Interjú Janicsák Istvánnal
Kezelni kell, nem beszélgetni róla
Harminc évvel ezelőtt madarat lehetett volna fogatni velem, ha valaki felkér, készítsek interjút Janicsák Istvánnal. A ’86-ban berobbant Z’zi Labor nagyon tetszett. Imádtam a humorukat, a lendületet és iróniát, ami a zenéjüket, megjelenésüket jellemezte. És tetszett a nagydarab, életerős, lendületes zenekarvezető is. Most pedig beszélgessek vele a magas vérnyomásról? Így múlik el a világ dicsősége!?
Dehogy múlik! – gondoltam magamban fél óra múlva, amikor letettem a telefont, s csak azt sajnáltam, hogy nem személyesen beszélgettünk.
– Szia! – kezdte, pedig én tisztelettudóan „uramozva” köszöntöttem. Innentől ment minden magától, a vérnyomás témakörét valójában lezártuk mielőtt elkezdtük volna, a címben megfogalmazott bölcsességével: Kezelni kell, nem beszélgetni róla! – Tudok más bölcsességeket is – tette hozzá ismert iróniájával.
Életmódváltás?
40-es éveinek közepén derült ki, hogy magas a vérnyomása, attól kezdve gyógyszert szed rá.
– Így aztán nincs magas vérnyomásom. Ha nem szedném, biztos az lenne.
– Életmódváltás? – érdeklődtem, erőltetve a témát, de válasza áttörte a gátat, jót nevettem:
– Nehezen váltok életmódot, őszinte vallomással tartozom, amennyire az egészségem megengedi, szeretem elhanyagolni magam. – Jól hangzik, de nem teljesen igaz, ha figyelmeztetést kap, ha valami szövődmény kerülgeti, összeszedi magát.
A sportról kérdeztem, tudom, fiatal korában sokat sportolt.
– Ma már itt fáj, ott fáj, megfelelő indokokat tudok mondani, miért nem mozgok. De a színpadon még mindig sokat jövök-megyek, és otthon kertészkedem is. A szexben megfontoltabb vagyok, azt is élvezem, amikor felérek a lépcsőn a másodikra – folytatta kaján hangon.
Minden percem középre vezet
Az érdemi interjút itt élcelődés váltotta fel, minden részletbe nem illik beavatnom az olvasót, viszont ahová a viccelődés torkollt, az fontos gondolat:
– Sokan mondják fontoskodva, hogy komoly a világ. Az lenne, ha a vége nem lenne ilyen nevetséges: meg kell halnunk! Bajuszosok és bajusztalanok mind oda jutnak.
– Fontos az oda vezető út is.
– Nincs odavezető út! Minden percem középre vezet. A centrumba tartson az ember, nem kell felkészülni a halálra. De, mégis! Önmagunkat karban kell tartani, hogy élvezni tudjuk az élet minden percét, a legvégéig!
Az én roppant okos kérdésemre:
– Jól vagy? – ismét vicces a válasz:
– Folyamatos kontroll alatt állok, a kardiológusom a barátom, ő tart kar(dio)ban.
Z’zi Labor
A Z’zi Labor első koncertje 1986 januárjában volt Budapesten, és már ebben az évben elnyerték az Interpop-fesztivál előadói díját, a Népstadionban a Queen előzenekaraként léptek fel. De legtöbbünknek a Veresegyházi asszonykórus jut eszünkbe róla. Zseniális, világszinten különleges ötlet volt a népviseletbe öltözött asszonyok pop-színpadra hívása.
– Semmi sem lehetetlen! Kettős identitású vagyok, katolikus nevelést kaptam, a népi világ része volt az életemnek, de én másként gondolkodtam. Számomra a népdal nem „védett műfajt”, sokkal inkább az egyedi hangzást jelentette. Természetesen közeledtem hozzá, mert az én világom volt. Ma is természetes közegem.
A zenekar ’94-ben feloszlott, de pár éve az asszonykórus jelentkezett, újra együtt vannak, idén június 28-án is nagy bulit csaptak Veresegyházon. Sőt! Mire ez a lap megjelenik, valószínűleg megjelenik Janicsák István új CD-je is, illetve nem ilyen egyszerű a meghatározás: kis könyvecske, idézetek regényeiből, verseiből, s benne két CD zenével: Igézetek és Idézetek címmel.
– A város 20 éves, a kórus 33 éve van velünk, én pedig akkor voltam 33 – fogalmazta meg kedvesen Janicsák István. Hangján érződött, mennyire szereti a települést és az asszonyokat. – Szemet gyönyörködtetően mennek Veresegyházon a dolgok.
Magabiztos gondolkodó vagyok
Ennyi év után nem könnyű meghatározni, ki is Janicsák István: énekes, szövegíró, író, költő?
– Elsősorban előadóművész lettem. Az élet hozta így. A ’70-es évek végén vittem a verseimet lapokhoz, jó ez, de ne legyél költő, mondták. Akkoriban mindenki verset írt. A Nők Lapjában végül megjelent egy gyerekversem, majd követte a többi. Megszerettem a gyerekvers-írást: játékos, vicces, poénos. Ez jellemez a zenében és a színpadon is. Performance-szerű koncertjeink voltak, gúnyolódások a társadalomról. Ma inkább a jókedv, a kikacsintás jellemez. Magabiztos gondolkodó vagyok: hol író, hol előadó. Egyik segíti a másikat. Azt remélem, egyik miatt sem kell szégyenkeznem.
Bízom benne, hogy nem volt bántó a kérdésem, de őszintén érdekelt, hogyan bírja 66 évesen a megterhelő koncerteket.
– Majdnem ugyanúgy, mint régen, de persze kevesebbet ugrálok. A színpadon mindig jön valami plusz, a közönség jelzései, a hangulat, s elfelejtem a fáradtságot. Annyi változott, hogy amíg régen koncert után folytatódott az élet, manapság másnap pihenek, pihegek.
Az idő, ahogy előre halad, sok mindent elvesz tőlünk, de cserébe ad is.
– Sosem volt képzett a hangom, de ma már könnyedebben énekelek, s még mindig magabiztos vagyok. A színpadon a hang önmagában nem mindig elég, az az igazi, ha a személyiségedből is hozzá mersz adni.
Szeretek élni
Úgy volt, hogy egy magas vérnyomásos művésszel készítek interjút. Végül egy életigenlő, lendületes, remek humorú, ugyanakkor bölcs művésszel készítettem, akinek magas lenne a vérnyomása, ha nem kezelnék.
De a záró bölcsesség esélyét nem veszem el interjúalanyomtól. Jöjjön az utolsó kérdés, és a válasza:
– Elégedett vagy az életeddel?
– Soha semmivel nem voltam elégedett. De ez nem is lényeges. Az elégedetlenség nem zárja ki a boldogságot. Nagyon szeretek élni!
Herth Viktória