Az egészségügyi ellátás buktatói

Magyarországon a hatályos jogszabályok egyértelműen meghatározzák az egészségügyi ellátás kereteit, feltételeit, feladatait, az egészségügyben dolgozó és az egészségügyi ellátást igénylő emberek jogait és kötelességeit. Mégis mind a magyar lakosság egésze, mind az egészségügyben dolgozók, mind az ellátást igénybe vevő betegek gyakran kritizálják az egészségügyben uralkodó helyzetet. A pontosan fogalmazó, jó szándékú jogszabályok nem jutnak érvényre, az egészségügyben dolgozók fáradságos, gyakran erőn felüli munkája eredménytelennek tűnik, az egészségügyi ellátásra szorulók sokszor elégedetlenek az ellátás színvonalával. Következésképpen a szándék és az eredmény távol kerülnek egymástól.

Az egészség tőke

Az emberek nincsenek annak a tudatában, hogy a lakosság egészségi állapotáért csak 11–15 százalékban felelős a közvetlen gyógyító-megelőző ellátás, a fennmaradó túlnyomó rész a társadalmi, gazdasági, kulturális környezettől, az egyén veleszületett sajátosságaitól, életmódjától, egészségműveltségétől és más tényezőktől függ.

Az egészségügyi ellátás színvonala, annak a személyi és tárgyi feltételei sokban függenek attól, hogy a politika mennyire emberközpontú. Fontos prioritás az emberek testi és lelki épségének, a céltudatos értékteremtő képességüknek a minél további megőrzése. Lehetővé kell tenni, hogy az ember betölthesse a társadalmi szerepét szűkebb (pl. családban, munkahelyi és otthoni feladatokban stb.) és tágabb (oktatásban, politikai életben, hitéletben stb.) értelemben is. Mindezekhez olyan természetes és épített környezeti tényezőkre, társadalmi, gazdasági körülményekre van szükség, amelyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy az ember kibontakoztathassa a képességeit, minél teljesebb legyen a jólléte (a boldogságának, az elégedettségének az érzése). Az átmeneti, tartós vagy végleges egészségkárosodásban szenvedő emberek állapotát, a mindennapi tevékenységük, a munkaképességük és az otthoni teendők ellátásának az akadályozottságát korrekten fel kell mérni. Az egészségkárosodás mellett a megmaradó képességeiket is értékelni kell, mert ezek fejlesztése az alapja a rehabilitációnak, a társadalomba visszatérésnek. A végleges egészségkárosodással kapcsolatos jövedelemkiesést a társadalom teherbíróképességétől függően kompenzálni kell.

Tudomásul kell venni, hogy az egyes emberek egészsége tőke, értékteremtő erő, a társadalmi és a gazdasági fejlődésnek az alapja. Minél többet ruházunk be, fordítunk az emberek egészségére, minél többet törődik az ember vele, annál jobb lesz a teljes lakosságnak is az egészségi állapota. Minél hosszabb időt töltenek el az emberek az életükből egészségben, annál kevesebbet kell a betegellátásra fordítani. Így lehetne fokozatosan a mai „betegségügyből” valódi egészségügy.

Alaptörvény: „Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez”

Az Országgyűlés már 1997-ben megalkotta az egészségügyről szóló törvényt, amely kihangsúlyozza, hogy:

• elsőbbséget kell élveznie az egyén egészséghez fűződő érdekének és jóllétének;
• az orvostudomány fejlődésének eredményeit a jelen és a jövendő nemzedékek javára kell felhasználni;
• az egészség az egyén életminőségének és önmegvalósításának alapvető feltétele, amely döntő hatással van a családra, a munkára és ezáltal az egész nemzetre;
• az egészség fejlesztését, megőrzését és helyreállítását az egészségügy csak a szociális ellátórendszerrel, valamint a természeti és épített környezet védelmével, illetve a társadalmi és gazdasági környezettel együttesen, az egészséget támogató társadalmi gyakorlattal és politikával kiegészülve képes szolgálni.

