Beszélgetés Beregi Péter színművésszel
Őrült vagyok, de van bennem rendszer
Valószínűleg a Hypertonia olvasói is tudják, hogy a Tudomány Kiadó másik lapjának, a Diabetesnek vagyok a főszerkesztője – 31 éve. A közelmúltban kaptam felkérést, hogy készítsek interjúkat a Hypertoniába, ismert magas vérnyomásos személyekkel. Örömmel vállaltam, s most először kettős minőségben beszélgethettem: Beregi Péter színművész ugyanis érdekelt a hipertóniában és a diabéteszben egyaránt.
Családi örökség és lámpaláz
A vérnyomása a cukorbetegséget követően kúszott fel egyre magasabbra. Korábban azt mondogatta neki a körzeti orvos, hogy garantáltan hosszú életű lesz, hisz kifejezetten alacsony volt a vérnyomása. A hosszú életre máig megvan az esélye, júniusban tölti be a 75-öt, de ha a koronavírus nem zárta volna be a színházakat, ma is játszana a Fészek Klubban, ahová pár éve „költözött át” a Mikroszkóp Színpad.
Rákérdeztem, hogy kezdődött a diabétesz:
– Valójában félve vártam, hogy mikor jelentkezik. Anyai nagyapám cukros volt, édesanyámnak cukorbetegként magas vérnyomása volt. Amikor 11 éves voltam, agyvérzést kapott, összeesett és meghalt. Akkor kerültem intézetbe.
Szörnyülködve hallgattam ezt, de Beregi Péter megvédte szintén színész édesapját:
– Nem tudott mit kezdeni velem.
Szobra került, ott érte az első színészi élmény. Az intézet Vörösmarty nevét viselte, s a költő születésnapján ünnepséget tartottak. Mondjon a színész gyereke verset, Petőfi Szeget szeggel című költeményét nyomták a kezébe. Megtanulta, majd egy hónapon át alig aludt az idegességtől: mi lesz, ha nem sikerül? A társai gúnyolni fogják!
– A mai napig a legrosszabb mások előtt próbálni, amikor még nem vagyok kész a szereppel.
Az ünnepségen egyszerűen kilökték a színpadra. Remegve állt, nem kapott levegőt, a kínos pár másodperces csend után nekikezdett. Az elején még kevés volt a levegője, aztán egyre jobb lett, a közepétől ő maga is élvezte. A színháztermet széttapsolta a közönség.
– Máig ez van velem.
– Még mindig lámpalázas?
– Ez nem lámpaláz. Inkább felelősségtudat. Az esti előadások előtt már 4 órától arra gondolok: most ért haza a nagys’asszony a fodrásztól, a férj már kiválasztotta, melyik nyakkendőjét köti fel, előveszik a fiókból a három hete megvásárolt jegyeket. Nekem hiába a 112-dik előadásom, számukra ez a premier! Amikor az öltözőben meghallom az ügyelő hangját – Beregi Pétert kérem a színpadra –, mindig megjelenik az a szobi pillanat. Amikor a színpadon állok, megérzem a közönséget, megnyugszom, és tudom, azon a talajon vagyok, ami az enyém.
Mellékhatások és gyertyafényes színpad
Tehát várható volt, hogy diabéteszes lesz, ami jó 20 éve meg is történt. Tablettát kapott, majd másikat a vérnyomására, amely akkortájt indult el a 150-160 felé. Megjelent az érszűkület, szakorvostól erre is kapott gyógyszert. Igen ám, de attól bedagadt a lába, így abbahagyta a szedését. Amikor 100 méter megtétele után üvöltött a fájdalomtól, visszament a szakorvoshoz. Kiderült, hogy az a bizonyos első gyógyszer alig egy hétig okoz lábdagadást, ki kellett volna várnia. Na jó, de miért nem mondták ezt neki? Most újra az eredetit szedi, így csak 300 méter megtétele után üvölt. Három éve inzulint ad magának, naponta egyszer. Ez is várható volt, kezelőorvosa szerint. Ja, és az érszűkületre szedett gyógyszer ismét feljebb vitte a vérnyomását.
Kedélyesen meséli egészségügyi történetét, hozzátéve, hogy magánszámot készül írni a gyógyszerek mellékhatásairól. (Ha szüksége van még információra, olvasóinkhoz nyugodtan fordulhat, nagyeposzt írhat tapasztalatainkból.)
Beregi Péter nem humorista, készen kapja a szöveget – bár improvizációs képessége is híres –, ő színész. Érdemes művész, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt birtokosa. A tévéből elsősorban a komikust ismerjük, pedig játszott drámában, zenés produkcióban sokat.
