Itt mindenki tök jól van
15 éve táboroztat cukorbeteg fiatalokat a 20 éves Heves Megyei Diabétesz Szövetség.
Tegyük fel: a Kedves Olvasó nemrég töltötte be 13. életévét, és miközben csillogó szemmel, lobogó jókedvvel, nagy ívű tervekkel készül középiskolába, hirtelen beüt a „ménkű”. Kiderül, hogy cukorbetegsége van.
Megsemmisülten fekszik a rozoga kórházi ágyon, a vénájába infúziós oldat csöpög álmosan, miközben megállíthatatlanul záporoznak Önre a kőkemény tények, intelmek: mostantól élete végéig inzulininjekciót kell adnia önmagának naponta 4-szer, a különböző napszakokban vércukrot kell mérnie minimum 5-6-szor, és szintén élete végéig egy nagyon szigorú és következetes diétát kell folytatnia! És ha mindez nem elég: közlik Önnel, hogy ha a 3 szigorú törvény közül akár egyet is megszeg, súlyos büntetésre számíthat veseelégtelenség, vakság, végtag-amputáció formájában. Szóval, képzelje el a Kedves Olvasó, hogy élete virágában, legreménytelibb életkorában hirtelen parkolópályára, sűrű gazzal benőtt „mellékvágányra” pakolja az élet. És amikor már végképp nem remél semmit ettől a szívtelen, könyörtelen élettől, a szülei elküldik egy cukorbeteg nyári táborba.
És hirtelen új értelmet kap minden! Ismét színes és hangos lesz az élet, és szépen lassan egy új kezdet reménye csepeg Önbe. Megtapasztalja, hogy nincs egyedül a bajával. Csodálkozva figyeli, ahogyan lassan 30–40 hasonló korú fiatal veszi Önt körbe érdeklődően. Még nem tudatosul Önben, de szépen, lassan „gyógyítani” kezdik.
Az első gyógymód az együttérzés és vigasztalás, de nem ám sajnálkozva, gyászosan teszik ezt a gyerekek, hanem vidáman csacsogva, önfeledten kacarászva mesélik első „élményeiket”, tapasztalataikat cukorbetegségükkel kapcsolatban. A 8 éves Miron éppen azzal dicsekszik, hogy idén ő a tábor hőse, veteránja, mert most volt az 5 éves évfordulója annak, hogy cukorbeteg lett. Hároméves koromban annyit sírtam a betegségem miatt, mint egy kisbaba, és az inzulint is anyukám adta be nekem – mondja fejcsóválva, fintorogva – de ma már mindent magam intézek! – teszi hozzá gyorsan büszke, elégedett mosollyal.
A suliban valóságos hősként fogadtak a kórház után – meséli a 17 éves Tomi, aki elmondása szerint a legjobb barátait a Hemedisz táboroknak köszönheti. Ha akarod, Téged is beveszünk a „bandánkba” – kacsint bátorítóan –, tuti bajnokcsapatba kerülsz, minden évben mi nyerjük a csocsó- és a focibajnokságot!
A tisztasági versenyben bezzeg nem ti vagytok a bajnokok – szólal meg hamiskásan Miron, és a többiek röhögése közben elrobog.
És a Kedves Olvasó egyre jobban otthon érzi itt magát. „Gyógyulni” kezd. Persze nem a teste. A testének nincs szüksége erre, hiszen az inzulinterápiával, a helyes diétával és a rendszeres mozgással máris egészséges.
Ebben a táborban a Kedves Olvasó könnyedén magáévá teszi a diabéteszes élet minden csínját-bínját, tudnivalóját is. Simán, zökkenőmentesen megtanulja az életmódbeli technikákat (inzulinadási módszereket, szénhidrátszámolást, helyes diétát, „hibaelhárítást”– a vészhelyzet kezelését alacsony és magas vércukor esetén). Ezek tehát kicsit sem jelentenek problémát.
A Hemedisz táborokra a gyötrődő, háborgó fiatal lelkeknek van szüksége. Ők szomjaznak a megváltó gyógyulásra:
A 11 éves Sanyika megy oda dohogva a táborvezetőhöz, Keller Józsefné Lucyhoz, aki 1991 óta a lelke, mozgatórúgója a HEMEDISZ-nek (mellesleg 15 éve szervez táborokat cukorbeteg fiataloknak és „civilben” gyakorló cukorbeteg-anyuka). Lucy néni! Anyukám azért küldött ebbe a táborba, mert a túlsúlyom miatt bármikor cukorbeteg lehetek, de én igazából nem értem, mire ez a nagy pánik, felhajtás a részéről. Na és akkor mi van, ha cukorbeteg leszek? Hiszen itt mindenki olyan vidám és tök jól van!
15 éve táboroztat cukorbeteg fiatalokat a 20 éves HEMEDISZ…
Talán van eredménye…
metabolik_dzsémzbond