Az egészségügyi törvény szerint:

• elő kell segíteni az egyes emberek és ezáltal a lakosság egészségi állapotának a javulását;
• meg kell teremteni azt a feltétel- és eszközrendszert, ahol az emberek egészsége a középpontban van;
• az egészségügyi ellátáshoz hozzáférés során az egyes emberek esélyegyenlőségének kell érvényre jutnia;
• olyan feltételeket kell teremteni, hogy minden beteg megőrizhesse az emberi méltóságát és önazonosságát, az önrendelkezési és minden egyéb joga csorbítatlan maradjon;
• meg kell határozni az egészségügyi szolgáltatások általános szakmai feltételeit, színvonalának garanciáit;
• biztosítani az egészségügyi dolgozók és a szolgáltatást nyújtó intézmények védelmét jogaik és kötelezettségeik meghatározásával…

Az egészégügyről szóló törvény részletesen tárgyalja a betegek, az egyes egészségügyi intézmények, az azokban dolgozók jogait és kötelességeit.

A közel 20 éves, egészségügyről szóló törvény céljai ma is helytállók, mégis a megvalósításuk nem vagy alig halad.

Mind az Alaptörvény, mind az egészségügyről szóló törvény körültekintően, maradéktalanul meghatározza az egészségügy működésének a kereteit.

Mi a probléma?

Miért nem működik mégis a jogszabályoknak megfelelően az egészségügy, miért van az egészségügyi ellátás során sokaknak hiányérzetük, miért jobbak számos más európai országnak az egészségügyi mutatói, mint Magyarországnak?

Magyar mutatók

2014-ben a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (általánosan használt nemzetközi rövidítése: OECD) 34 tagországa közül Magyarország a 33-34. helyen volt a lakosság születéskor várható élettartamában, a 65 évesnél idősebb emberek várható életkilátásaiban és a szív- és érrendszeri betegségek okozta halálozásban. A születéskor várható élettartam Magyarországon a nők között 79,4, a férfiak között 72,3 év volt (Európában a nők között Spanyolországban 86,1 év, férfiak között Izlandon 80,5 év). Itthon nemcsak a születéskor várható élettartam rövidebb, mint más országokban, de az életük során az emberek rövidebb ideig maradnak egészségesek, és az országon belüli különbségek is jelentősek. A 2012. évi adatok szerint a Nyugat-Dunántúlon a nők 64,3 évig élnek egészségben, az Észak-Alföldön 10,1 évvel kevesebbig, Máltán a nők 72,2 éves korukig egészségesek. A férfiak Közép-Magyarországon 62,4 éves korukig élnek egészségben, az Észak-Alföldön 54,5 éves korig, Norvégiában 71,9 évig.

A lakosság hajlamos a kedvezőtlen hazai mutatókat az egészségügyi ráfordítások nem megfelelő arányával, az egészségügy nem megfelelő működésével összefüggésbe hozni. Az emberek elfelejtkeznek a személyes felelősségről, a gyakori önpusztító életmódról: a dohányzásban, az alkoholfogyasztásban és az elhízásban az OECD országok között a 31–33. helyen, a legrosszabb mutatójú országok között vagyunk. Az európai átlaghoz képest a magyar lakosság kevesebbet mozog, egészségtelenül étkezik, különösen a gyerekek és a fiatalok kevés zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak. A lakosság egy részének az alapvető egészségügyi ismeretei is hiányosak, az emberek gyakran vesznek igénybe „álegészségügyi” szolgáltatásokat, az egészséget kedvezőtlenül befolyásoló vagy nem megalapozott hatású készítményeket fogyasztanak, az orvos által javasoltakat nem vagy nem teljes mértékben követik.