Annak idején felvették a színművészeti főiskolára, majd pár nap múlva kiderült, mégsem. Mégis színész lett, igazi iskolájának a Déryné Színházat tartja. A hatvanas években – előtte az ötvenesekben is – „büntetőtábor” volt ez a színház, amelyik művész nem tetszett a hatalomnak, ide száműzték. Így aztán a kultúrmisszióban, amelyet a Déryné társulata ellátott, sok zseniális kollégával dolgozhatott együtt. Rendszeresen járták a vidéket. S mint a vándorszínészek idején, volt, hogy gyertyafényben zajlott az előadás, a kicsiny kultúrház vezetéke nem bírta a színház lámpáinak erejét. Előfordult, hogy a díszletet szállító teherautó elakadt a hóban, így a falusiak rittyentettek díszletet másfél óra alatt.
– Nem akarok patetikus lenni, de amikor a kis faluban a kérges tenyerű paraszt emberek zokogtak az előadás alatt, felejthetetlen emlék.
Még egy jó sztorit elmesélt: Pécsi Ildikóval járták az országot. Egy alkalommal a kézilabdapálya szélén állt a színpad, 20 méterre a közönségtől. Furcsállták, de tudomásul vették. Majd a nagyjelenetük közepén megérkezett a két csapat, és elkezdték a meccset. Ilyen idők voltak azok a hatvanas évek.
Tojásos nokedli és kabaré
A diabétesz diétáját alapvetően fegyelmezetten tartja. Nem méricskél, de időben abba tudja hagyni a tojásos nokedli – egyik kedvence – evését. Felesége évtizedekig vezető laborasszisztens volt, sokat tud, és sokat segít a férjének. (53 éve házasok, középiskolás szerelem volt. Két gyermekük született.)
– Betegnek tartja magát?
– Eszembe sem jut – majd hirtelen más hangsúllyal folytatja –, most igen. Pár hete kiszálltam az autóból, hirtelen megszédültem, elzsibbadt az arcom. Visszaléptem, az autó tükrében megnéztem, nem torzultam el. De a zsibbadás az egész jobb oldalamra kiterjedt, karomra, lábamra. Másnap öt orvos vizsgált, megállapították, hogy se nem ez, se nem az, végül maradt a neuropátia. Később újra felmerült az agyi infarktus lehetősége. Folyton jelez nekem, mindig érzem, s ez nem kellemes. De végül is fát vágok, autót vezetek, hatoldalas monológot mondok, ha kell.
– Az egyik legnehezebb műfaj a kabaré. Hamlet, Bánk bán és II. Richárd együtt nem olyan nehéz, mint egy kétórás kabaré. Egy jelenet 6-7 perces, tehát egy este 14-15 jelenetet játszom. Kettő között épp csak annyi időm van, hogy átöltözzek, de nem csak más ruhába, más bőrébe is kell bújnom. Megríkatni sokkal könnyebb, mint megnevettetni. Ha a drámai színész csendet érzékel, gondolhatja, hogy a döbbenettől hallgat a közönség. De ha egy poénon nem nevetnek, az a megsemmisülés.
– Egy komikus a magánéletben is vicces?
– A feleségemtől kellene megkérdeznie. De a cukrász sem két krémessel kezdi, amikor munka után hazaér. Azt hiszem, normális életet élek. Vannak színészek, akik színészesen élik az életüket. Én előadás után siettem haza, korán lefeküdtem, mert reggel vittem teniszezni a fiamat, tornaedzésre a lányomat. (Lánya 1988-ban, Helsinkiben, a ritmikus sportgimnasztika Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett.)
Vakondok és tekergő gondolatok
A cikk vége felé ideje megmagyaráznom a címet. Beszélgetésünk során többször is elmondta: őrült vagyok, de van bennem rendszer. Feltettem egy kérdést, Beregi Péter elkezdett válaszolni rá, kitért egy másik témára, elkalandozott a harmadik felé, majd a negyedik után elegáns fordulattal befejezte az eredeti kérdésre adott válaszát. Mintha igazi humorista lenne. Bevallom, szörnyen élveztem ezt az össze-vissza tekergő beszélgetést, illetve pár kérdéssel megszakított élvezetes, humoros és őszinte monológot.
– Hogy telnek a hétköznapjai?
– Kiköltöztünk a pilisszentiváni erdőben lévő kis házunkba. Esténként befűtök, ehhez fát vágok. Szerdánként kirakom a kukát, és most egy sámliprojekten dolgozom. Összetört, megjavítottam, ismét összetört, újra meg fogom csinálni. És megpróbálom megérteni a vakondokok életét. Évekkel ezelőtt el tudtam üldözni őket, most nem sikerül, pedig már karbitkristályt is égettem, igaz, a feleségem meg akart ölni miatta. De ezeket a kis jószágokat még az erős füst sem zavarja. Feladtam, naponta elgereblyézem a túrásaikat. Tévét nem nézek, mert csak felidegesítem magam, és ettől tényleg felmegy a vérnyomásom.
Herth Viktória