Interjú Janicsák Istvánnal

Kezelni kell, nem beszélgetni róla

Harminc évvel ezelőtt madarat lehetett volna fogatni velem, ha valaki felkér, készítsek interjút Janicsák Istvánnal. A ’86-ban berobbant Z’zi Labor nagyon tetszett. Imádtam a humorukat, a lendületet és iróniát, ami a zenéjüket, megjelenésüket jellemezte. És tetszett a nagydarab, életerős, lendületes zenekarvezető is. Most pedig beszélgessek vele a magas vérnyomásról? Így múlik el a világ dicsősége!?
Dehogy múlik! – gondoltam magamban fél óra múlva, amikor letettem a telefont, s csak azt sajnáltam, hogy nem személyesen beszélgettünk.

– Szia! – kezdte, pedig én tisztelettudóan „uramozva” köszöntöttem. Innentől ment minden magától, a vérnyomás témakörét valójában lezártuk mielőtt elkezdtük volna, a címben megfogalmazott bölcsességével: Kezelni kell, nem beszélgetni róla! – Tudok más bölcsességeket is – tette hozzá ismert iróniájával.

Életmódváltás?

40-es éveinek közepén derült ki, hogy magas a vérnyomása, attól kezdve gyógyszert szed rá.

– Így aztán nincs magas vérnyomásom. Ha nem szedném, biztos az lenne.

– Életmódváltás? – érdeklődtem, erőltetve a témát, de válasza áttörte a gátat, jót nevettem:

– Nehezen váltok életmódot, őszinte vallomással tartozom, amennyire az egészségem megengedi, szeretem elhanyagolni magam. – Jól hangzik, de nem teljesen igaz, ha figyelmeztetést kap, ha valami szövődmény kerülgeti, összeszedi magát.

A sportról kérdeztem, tudom, fiatal korában sokat sportolt.

– Ma már itt fáj, ott fáj, megfelelő indokokat tudok mondani, miért nem mozgok. De a színpadon még mindig sokat jövök-megyek, és otthon kertészkedem is. A szexben megfontoltabb vagyok, azt is élvezem, amikor felérek a lépcsőn a másodikra – folytatta kaján hangon.

Minden percem középre vezet

Az érdemi interjút itt élcelődés váltotta fel, minden részletbe nem illik beavatnom az olvasót, viszont ahová a viccelődés torkollt, az fontos gondolat:

– Sokan mondják fontoskodva, hogy komoly a világ. Az lenne, ha a vége nem lenne ilyen nevetséges: meg kell halnunk! Bajuszosok és bajusztalanok mind oda jutnak.

– Fontos az oda vezető út is.

– Nincs odavezető út! Minden percem középre vezet. A centrumba tartson az ember, nem kell felkészülni a halálra. De, mégis! Önmagunkat karban kell tartani, hogy élvezni tudjuk az élet minden percét, a legvégéig!

Az én roppant okos kérdésemre:

– Jól vagy? – ismét vicces a válasz:

– Folyamatos kontroll alatt állok, a kardiológusom a barátom, ő tart kar(dio)ban.

Z’zi Labor

A Z’zi Labor első koncertje 1986 januárjában volt Budapesten, és már ebben az évben elnyerték az Interpop-fesztivál előadói díját, a Népstadionban a Queen előzenekaraként léptek fel. De legtöbbünknek a Veresegyházi asszonykórus jut eszünkbe róla. Zseniális, világszinten különleges ötlet volt a népviseletbe öltözött asszonyok pop-színpadra hívása.

– Semmi sem lehetetlen! Kettős identitású vagyok, katolikus nevelést kaptam, a népi világ része volt az életemnek, de én másként gondolkodtam. Számomra a népdal nem „védett műfajt”, sokkal inkább az egyedi hangzást jelentette. Természetesen közeledtem hozzá, mert az én világom volt. Ma is természetes közegem.

A zenekar ’94-ben feloszlott, de pár éve az asszonykórus jelentkezett, újra együtt vannak, idén június 28-án is nagy bulit csaptak Veresegyházon. Sőt! Mire ez a lap megjelenik, valószínűleg megjelenik Janicsák István új CD-je is, illetve nem ilyen egyszerű a meghatározás: kis könyvecske, idézetek regényeiből, verseiből, s benne két CD zenével: Igézetek és Idézetek címmel.

– A város 20 éves, a kórus 33 éve van velünk, én pedig akkor voltam 33 – fogalmazta meg kedvesen Janicsák István. Hangján érződött, mennyire szereti a települést és az asszonyokat. – Szemet gyönyörködtetően mennek Veresegyházon a dolgok.

Magabiztos gondolkodó vagyok

Ennyi év után nem könnyű meghatározni, ki is Janicsák István: énekes, szövegíró, író, költő?

– Elsősorban előadóművész lettem. Az élet hozta így. A ’70-es évek végén vittem a verseimet lapokhoz, jó ez, de ne legyél költő, mondták. Akkoriban mindenki verset írt. A Nők Lapjában végül megjelent egy gyerekversem, majd követte a többi. Megszerettem a gyerekvers-írást: játékos, vicces, poénos. Ez jellemez a zenében és a színpadon is. Performance-szerű koncertjeink voltak, gúnyolódások a társadalomról. Ma inkább a jókedv, a kikacsintás jellemez. Magabiztos gondolkodó vagyok: hol író, hol előadó. Egyik segíti a másikat. Azt remélem, egyik miatt sem kell szégyenkeznem.

Bízom benne, hogy nem volt bántó a kérdésem, de őszintén érdekelt, hogyan bírja 66 évesen a megterhelő koncerteket.

– Majdnem ugyanúgy, mint régen, de persze kevesebbet ugrálok. A színpadon mindig jön valami plusz, a közönség jelzései, a hangulat, s elfelejtem a fáradtságot. Annyi változott, hogy amíg régen koncert után folytatódott az élet, manapság másnap pihenek, pihegek.

Az idő, ahogy előre halad, sok mindent elvesz tőlünk, de cserébe ad is.

– Sosem volt képzett a hangom, de ma már könnyedebben énekelek, s még mindig magabiztos vagyok. A színpadon a hang önmagában nem mindig elég, az az igazi, ha a személyiségedből is hozzá mersz adni.

Szeretek élni

Úgy volt, hogy egy magas vérnyomásos művésszel készítek interjút. Végül egy életigenlő, lendületes, remek humorú, ugyanakkor bölcs művésszel készítettem, akinek magas lenne a vérnyomása, ha nem kezelnék.

De a záró bölcsesség esélyét nem veszem el interjúalanyomtól. Jöjjön az utolsó kérdés, és a válasza:

– Elégedett vagy az életeddel?

– Soha semmivel nem voltam elégedett. De ez nem is lényeges. Az elégedetlenség nem zárja ki a boldogságot. Nagyon szeretek élni!

Herth Viktória