Magyarországon a 15 évnél idősebbek közül az egészségi állapotát jónak vagy igen jónak érzi a nők 54,1 százaléka, a férfiak 61,3 százaléka, átlagosnak a nők 27,6 százaléka, a férfiak 25,6 százaléka, rossznak vagy igen rossznak a nők 18,3 százaléka, a férfiak 13,1 százaléka. A rossznak vagy igen rossznak érzők túlnyomó többsége 65 évnél idősebb, közöttük is a nők vannak túlsúlyban.

A fiatal, munkaképes lakosság egészsége szempontjából fontos, hogy a munkaviszonyban lévő emberek nem mernek betegállományba menni, mert félnek, hogy elveszítik a munkájukat. Az egy főre eső táppénzes napok száma Európában a legalacsonyabbak között van hazánkban. Gyakran már előrehaladott, súlyos állapotban kerülnek a fiatal betegek az orvoshoz. A foglalkozás-egészségügyi ellátás is sokszor küzd nehézségekkel, mert a munkavállalók egészségi állapotát rendszeresen figyelemmel kísérő, az egészséges munkakörülményeket megkövetelő foglalkozás-egészségügyi szolgáltatók („üzemorvosi ellátás”) működését a munkáltatók gyakran korlátozzák, a szerződéseket a kevésbé igényes szolgáltatókkal kötik meg.

Európában Magyarországon keresik fel leggyakrabban az emberek az orvost: egy magyar lakos évente 11,7-szer fordul orvoshoz (Ausztriában 6,8-szor, Finnországban 2,6-szor). Magyarországon a legmagasabb Európában az egy orvos által évente ellátott járóbetegek száma: 3846 (Ausztriában 1363; Svédországban 724). Ez részben azt jelenti, hogy fiatalabb korban az időben nem kezelt, súlyosabb betegség miatt tartósan, többször kell ellenőrizni a betegeket, de nem ritkák a nem teljesen indokolt orvoshoz fordulások sem, főleg az ügyeleti időben.

Az orvosok, a nem orvos egészségügyi dolgozók csökkenő száma (az elvándorlás, a pályaelhagyás stb. miatt) is növeli az egy orvosra jutó ellátandó páciensek számát, hiszen kevesebb személyzettel kell ugyanazt a számú beteget ellátni. Az egy orvosra eső nagy betegszám a rendelők zsúfoltságát, az előjegyzések hosszúságát is részben megmagyarázhatja.

A lakosságra jutó kórházi ágyak arányában az európai OECD országok közül Magyarország kedvező helyen van, az 5. (1000 lakosra 7 ágy jut). Kedvezőtlen, hogy a kórházi ágyak kevesebb mint 60 százaléka szolgálja az aktív gyógyító ellátást (ami a 2. legalacsonyabb arány az európai OECD országok között), a kórházi ágyak több mint 40 százaléka krónikus vagy ápolási célokat, kis arányban a pszichiátriai betegek fekvőbeteg-ellátását szolgálja. Ez a 2007-2008. évi átgondolatlan ágyszerkezet-váltásnak, illetve a 2012-2013. évi kórházi átszervezéseknek (állami kézbe kerülésnek) a következménye. Részben ez okozhatja, hogy várni kell a kórházi aktív ágyakra bejutásra.

Személyi feltételek

Az utóbbi években – elsősorban az európai uniós források bevonásával – főleg vidéken új, kedvezőbb hotelszolgáltatást nyújtó kórházi tömbök, osztályok épültek, amelyeket korszerűen fel is szereltek. Ugyanakkor az egészségügyi dolgozók száma nem növekedett, gyakran hiányoznak a modern műszereket használni és működtetni képes szakemberek, a korszerűbb körülmények fenntartását már nem fedezi a finanszírozás. A budapesti egészségügyi intézmények túlnyomó része évtizedek óta igen rossz feltételek mellett működik, az európai uniós források nem használhatók fel a fejlesztésre. Itt a helyzet fordított, lenne megfelelő számú szakember, de a működési feltételek, a munkakörülmények gyakran igen kedvezőtlenek, emiatt a korszerű betegellátás lehetőségei is sokszor elégtelenek.

