Feltöltés dátuma: 2021.05.01.

Beszélgetés Andai Kati színművésszel

Talán már operálni is tudtam volna

Emlékeznek Weaver doktornőre a Vészhelyzetből? A mindig botra támaszkodó, néha nagyon undok és mégis szerethető főorvosra? No, akkor Andai Kati színművésznek már legalább a hangját ismerik. Legalább – írom –, hiszen a Hypertonia olvasói közül bizonyára sokan nem látták őt színpadon és talán a filmszerepeire sem emlékeznek. De a Vészhelyzetet… azt szinte mindenki nézte szerte a hazában.

Illusztráció

Az interjúra készülve hosszasan kutakodtam az interneten, de alig találtam a művésznőről információt. Pedig az a kevésből is kiderült, hogy Kaposváron, Szolnokon és Sopronban is játszott, tagja volt több budapesti teátrum társulatának, a Nemzeti Színházban hét éven át számos darabban tapsolhatott neki a publikum. A szakmai adattárban 82 színházi bemutatót, 9 játék- és 14 tévéfilmet, 7 szinkronszerepet jegyeznek a neve alatt, és ez gyaníthatóan nem a teljes lista. Ezen kívül sehol semmi sztori, a magánéletére egyszer tért csak ki egy színházi lapban, megemlítve a férjét, Keleti István rendezőt és a gyermeküket.

– Szándékosan kerülte a nyilvánosságot, az akár jó értelmű celebséget is?

– Soha nem vágytam rá, hogy celeb legyek, de az ok ennél prózaibb. Az újságírók nem kerestek, talán mert nem vagyok igazán híres színész.

– Mesélne most egy kicsit? Úgy tudom, nagyon fiatalon ment férjhez.

– Nem egészen. Az igaz, hogy tizenhét éves voltam, amikor a Műegyetem Egyetemi Színpadán megismertem Istvánt, de házasságot csak jóval később kötöttünk. Ő volt az életemben az első és egyetlen nagy szerelem. 1994-ben munkába menet a Deák téren szívtrombózist kapott, a fiunk akkor volt tizennégy éves. Ketten maradtunk. Egy ideje már önálló életet él, de gyakran eljön hozzám. A férjem korábbi házasságában is született egy fiú, vele szintén jó a kapcsolatom.

Illusztráció

– A magas vérnyomása mikor jelentkezett?

– Úgy harminc éve, nagyjából a férjem halála idején. Fiatal koromban mindig alacsony volt, mondták is, hogy sokáig fogok élni. Panaszaim nem voltak, nem éreztem rosszul magam, egy rutinvizsgálaton derült ki. A körzeti orvosom gyógyszereket írt, de miután le-föl ugrált a vérnyomásom, további kivizsgálásra dr. Ádám Ágneshez irányított. Holterezés és türelmes gyógyszerbeállítás után már jó ideje rendben vagyok. Ennek ellenére szorgalmasan járok a főorvos asszonyhoz kontrollra és nagyon hálás vagyok neki a „karbantartásért”. Az ember persze mindig eltöpreng azon, hogy miért? Nálam a genetikai háttér mellett az alkatom és a hivatásom is közrejátszhat, stresszesen élek meg minden váratlan dolgot.

Színház a korona idején

– Hipertóniával és – bár hölgyek esetében nem illő az életkort emlegetni – hetven fölöttiként a koronavírus-járvány veszélyeztetett csoportjába tartozik. Hogyan éli meg a mostani tilalmas időket, tervezi-e, hogy beoltatja magát?

– A helyzetet nagyon komolynak gondolom, de bevallom, a tavaszi hullám alatt több volt bennem a félelem. Mostanra valahogy beleszoktam, hogy ezzel kell együtt élnünk. Pusztán kedvtelésből nem megyek sehova, de ha kell, a szabályokat betartva most már kimozdulok. Nemrég még dolgozni is elmentem, és igen jót tett a lelkemnek. Várom a védőoltást, remélem, a vakcina véget fog vetni a vírus terjedésének.

– Dolgozni? Hiszen a színházak zárva vannak!

– Ez egy úgynevezett streamelt előadás volt, vagyis közönség nélkül, kamerával felvett élő közvetítés, amit online lehetett elérni. A Gózon Gyula Kamaraszínházban Jon Fosse norvég szerző Egy nyári nap című darabjának ősbemutatóját tartottuk meg ezen a rendhagyó módon. Kozma András rendezte, aki egyben szereplője is volt a színre vitt történetnek. Az olvasópróbák alatt végig maszkot viseltünk, de a színpadon már nem, remélve, hogy ennyi kockázat belefér.

– Milyen volt üres nézőtér előtt játszani?

– Nagyon más és nagyon érdekes. Vagyis inkább azt mondanám, csodálatos. Semmi zaj, sehol a gyülekező közönség ismerős zsongása, az ügyelő hangja, amint színpadra szólítja a szereplőket. A kezdés előtt öt perccel már a helyünkön ültünk, némán összpontosítva, várva a visszaszámlálást. Öt, négy, három, kettő, egy, kamera indul. Az az ötpercnyi mély, halálos, koncentrált csönd egészen megrendítő élmény volt. Mindeközben pontosan tudtuk, hogy az előadást jóval többen nézik otthon, mint ahányan a nézőtérre beférnének. Ennek ellenére hiszem, hogy a klasszikus színházi előadások mindig megmaradnak, hiszen a jelenidejűséget, a nézők közösséggé való egybeforrását arra az egy estére, a színpad és a nézőtér között áramló energiákat nem pótolja semmilyen technika.

