Stressz, megküzdés és a hetes busz

Vajon hány olyan inger ér minket mindennapjaink során, mely váratlan, azonnal megoldást igényel és meghaladja aktuális fizikai vagy mentális állapotunkat? Rohanó világunk sok teherrel pakol meg minket: feladatok, határidők, szükséges egyeztetések, módosítani kell a napirenden, a hozzávalók listáján, vagy „csak” újra át kellene beszélni a társunkkal egy tegnapi konfliktushelyzetet. Tudatos és folyamatos balanszírozásra van szükségünk s arra, hogy tisztában legyünk adottságainkkal és a váratlan helyzetek kihívásaival.

Sokáig azt a módot, ahogyan a környezeti stresszt fogadjuk és kezelni próbáljuk, a pszichológia a frusztrációs tolerancia fogalmával próbálta körbejárni, magyarázni. Mennyi ingert vagyunk képesek hatékonyan befogadni és feldolgozni? Sok függ nyilván személyiségünktől és veleszületett idegrendszeri sajátosságoktól. Aktuális fizikai állapotunk is nagy szerepet játszik: vajon mennyire tud pl. testünk megküzdeni az őszi-téli időszak vírusaival, időszakos betegségekkel? Mennyire hosszan vagyunk képesek feladatainkra koncentrálni? Óriási különbség van köztünk abban, hogy mennyire észleljük gyorsan önmagunkon a fáradtság tüneteit. Hányan vagyunk tisztában pl. azzal, hogy az éhség önmagában elég gyorsan stresszes állapotba juttat minket? Feladathelyzetben szinte azonnal el tudunk feledkezni arról, hogy rendszeresen gondoskodjunk testünk igényeiről.

Testünktől származó információink tehát fontos visszajelzéseket adnak nekünk arról, hogy egy helyzetet mennyire ítélünk meg nehéznek. Néha egy-egy izomcsoport külön feszül, nyom vagy húzódik, gombóc lesz a torkunkban: ezek külön jelzések arra, hogy felfigyeljünk, igen, terhelés fog érkezni. Elég sok helyzetben ezek a terhelések azonnal negatív értékelést kapnak elménktől: aggódni kezdünk, menekülési utakon töprengünk, forgatókönyveket veszünk sorra akár akkor is, amikor csak tényleg pár információ áll rendelkezésre. A címben szereplő hetes busz pont ezért került említésre: sok inger ér a tömegközlekedési járműveken mindannyiunkat, nemcsak akusztikus és vizuális, de a taktilis (tehát testi és érintésekkel kapcsolatos), valamint a kinesztéziás (mozgással és hirtelen elmozdulásokkal kapcsolatos) modalitások is vastagon hatnak ránk. Hogy ne lenne ez a nap elején, munkába vagy iskolába menetelkor már stressz sokunknak? Alkalmazkodni a körülményekhez, türelmesen tűrni a minden szempontból extra-közelséget és az ezzel járó plusz illatokat-szagokat, párbeszédeket: igazán embert próbáló tud lenni párpercnyi is ebből. Érdemes olvasóinknak végiggondolni eddigi tapasztalataikat: melyik érzékelési modalitás vagy modalitások azok, amelyek azonnal növelik a frusztrációs szintjüket? Tudok-e pl. síró gyerekek mellett lenni? Zavar-e a hangos zene, a szomszédból tuccogva? Ha pedig ezt végiggondoltuk, vajon képesek vagyunk ezt a tudást élesben is alkalmazni és felismerni a mindennapi helyzetekben, ha ingerekkel vagyunk elárasztva? Érdemes önismeretünkbe ezeket a kisebb felismeréseket is beleszőni, sokszor lehet megelőzni akár komoly teljesítményromlást vagy konfliktusok kibomlását is.

Nem volna pszichológia a pszichológia, ha a frusztrációs tolerancia tárgyalásakor nem foglalkozna az egyén előzetes tapasztalataival, a gyermekkorban és előbbi életszakaszokban megtapasztalt nehézségekkel. A megpróbáltatások ugyanis nem feltétlenül csak negatívan értelmezhetők: az érés folyamatához valamennyi akadályoztatásra van szükségünk; ha mindentől megóv bennünket környezetünk, nem tudunk felkészülni a nehéz helyzetekre. Az ingerekkel kapcsolatos ún. frusztrációs küszöbünk már egészen kicsi korunktól fejlődik, akár már azzal is, hogy fokozatosan megtanuljuk, hogy a sorunkat ki kell várni, hogy fontos lehet a mamánknak is leülni és megreggelizni, pihenni, vagy a játékainkat is megtanuljuk rövidebb-hosszabb időszakokra másoknak kölcsönadni, egyáltalán elviselni, hogy más játszik vele. Kihívások tulajdonképpen állandóan érnek: ahogy a környezethez való alkalmazkodást és a társainkkal való együttműködést tanuljuk, megtanuljuk belső vágyainkat és szükségleteinket kezelni: késleltetni, megfelelő időben kifejezésre juttatni, s ha kell, formálni rajtuk.