Évtizedekig a betegellátásban közvetlenül és közvetve részt vevő egészségügyi dolgozóknak a szakmai, anyagi és társadalmi megbecsülése nem volt megfelelő (bár az utóbbi hónapokban kedvező változások észlelhetők). Mindez a közfinanszírozott, a társadalombiztosításon alapuló egészségügyi ellátásban részt vevő szakemberek számát rohamosan csökkentette, az ellátásban megmaradók terhelését egyre jobban növelte. A változatlan számú fekvőbeteget egyre kisebb létszámmal kellett és még jelenleg is kell ellátni, ami növeli az egészségügyi dolgozók fizikai és pszichés terhelését, a kiégés gyakoribbá válását. A körülmények megváltozását a betegek gyakran figyelmen kívül hagyják, ugyanolyan szintű egészségügyi ellátást várnak el, ami megteremti a konfliktus lehetőségét.

Nem véletlen, hogy a jobb anyagi körülmények, a nagyobb szakmai távlat miatt sokan külföldön vagy – legalábbis részállásban – a magán-egészségügyi ellátásban vállalnak munkát, tovább csökkentve az állami egészségügyi ellátásban a munkát- vagy túlmunkát vállalók számát. A közfinanszírozott egészségügyi ellátással egyre elégedetlenebb lakosságnak az a része, amelyiknek az anyagi lehetőségei ezt megengedik, a magán-egészségügyi szolgáltatást veszi igénybe.

Egyre kisebb a társadalombiztosítási járulékot fizető aktív keresők és egyre nagyobb az eltartottak aránya (a nyugdíjasok jelentős részének a több évtizedes munkája során már levonták a nyugdíjának és társadalombiztosítási ellátásának a fedezetét jelentő járulékokat). Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz annak a meghatározása, hogy milyen szolgáltatásokat képes az állami egészségügy teljes mértékben magára vállalni, milyen szolgáltatások vehetők igénybe részleges vagy teljes térítés ellenében. Egyre nagyobb szükség lesz a kiegészítő biztosításokra, az időben történő öngondoskodásra is.

Sajnos, az egészségügyben uralkodó gyakran tisztázatlan viszonyok, a „hiánygazdaság” a nem tisztességes „megoldásra” is lehetőséget ad. Hálapénz ellenében az állami egészségügyi ellátásban számos páciens soronkívüliséget, külön szolgáltatásokat vár el (aminek az anyagilag nem megfelelően megbecsült, a mindennapos anyagi problémákkal küszködő orvos és nem orvos egészségügyi dolgozók egy része „eleget is tesz”). Az anyagi lehetőségek, a befektetési tőke, a befektetés megtérülésének a bizonytalansága miatt nem ritkán ún. „lakásrendelőkben” zajlanak a magánrendelések, ahol hiányoznak a korszerű betegellátás személyi és tárgyi feltételei. Az itt megjelenő pácienst gyakran „beviszik” a közintézménybe, a „magánbeteg” számára soron kívüli, közfinanszírozott vizsgálatot, beavatkozást, műtétet stb. intéznek és végeznek (esetenként „térítés” ellenében), majd a páciens további gondozása ismét a „lakásrendelőben” történik. Ezt csak az egészségügyben dolgozók megfelelő szakmai, anyagi, társadalmi megbecsülésével, ennek teljesülését követően a magán és a közfinanszírozott ellátás teljes szétválasztásával lehet megszüntetni, majd biztosítani kell a rendszeres szakmai és a hatósági ellenőrzés személyi, tárgyi és anyagi feltételeit is.

