünkben próbáltunk eligazodni. Vércukrot mértünk, szénhidrátot számoltunk (számomra kezdetben teljesíthetetlen feladatnak tűnt egy napi étrend megfelelő összeállítása) és inzulint adtunk napjában kétszer. Az egész család mellettünk állt, a kisfiunk korát meghazudtoló módon tűrte a megpróbáltatásokat, a férjemmel pedig összekapaszkodtunk.

Mikor Máté 3 éves lett, a legnagyobb gondot óvodai elhelyezése jelentette. Tudtuk, hogy nemcsak a sok mozgás, de a közösségbe járás is létfontosságú a cukorbeteg gyerekeknek, márpedig ezt csak az óvoda tudja számukra biztosítani. Sok helyen jártunk, beszéltünk az óvónőkkel és a vezetőkkel, és azt tapasztaltuk, hogy nagyon keveset tudnak a betegségről és félnek a vele járó felelősségtől.

Végül sok utánajárás, az önkormányzat és az óvoda vezetőinek megértése és elkötelezettsége folytán sikerült találni egy helyet, ahol készek voltak vállalni a felelősséget és a nagyobb odafigyeléssel járó terhet. Máté másfél éve jár a budapesti II. kerületi Gesztenyéskert óvodába, és elmondhatom, hogy ennél jobb helyen és kezekben nem is lehetne. Az óvónők és dadusok a kezdetektől nagy szeretettel és odaadással foglalkoznak Mátéval. Napjában többször mérik a vércukrát és ellenőrzik a diétás menüjét.

Tél végén Máté inzulinpumpát fog kapni. Boldog vagyok, hogy a jó beállítás, a gyerek önfegyelme és talán a mi erőfeszítéseinknek is hála, másfél évig tartott ez a mézesheteknek nevezett időszak, amikor a szervezet még maga is termel inzulint. Mostantól viszont a legjobb vércukoreredményeket a pumpás kezelés tudja biztosítani a számára. Jeleztük az óvodában, hogy milyen változásokra lehet majd számítani és ezt is a legnagyobb megértéssel fogadták.

Hihetetlen és megindító látni egyébként, hogy a gyerekek mennyire elfogadóak és intelligensek. A csoportban nem Máté az egyetlen, akinek az étkezéseire külön oda kell figyelni. Van egy lisztérzékeny kislány, van, aki nem eszik disznóhúst, az egyik óvó néni pedig vegetáriánus. A gyerekek a legnagyobb természetességgel beszélnek arról, hogy ki mit ehet és mit nem.

Mára talán elmondhatom, hogy elfogadtuk és együtt tudunk élni ezzel az egyelőre gyógyíthatatlan betegséggel, vagy szebben szólva a „feltételekhez kötött egészséggel”. Az együttélést itt szó szerint kell érteni, hiszen új fogalmak, ételek, tárgyak és napi rutincselekvések költöztek be mindennapjainkba, váltak életünk részévé.

Hál’ Istennek, ma már a humoros oldalát is fel tudjuk fedezni e különös helyzetünknek: Máté egészséges kisöccse bánatos arcot vágva azt mondja, „leesett a cukjom” – mintha a földre –, és azt, hogy „josszú’ vagyok”, ha szőlőcukrot szeretne kapni. Máté őszinte elismeréssel adózik kis betegtársai „klassz” vércukormérőjének és „Máté-cukornak” hívja a „jó”, általa is fogyasztható cukrokat. És már alig várja, hogy „beprogramozzuk” az inzulinpumpával, mint egy kis robotot.

Ernődi Tamara