Nem bánom, hogy már nyugdíjas vagyok

– Olvastam, hogy játszott nagy társulatokban is, de mintha a kamaraszínházak, a nézőközeli, alternatív játszóhelyek jellemeznék inkább a pályafutását. Ez lenne az ön természetes közege?

– Nem tudom, inkább csak így alakult. Oda mentem, ahová hívtak. Viszont, mivel magam is kicsi vagyok, 155 centi, a kicsi színház valószínűleg jobban áll nekem. Kis terekben a nézők közelsége amúgy rendkívül inspiráló. A nagy színpadokról alig látjuk a közönséget, a reflektorok szabályos fényfüggönyt vonnak a szemünk elé. A nézők visszajelzései persze ugyanúgy átjönnek, de más receptorokkal érzékelhetők.

– Sok minden megváltozott a kultúra, azon belül a színház világában is mostanában. Csökkenő vagy teljesen megvont támogatások, a digitalizáció térnyerése, elszemélytelenedés. Ön mégis hisz a színjátszás jövőjében…

– Igen, mert látom, hogy az emberek nagyon várják az élet újraindulását és igénylik a színházi élményeket. A másik oldalon pedig ott az a sok ambiciózus, tehetséges fiatal, akik a gondokkal dacolva keresik a működés és bemutatkozás újszerű megoldásait. Ezek a kis csoportok, ha nem a politika, hanem a teljesítmény számít, életben fognak maradni. A közönség támogatása ehhez persze nem elég, így az sem lehetetlen, hogy sok külföldi társulat példáját követve valami civil foglalkozás mellett kell folytatniuk a színészmesterséget. Nyugaton jellemzően a vendéglátás biztosítja a fiatal színészek megélhetését, de most ott is baj van. Igazából ezért sem bánom, hogy már nyugdíjas vagyok.

Illusztráció

– Kor ide vagy oda, ön aktívan használja a közösségi oldalát, láthatóan érdeklődik a közügyek iránt, hallatja a hangját, ha környezetvédelemről, elesettekről van szó. Szolidaritást vállalt az SZFE diákjaival és kétszer is őrt állt az egyetem előtt. Velük kapcsolatban is optimista?

– Sajnos nem látom, mi lesz a színművészetis diákok jövője, de bízom abban, hogy a tehetség nem hagyja magát elnyomni. A második alkalommal rettenetes hideg volt, zuhogott az eső. Ha ezt nem gondolnám komolyan, nem mentem volna el. Csodáltam az elszántságukat, amire annak idején nekünk nem volt szükségünk. Nem volt ennyire átpolitizálva az életünk a főiskolán, nem volt téma köztünk sem a vallás, sem a világnézet. Az számított csak, hogy a szakmában ki mit gondol, mit csinál, merre indul.

Nekem mindig az élet volt fontosabb

– Nemrég a Táp Színház Sokadik pillangó című előadásában is szerepelt. Női sorsok, sztereotípiák, nemi szerepek, társadalmi elvárások, tradíciók. Ugyancsak forró téma. A mai világban hol a nő helye ön szerint?

– Az biztos, hogy nem csak a sparhelt mellett! Ott is persze, de ugyanúgy a férfinak is, ha épp ő van otthon, ő ér rá, ő az, aki szeret ügyködni a konyhában. Én például a férjemtől tanultam meg igazán főzni és a fiam sem marad el tőle. Karácsonykor négy napot töltöttünk együtt, abból három napon ő készítette a menüt. De nem csak ezért vagyok büszke rá. Okos, remek humorérzéke van, a munkájában is sikeres. Azon kívül gyönyörűen használja a magyar nyelvet, talán ezt is az apjától örökölte.

– Része lehetett azért benne önnek is, hiszen a mai napig művészeti beszédet oktat a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnáziumban. Azon kívül mivel telnek a napjai?

– Igen, húsz éve tanítok az iskolában, most sajnos csak interneten keresztül. Új színházi munkára nem kerestek, de a régi darabok felújítása tervben van. Filmeket nézek, sokat olvasok, főzök magamnak, hosszasan társalgok a barátnőimmel telefonon. Nincs hiányérzetem, talán mert nem vagyok igazi színész, legalábbis nem az a típus, akiknek a színház az első. Lehet, hogy az érvényesülési képességeim sem voltak meg hozzá, de az biztos, hogy nekem mindig az élet és a család volt fontosabb, a maga teljességében, a hétköznapok összes örömével, bánatával.

– Weaver doktornőre visszatérve a Vészhelyzetből, szerette azt a figurát?

– A sorozatot több éven át szinkronizáltuk, nagyon megkedveltem őt. Csak miután nagy hipochonder vagyok, akkoriban elég sok új „betegségem” támadt, amin jól szórakozott a környezetem. Egy idő után már annyira belejöttem az orvosi terminus technicus használatába és annyira otthonosan mozogtam a filmbéli kórház világában, hogy úgy éreztem, akár operálni is tudnék, ha szükség lenne rá.

S. Bonnyai Eszter

Megjelent a hypertonia2020/2. számában

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!