Egészség: a páciens és az ellátó közös felelőssége

Egyre inkább előtérbe kell kerülnie az új szemléletű orvoslásnak, egészségügynek. Jobban kell érvényesülnie a prevenciós szemléletnek, azaz a betegségre hajlamosító, a fokozott kockázatot, a betegséget megelőző, tüneteket még nem okozó állapotok felkutatásának. A változó szemléletű egészségügyi ellátás során a pácienssel szorosan együtt kell működni, el kell várni az egyén aktív részvételét, fel kell ébreszteni a felelősségét is az ellátási folyamatban. Képesnek kell lennünk előre megmondani, hogy az orvosi tevékenység eredményeként honnan hová szeretnénk eljutni, azaz mire számíthat a páciens. A személyre szabott ellátás során egyre jobban figyelembe lehet venni az egyén sajátosságait, igényeit is. Az egészségügyi ellátás körülményeinek is alapvetően meg kell változnia, hogy az orvos és a nem orvos egészségügyi dolgozó a jelenleginél sokkal több időt szentelhessen a hozzá forduló emberre, ne a mindennapi megélhetés problémáin kelljen gondolkodnia.

A páciensnek is „fel kell készülnie” az egészségügyi személyzettel való találkozásra. Időben tájékozódnia kell, hogy mit képes nyújtani az adott egészségügyi szolgáltató (gyakran részletes információt nyújtó honlapokkal is rendelkeznek az egyes szolgáltatók). Előre át kell gondolni, akár fel kell jegyezni a panaszokat, bemutatni a korábbi orvosi leleteket, véleményeket, a szedett gyógyszereket, hogy a rendelkezésre álló, ma még igen szűk ellátási időkeretet minél jobban ki lehessen használni. Kerülni kell az olyan „kívánságlistát”, amely megalapozatlan vizsgálatok, igények sorát tartalmazza. Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani az egészségügyi ismeretek terjesztésére, a minél teljesebb körű egészségműveltségre, az indokolt elvárások és a lehetőségek egyensúlyának a megteremtésére.

A rehabilitációs ellátásnak is még jelentős mértékben fejlődnie kell Magyarországon. A betegséggel, sérüléssel, az orvosi beavatkozással kapcsolatos átmeneti, tartós vagy végleges egészségkárosodást időben és megfelelően fel kell mérni. Meg kell meghatároznunk, hogy az egészségi állapot változása mennyire befolyásolja a mindennapi megszokott tevékenységet (akár a munkavégzést, de a nem munkaképes korú emberek esetében az otthoni aktivitás mértékét is). Meg kell állapítani, hogy milyen képességei maradtak meg, azok mennyire fejleszthetők, szükség van-e a körülmények megváltoztatására. El kell dönteni, hogy képes lesz-e a páciens a korábbi vagy a jövőbeni feladatait támogatás nélkül ellátni, a társadalmi szerepét betölteni, szüksége van vagy lesz-e átmeneti vagy tartós segítségre, támogatásra.

Mindezekhez alapvetően meg kell változtatni a döntéshozók, az egészségügyi ellátásban részt vevők és a lakosság eddigi hozzáállást, az ember valódi EGÉSZ-ségét, a teljességét kell a középpontba állítani.

A leírtakból látható, hogy az előremutató, a korszerű egészségügyi ellátás kereteit lehetővé tevő jogszabályaink már hosszú ideje megvannak, amelyek végrehajtásához egyelőre még nem megfelelők vagy hiányosak a személyi és a tárgyi feltételek, a társadalmi-gazdasági körülmények, de azok fokozatosan megteremthetők. Igen fontos az egyén felelőssége is, hogy az egészség a „legfőbb kincs”, valódi érték maradjon minden ember számára.

Dr. Vályi Péter

Belgyógyász, kardiológus, egészségbiztosítási, hipertonológus szakorvos. 30 évig dolgozott belgyógyászati és kardiológiai osztály vezetőjeként. Dolgozott a korábbi Egészségügyi Minisztérium Népegészségügyi Főosztályán, valamint a volt Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet szakmai igazgatójaként. Jelenleg nyugdíjas, belgyógyász-kardiológus főorvosként a gödöllői Tormay Károly Egészségügyi Központ belgyógyászati szakrendelésén és egy magán szakorvosi rendelőben dolgozik.