A hetes buszos példára és a felnőttkorra visszatérve: vajon adott pillanatban, ha kellemetlenség történik, tudom-e azonnal észrevenni magamban az egyensúly borulását vagy akár csak megrendülését? Meg tudom-e magamat nyugtatni, tudom-e a helyzet többféle tényezőjét együtt szemlélni (csúcsforgalom van, más is a tömegközlekedést választja, az iskolások is most mennek, a buszsofőr is sokat tesz, hogy így eljussunk a célunkhoz stb.) és a helyzetnek megfelelően kezelni? Az alacsony frusztrációs toleranciával rendelkező emberek számára ezek az egyszerűbb helyzetek is azonnal heves ellenállást vagy kiakadást okoznak, indulatok is ébrednek, ami a többiekkel való együttműködést nehezebb pályára tereli. Ugyanakkor az extrémen alkalmazkodó, nagyon magas stresszküszöb is megterhelő: a másik végletbe tartozó embertársaink akkor sem kérnek támogatást vagy segítséget, ha túlterhelődnek a nehézséggel. Önértékelés áll a háttérben: gondolhatom azt, hogy nem terhelhetem a másikat azzal, hogy megosztom a nehézségeimet vele, hogy tanácsot kérjek a megoldást illetően, vagy megkérjem, osztozzon velem a nehézségekben is. Biztos kötődés és stabil, meleg érzelmi kapcsolódás esetén feltételezem csak, hogy az előbbi helyzetben is bátran kérhetek segítséget, támaszt a másiktól, hogy kapcsolatunk nemhogy nem sérül ettől, hanem bármikor számíthatunk egymásra, hogy hosszú távon és együtt eredményesek tudunk lenni. Ha átélem a kisebb stresszhelyzetekben, hogy szégyellem magam, vagy magamnak kell mindenáron megoldanom a helyzetet, nem biztos, hogy a későbbiekben is fogok külső segítséget igénybe venni. Van tehát a frusztráció elviseléséhez egyedi készletünk és stílusunk, amelyet mindenféle helyzet megoldása és kimenetele folyamatosan alakít és csiszol.

Aktuális hangulati állapotunk is nagyban befolyásolja észlelésünket: ilyenkor a korábbi „rossz napok” vagy tapasztalataink is sokkal hamarabb kioldódnak, és eszünkbe jutnak. Elég egy reggel csak pár apróbb mozzanatnak rosszul sikerülnie, ha ezeket nem vesszük időben észre, azonnal egy olyan lefelé húzó hangulati-gondolati spirálba kerülünk, amelyben egymást egyre jobban erősíti a gondolat és az érzés, s amelyből kikerülni csak nagyon határozott gondolati elterelésekkel vagy erős ingerekkel tudunk. Tudom-e ilyenkor egyszerre a belső szükségleteket, hiányokat és a helyzetet kívülről szemlélni, a hangulatom kimenetelét is megfelelően számolni? Ha kell, még mindig ugyanebben a helyzetben gyorsan változtatni? Nemet mondani helyzetekre például nagyon gyors és hatékony módszer tud lenni, egészen felszabadító meglátni a rutinhelyzetekben a választás többféle lehetőségét. (Kell-e sorban állnom a boltban, ha tudom, hogy másnapra is hagyhatom a tusfürdő- vagy hangszóróvásárlást? Mehetek-e pár megállót vagy akár egész úton gyalog munkába reggel? Szólhatok-e a gyerekemnek vagy munkatársamnak, hogy nem tudok figyelni, mert a saját erőforrásaim végén járok, és akár nekem is töltekezésre lenne szükségem?) Pont ezért fontos tudni, hogy melyek azok a tevékenységek, amelyekkel hangulatomat, testemet és gondolataimat is tölteni tudom, hogyan tudok a fáradtabb, elhasználtabb állapotokból újra visszatérni, újra eredményesen megküzdeni, és ezt hogyan tudom olajozottan működtetni.

Stresszkezelési készségeink bármelyik életszakaszban bővíthetők és fejleszthetők. Éljünk a lehetőséggel, kísérletezzünk bátran, hiszen mindennapjaink minősége múlik azon, hogy hogyan tudunk a feszültségekkel szembenézni és azokkal jobb minőségben megküzdeni!

Simon Kata

Klinikai szakpszichológusként dolgozik Zuglóban. Legfőbb témái a stresszkezelés, a személyiségzavarok és a szenvedélybetegség. Csoportos formában a veszteség- és gyászfeldolgozással kapcsolatban vezet ingyenes önsegítő csoportokat a város több pontján. „Az út a cél” (C. Orff)