Félelmeink koronája
Több mint két hónap eltelt már a COVID-19-járvány bejelentkezése óta. Az életünk nagyon más vágányra került, a megszokott rutinok felborultak, sokan egyedül maradtunk, beszorítva lakásunkba. Ha éppen dolgozni vagyunk kénytelenek járni, azt hiszem, egyvalami biztosan közös bennünk: a félelmeink intenzívebben találnak meg minket. Mit tudunk tenni velük?
Csupa bizonytalanság. Nem védhető ki egyszerűen. Nem látható. Szívós ellenség. Bárki hordozhatja, tünetek nélkül.
Pár hét alatt rengeteget tanultunk járványügyből, virológiából. Látjuk a különböző országok hozzáállását a koronavírushoz, de látjuk azt is, hogy a munkahely, a baráti kör, a családtagok vagy éppen a szomszédasszony hogyan gondolkodik, miképp cselekszik, megvalósítja-e a fertőtlenítést, a maszk használatát, a mások nagy ívben elkerülését (azonnal lett ennek a kifejezésnek tartalma!). És itt gyorsan meg is állok pár kérdésre: mennyire tudatos, hogy a koronavírussal kapcsolatban vannak gondolataink? Tisztában vagyunk azzal, hogy ilyenkor érzések is átfutnak rajtunk? Észleljük, ha szorongunk?
Pszichológusként ezen utolsó kérdést tartom a legfontosabbnak: észleljük-e a szorongást, az aggódást, és ilyenkor gondoskodunk-e önmagunkról? Van-e eszköz a kezünkben a szorongásteli helyzetekben, tudunk-e visszaemlékezni ügyes megoldásainkra, vagy hagyjuk, hogy órákig, napokig, hetekig ez uralja tetteinket, gondolatainkat?
Hogyan tudom meggyőzni a 84 éves anyámat arról, hogy ne akarjon kétnaponta a 97 éves bátyjához rohanni, és neki segíteni, mikor ő maga is COPD-s, asztmás, és amúgy is alig van ereje? (58 éves családanya)
Mi van, ha mindannyian meghalunk ebben a koronavírusban? Félek, hogy nem látom már soha többet a barátaimat! (9 éves iskolás)
Tönkremegy a cégünk. Most van még munka. De mi van, ha ki fognak rúgni? (35 éves férfi)
Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kapjuk el a vírust a párommal. Ketten vagyunk. Beraktároztunk, minden nap többször takarítok, utcára nem megyünk. […] de mégis rettegek attól, hogy elkapom. (33 éves nő)
Daganatos beteg vagyok, még kapom a kemoterápiát. Tele vagyok kérdésekkel. Mi van, ha a testem feladja? Pedig tudom, hogy normál helyzetben gyógyítható a betegségem... de ez most nem a normál helyzet! (49 éves nő)
Önismeretünk akkor tud hatékony segítség lenni számunkra, ha meg tudunk állni akár naponta többször is egy-egy rövid pillanatra, és le tudjuk lassítani elménket és szívünket: ha meg tudjuk figyelni, mi zajlik bennünk (például mi váltotta ki a mostani érzéseket?). Ha ki tudjuk szavakkal fejezni, konkretizálni tudjuk azt, ami bennünk van, akár több körben is, folyamatosan javítva önmagunkat, akkor ez már önmagában feszültségoldó hatású. (Példánál maradva: tudok-e most, ebben a pillanatban visszatérni a munkahelyi feladatomhoz pl. azért, hogy a heti értékelésem megfelelő lehessen, hogy a főnököm, a munkatársaim továbbra is számíthassanak a munkámra, aktivitásomra? Hosszú távon pedig pont ezzel a pillanatnyi váltással teszek-e eleget azért, hogy a nagyon rettegett kirúgásom mint a legrosszabb forgatókönyv ne történjen meg?) Én vagyok ugyanis önmagamn legjobb szakértője: képes vagyok megfigyelni magamat (évek-évtizedek hosszú tapasztalatával rendelkezem önmagamról), és ugyanaz vagyok, aki ezekből a megfigyelésekből aztán döntést hozhatok, és cselekvésbe fordíthatom az állapotaimat, gondolataimat, érzéseimet. És igen, a félelmeimet is. Ha többször átélem azt, hogy van a kezemben lehetőség, hogy a jelen pillanatot befolyásolni tudom akár csak egy hajszálnyira is, akkor ezt a tapasztalatot a nehezebb időkben is alkalmazni tudom majd. Ez az, amit mi, pszichológusok és segítő szakemberek a terápiás (vagy segítő-, coaching-) folyamatban tudunk átadni a klienseinknek: hogy átélhetjük mindazt, ami ér bennünket, hogy ezekről gondolkodni ér, és bennük maradni is ér, azokat elkerülni is ér, de azok múlásáért tenni is lehet. Minél többször tudunk a jelen pillanatában tenni azért, hogy a kellemetlen érzés, az aggódás kicsit alábbhagyjon, annál többször fogjuk tudni leküzdeni magát a szorongást, kellemetlenséget keltő helyzetet.
Címnek a félelmeink koronáját választottam. Tudták, hogy az aggódás, az aggodalmak és aggodalmaskodás, a szorongás és a félelem egymásnak nagyon közeli rokonai? Erősíteni tudják egymást, és ha csokorba vesszük őket, akkor rangsorolhatók lesznek? A félelmeink képesek hierarchiába szerveződni: vannak egészen konkrét helyzetre vonatkozók, és vannak, amelyek átfogóbbak, nehezebben megfogalmazhatók és nem is biztos, hogy megoldhatók? Amit mi most, a koronavírus idején önmagunkkal tehetünk, az az, hogy komolyan vesszük annyira a félelmeinket, hogy szavakba öntjük. Ha adunk annyi időt, hogy ezután megfigyeljük, körbejárjuk, és ha kell, kisebb egységekre bontjuk, megcselekedhető lépésekre szeleteljük, ezután pedig tudunk erőt venni magunkon, és a kisebb félelem-szeleteinket lassan, módszeresen, egymás után elkezdjük megoldani.
Félelmeink koronája, rendben, itt vagyok! Gyere közel! Látlak, igen! Rémisztő vagy. Még a gyomrom is összehúzódik tőled. De itt vagyok, aki már átéltem sok más nehéz helyzetet, és vannak barátaim, családom, messze tőlem, akik szintén nagy túlélők, láttam már őket, ahogyan küzdöttek. Nem téged foglak azonnal megszüntetni, mert valószínűleg itt leszel velem hetek, hónapok múlva is, de tenni fogok azért, hogy ne uralj engem. Pici lépésekben, de döntök magamról, a helyzeteimről. Legyen így!
Simon Kata
Klinikai szakpszichológusként dolgozik Zuglóban. Legfőbb témái a stresszkezelés, a személyiségzavarok és a szenvedélybetegség. Csoportos formában a veszteség- és gyászfeldolgozással kapcsolatban vezet ingyenes önsegítő csoportokat a város több pontján. „Az út a cél” (C. Orff)
